ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-16 / 50. szám

háború okozta sebek behegesztésének ma­gasztos célját szolgáló intézmények oly va­gyonukból üyerjék, persze önkéntes hozzá­járulással megalapozásukat — ide nem ért­vén a vallásos és kulturális célokat szolgáló javadalmakat, — melyek évszázadok előtt a nemzet testéből sarjadtak s melyeknek az igazi demokrácia diadalra jutása esetén is legszebb hivatásuk lehetne a nemzeti megerősödés céljait szolgálni. , A háború rokkantjainak ellátása, a hadi árvák és özvegyek eltartása és gondozása, a magyarság kultur-fokának emelése, a drága emberanyag pótlásához szükséges egészség­ügyi intézmények létesitése, a háború elő­idézte gazdasági válságok és nehéz kérdé­sek nemzeterösitö rendezése a magyar so­vinizmusnak oly mértékét kivánják tőlünk, mely nem tür ellenmondást, nem ismer korlátokat, csak egy jelszót: mindent a ma­gyar érdekekért. Az államrend demokratikus átalakulása az igazi magyar sovinizmus jegyében az adópolitika oly elveit kell, hogy érvényesítse, melyek biztosithatják a nemzeti érdekeket s hisszük, hogy azok érvényesülésével szebb jövönkbe vetett reményeink valóra fognak válni. A magyar nemzet jövője, megerősö­dése, az elfolyott vérözön pótlása, uj nem­zedékek születése nehéz kérdésekként he­lyezkednek az aktualitás szerepébe. A ma­gyarság ősereje, a nemzetnek a háborúban kifejtett önfeláldozó törekvései adják meg a jövőbe helyezett reménynek biztató fényét. Idézzük fel emlékezetünkbe a nemzeti újjá­születést megelőző történelmi nagy időket, lebegjen előttünk a „Fejedelem" magasztos alakja, — ki ugyan más időkben s más viszonyok között, — de a legönzetlenebb megtestesítője volt a nemzeti sovinizmus­nak s akkor remélhetjük, hogy ez a mo­dern kor is meg fogja ismerni az idők sze­lét s az egész magyar nemzeti sovinizmus jegyében a nemzet megerősödésének, a magyar nemzeti állam kiépithetésének fel­tételei a béke nagy munkájában — nem széthúzó és erőt gyengítő vitatkozásokban és oppositiókban, de a nemzetét szerető hü magyar sziv mindent odanyújtó áldozat­készségében fognak jelentkezni. Dr. B. A. aránytalanul többet lépett, mint odamenet. Sze­gény feleségével nem él valami idillikus boldog­ságban, de azért a sirja mellé — igy mondta nekem — szomorú füzet akar ültetni. Mindszentekkor a káptalannál juhászi „hi­vatalt" vállalt, s igy most már neki is megvan a maga nyája. Hát valahogy majd csak eloriz­getjük mindketten, ki-ki a magáét. * * * Péter bácsi! Már nem él az öreg, kár érte, de hiába, 83 esztendő nem tréfa, s a vas is el­kopik. Lassan elfogynak a régi jó világból ránk­maradt színtiszta becsületü, egyszerű, jámbor öregek, akik nekünk, a legújabb idők neveltjei­nek, olyan érdekes dolgokat tudnak regélni az elmúlt jó idők történetéből. Ez a Péter bácsi is ilyen valóságos regélő bácsi volt. Foglalkozására nézve sekrestyés meg harangozó. 'Kisegítette az unokája, bár az öreg beteg lába ós nagy kora dacára még halála előtt egy hónappal is ormótlan magas létráról tiszto­gatta a templom falait. Harangozóságának negy­ven éves jubileuma alkalmával az egyházható­ságtól kitüntető okiratot és a templom pénztárá­ból 50 koronát kapott. Ami a fő : az elismerő okirat a templomban felolvastatott. Azóta Péter bácsi odahaza csaknem mindennap elővette, fü­nek-fának mutogatta és felolvastatta. Akkorában még irgalmatlan harangozáso­kat csaptak, s Péter bácsi egész nap a torony­ban tanyázott. A halottas háztól hoztak elemó­zsiát és itókát. Egyszer valaki kifogásolta a harangozást, mondván, hogy rövidek a versek. Péter bácsi ezt felelte: — A szállongó békehirek kellemes álmo­dozásba ringattak, midőn egyszerre csak beállít a francia nyelvmesterem, egy szerzetes tanitó: — Búcsúzni jöttem. Megyek haza Francia­országba . . . — Ugyan, elment az esze ? Hisz besorozzák. — Nem gondolnám. Mint fegyveres szol­gálatra képtelen internáltat bocsájt el az önök kormánya. Itt megesz az unalom, otthon leg­alább foglalkoztatnak. Majd háború után vissza­térek. — De mikor már itt a béke! — A béke? Ön nem ismeri Franciaországot. Inkább elpusztul, de Elszász-Lotharingiából nem enged. Az az ország, mely századokon át a dicső­ség fényében fürdött, nem tudná elviselni, hogy másodszor megalázzák. 71-ben ? KJ akkor Paris körül volt kerítve, patkányokat etethettek vélünk a németek. De most . . . Most a gyűlölet füti a franciákat a németek ellen. Önnek erről fogalma sincs. Franciaországban nem szamárfület mutat­nak egymásnak a csúfolódók, hanem a mutató­ujjukat a fejük búbjára tűzik. Ez a célzás a hegyes sisakra annyit t jelent: te német! Nincs ennél nagyobb sértés. Es ha most haza megyek, el kell titkolnom, hogy németül tudok . . . — No és nem látja át kérem, hogy esz­telen vakság ? Egy francia írónál olvastam, hogy a 70-es háborút azért vesztették el, mert tájé­kozatlanok voltak a német viszonyok felől; mert az egész hadseregben alig volt két-három tiszt, aki németül beszélni tudott volna. Aztán azok a jó francia katholikusok csak nem kívánhatják vissza Elszász-Lotharingiát! Miért? Hogy ott is megkezdődjék az egyházüldözés? — Átlátom ... és . . . mint katholikus szer­zetes . . . nem is kívánhatom . . . csak Elszász­Lotharingia autonómiáját . . . Látszott, hogy küzd önmagával, mig ezeket mondja. Ez a beszélgetés gondolkodóba ejtett. Mert itt nem egy ember véleményéről volt szó. Az én szerzetes barátom ajkáról az ő rendje beszélt, mely beágazza az egész francia világot és részese a jelen francia hangulatnak ós szellemnek. Azóta megjelent Károlyi genfi nyilatkozata is, mely megerősíti a francia szerzetes szavait: „Benyo­másaim — úgymond a gróf — a lehető leg­rosszabbak . . . Ez a háború prestige-kórdés a két nemes nemzet, a németek ós a franciák kö­zött." Tehát nem is a németek és angolok kö­zött ! S valóban, ha Courtney lordnak Kühl­mannhoz intézett hires nyilt levele szerint íté­lünk, Angolországnak aligha érdeke a háború folytatása. A maga erejéről már tanúságot tett, veszedelmes versenytársát, Németországot pedig egyelőre meggyöngítette annyira, hogy most már nem ez a legveszedelmesebb, hanem Japán. Ha Belgiumot a németek kiürítik ós megszűnnek onnan farkasszemekkel Albiont rémíteni, Courtney lord késznek látszik a békére. S bizonyára nem­csak ő ! A hidegen számító angolok aligha vakit­— A hollan az övegecske, ollan a ver­secske! * * * Rátartós nép ez az enyém; büszke a falu­jára, mely már Szt. István korában is létezett; a templomára, mely egyformán hirdeti a kegy­úr bőkezűségét és a hivek páratlan áldozatkész­ségét ; ősrégi nagy harangjára, melynek hadi célokra való igénybevételét — a környékbeliek nagy bosszúságára — a kultuszminiszter nem en­gedélyezte ; a község jó hírnevére, mely igaz hogy nem terjed a Kárpátpktól az Adriáig, ha­nem legfeljebb csak Korponától Ipolyságig, de ez is nagy darab világ, s ezen a nagy darab világon éppen csak a csecsszopó gyerekek nem tudják, hogy milyen rendes falu ez a mienk, milyen csinos és tiszta minden háza, milyen pom­pás az útja, milyen bőtermő a határa, milyen jómódú ós becsületes a népe, meg hogy milyen fain bort mér a kocsmárosa, aki nem zsidó, s ez is valami! De meg az is valami, hogy minálunk egyetlen egy zsidó sincs, aki volt, az odóbbállott, itt nem bírt zöld ágra vergődni. Ami pedig azt a bizonyos toronyórát illeti, hogy t. i. csak egy mutatója van, s az is csak ugy van odapingálva: ez kérem mese, mertha tényleg csak egy mutatója van is, de az való­ságos mutató. Igaz, hogy az órával sokszor van baj, dehát régi ám az már, s ahány községi kovács itt megfordult száz év alatt, az mind „reperálta", azért üt néha félkettőkor tizenegyet. De üt, s ez a fő! (—es -1.) tatják el magukat annyira a prestigetől, mint más szövetségeseik. Egyébként a franciákat, mint minden ál­modozókat, a legkönnyebben kiábrándíthatja valami. Valami, amit ópoly kevéssé várnak, mint ahogy az orosz fegyverszünetet nem várták. Die reden nur so! — mondják a németek. Igen ők beszélnek, nálunk meg cselekesznek. H. Az orosz forradalmak lelke. (Befejező közlemény,) Bár Gustave Le Bon gondolata az orosz forradalmak jövőjóhez megadja a kulcsot, foly­tassuk mégis tárgyalásunkat, hogy milyen körül­mények fejlesztették ki tulajdonképen e jellem evolúciót "és a forradalom elemeiből mi hiányzik, ami e kétes jövőjüket még jobban megerősíti. Az orosz nemzeti jellem és néplélek mai zavart vonásait: szertelenség, misztika és phan­tasztika iránti fogékonyság, szellemi lehangolt­ság, kötelességérzet biány, különféle befolyások alakították. „Az orosz égalj fellegektől borított nyomasztó hatása, meg nem szaggatott földje, rövid életű vegetációja és szigorú tele, mely elmét, szivet és akaratot zsibbaszt" (Kozári) és a nemzeti szenvedések és a társadalmi helyzet függvénye. Mongol, tatár, török, lengyel betöré­sek vértanusága, a rabszolgaság fölé alig emel­kedő anyagi szükség, belpolitikai villongások, 'feudális viszony, a XV. századdal kezdődő ha­talmi politika. Az ember boldogulásának, egyéni kialaku­lásának, lelki fejlődésének egyik alapfeltótele az, hogy rendes, harmonikus, az igazság ideáljához közeledő társadalmi milieuben találja magát (Firrot-Giesswein: Egyén és társadalom): a lelki kialakulás munkáját megbénítja oly társadalom­ban való élet, ahol az egész környezet csak nyomorúságból, elégedetlenségből áll. Ezen a ponton találom meg a feleletet az orosz forra­dalmak jövőjére. Nincs remény, hogy jelleme olyan állapotra finomuljon át, mely az igazságért lelkesedni tudjon, hogy az igazságtalanság tudata az „egész" népet átidegezze, kezét fegyverére csapva összesen végeznék el a nagy tetemre­hivást. Milyen perspektívák nyílhatnak a jövőbe, mikor már fáradtak, mielőtt éltek volna; hang­talanok, mielőtt szóltak volna? Az emberek mind kevésbé követelők az eszmék tekintetében, — mely a forradalom lelke, mind szkeptikusab­bak a progromokkal szemben. Hullahegyek emelkednek az emberekből, patakokban önti vé­rét már 3 éve anélkül, hogy egy merész kiáltás szakadott volna már ki a parlamenti pártokból: hogy mind ez miért? Ez a fásultság illuzóriussá teszi jövőért való harcát. Továbbá az, hogy forradalmának nem tud adni alapos programot; hogy a jelen­legi társadalmi rend megsemmisítése után, majd mi következik, arról nem elmélkedik. Pedig az igazi forradalmaknál az uralkodó rendszer el­pusztítása csak egy közbenső állomás, mely után a program főpontja, a forradalmi eszménynek megfelelő uj rend felépítése következnék. A nyugati revoluciókban — a nagy forra­dalmi eszmények mindig megtalálják a maguk végrehajtóját. Ilyen nagy koncepciójú embereket még nem tudott teremteni a végtelen orosz sík­ság. Taktikáznak, de nem strategikus elv moz­gatja forradalmukat. Legfeljebb Gaponok, misz­tifikáló álmodozók vezették. Az orosz forradalmakban kiáltó sivársággal tűnik fel az 'ethikai alapok hiánya. Az orosz lélek pedig erre éhezik: az emberi harcokba belecsöppenteni valami idealizmust, a maturalis mozgalmaknak eszményibb szint kölcsönözni. A szociális haladás és alakítás vágya nem elégszik meg a reakció ós represszáliák kegyetlen alkal­mazásával, mert hidegnek és túl anyagi formák közé szorított küzdelemnek látja. Csak az ideolo­gikus erők tetemes megfeszítése vihetne elő ós nyujtana^bázist az erkölcstelen kormányzat meg­bontására, az ancien regime megbuktatására. A modern szociális harcok is nélkülözik az ethikai rugókat, amely „erők pedig ép oly erő­sekké válhatnak, hogy a dominóns gazdasági erőkkel szembeszállnak, azokat módosítják és befolyásolják. (Jászi-Jehlicska). A tiszta mate­rialisztikus párbaj bukásba sodorja az emberi­séget. Látják és érzik ez atheistikus tudósok ós bölcselkedők, akik ethikai motívumokat kitalál­nak, csak a keresztény erkölcsökre ne kelljen szorulni. (Schopenhauer ethikája, Comte altruiz­musa, Hegel és Wendt kulturhaladási erkölcs-

Next

/
Thumbnails
Contents