ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-12-02 / 48. szám

ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szam ara 16 fillér. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Társszerkesztő: SZVOBODA ROMÁN. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Igazságosság a béke alapja. Esztergom, december 2. A görög mithos szerint Irene (béke) Themisnek (igazságosság) leánya. Mint igen sok esetben, az ösmonda itt is mély igazságot rejteget magában. Ahol van igazságosság, ott van béke; ahol megszűnik mások jogainak tisztelete s erőre kap az önkény, ott az erőszak talán biztosithatja bizonyos időre a külső nyugalmat, de igazi békét teremteni nem tud. Most, amikor valamennyien növekvő vággyal sóvárgunk, a béke után, s e vágyódásunkban hányatott lélekkel tekintünk viszsza a nemrég mult időkre, a béke boldog éveire: tudatában kell lennünk az emberi bölcsesség ezeréves tételének, hogy az igazságosság a béke alapja. Rávezet ennek a tételnek igazságára a történelem szemlélete, ha nem is azé a történelemé, mely krónikás hűséggel jegyzi fel a csaták napjait, irja össze az uralkodók fényes tetteit, hanem azé a másiké, mely egy főszempontot tart maga előtt: megállapítani az uralkodó eszméknek, a korszellemnek döntő befolyását a külső események alakulására. „A nemzetek egymáshoz való viszonyát" —- mondta egy alkalommal Rampolla egy orosz diplomatának — „uj jog alapján akarják szabályozni, s ezt a jogot egyéni érdekre, erőszakra, a végbevitt tettek sikerére s más theóriákra alapítják, melyek mind megtagadják az igazságosság örök és változhatatlan elveit. Ez az a tévedés, mely végzetes helyzetbe sodorta Európát." A szellemes, mélyrelátó diplomatának igaza volt; mi csak utolsó szavait módosítjuk és tökéletesítjük még, ha azt mondjuk, hogy ez volt az egyik tévedés, melynek utolsó fejleményeként Európára zúdult a világtörténelem legnagyobb csapása, a mai háború. Mig a keresztény világnézlet volt a lelkek irányitó gondolata, mig Krisztus szelleme hatotta át egész Európát, addig a világot kormányzó mennyei Atya, kinek jóságáról, igazságosságáról annyit beszélt a názáreti Üdvözítő, megmaradt minden jognak nemcsak őre, hanem forrása is. Mig nyiLtan kereszténynek vallották magukat a világ sorsát irányitó emberek, addig megmaradt a természeti törvény tisztelete, nemcsak az egyes emberek lelkiismeretében hallatta szavát, érvényesült minden vonalon, az államok belső kormányzásában épen úgy, mint a népek érintkezésében. Ennek a természeti törvénynek egyik sarktétele, mely diktálja mások jogainak tiszteletét és sérthetetlenségét, egyik irányitó elve volt az igazi keresztény politikának. Voltak a népek között mindig ellentétek, sokszor fegyverre bizták a döntést, de ilyenkor a keresztény politika soha sem akart a fegyverrel uj jogokat szerezni, hanem csak azt biztosítani, amit az ellenfél saját lelkiismerete szerint kétségbe vont. A lelkiismeret szava és a jogokat biztositó törvény tökéletes összhangban voltak egymással, a törvényhozó nem adhatott sem az egyénnek, sem az állam végrehajtó közegeinek olyan jogot, mely ellenkezett a lelkiismeret Ítéletével. Az újkor mintha megunta volna a keresztény világnézlet felfogását, mintha unalmassá vált volna neki az a gyönyörű harmónia, melyet ez a világnézlet a jog és erkölcs, a lelkiismeret és a törvény között létesített: valami ujat akart hpzni, s legelőször politikai téren akarta kipróbálni. Macchiavelli merész/ ideáival megnyitja az újkor szerencsétlen politikai felfogását. A becsületet, a lelkiismeretességet, igazságosságot visszaszorítja a magánéletbe, az egyedek kis világába, a politikát, az államélet fontos tényeit egyedül a haszon kritériumával akarja szabályozni. Politikai téren mindent megengedhetőnek tart, ami haszonnal kecsegtet, s növeli az állam erőit. Amit Macchiavelli megkezdett folytatták a jogbölcselök, kiépítettek egy szisztémát, melynek egyik főtétele volt a természeti törvény és pozitív jog kettéválasztása. Megalkottak egy jogrendet, mely sok pontjában ütközésbe került a természeti törvénnyel, elősegítették törvények alkotását, melyek követése ellen fellázadt az egyéni lelkiismeret, az igazságérzet. S mikor végre is arról volt szó, honnan merítik ezek a törvények kötelező erejüket, akkor más hiányában rámutattak az államra, mint minden jog forrására. Az államból, mely a teremtő isteni gondolat szerint arra való lett volna, hogy segítse az egyént, a családot célja elérésében, a modern jogbölcselet bálványt, molochot csinált, melynek feláldozta az egyén lelkiAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Aquarell. Az alkony égő, piros vérbe düh Ezüstös csík szegi a hullám fodrát. k Márvány-medencés szökőkút körül Bús thea-rózsák levelüket szórják. Napsugár rezgi át a lombokat. A pálmák csúcsa bibor odafent, A sugár, fény, ragyogás lelohad, S a fövényen elnyújtózik a csend . . . Lolly. A munka pszichológiája. — Beszéd, tartotta az Egyházirodalmi Iskola megnyitó ülésén az elnök. — Tisztelendő Iskola! Még mindig nem pihenve, nem könnyű, mosolygó szívvel, nem dagadó, életpiros lélekkel ülünk itt! Nem pihenve: mert a nehezedő, komoly élet gondballasztja csüng mindenikünk nyakán, mit a mostoha idők könyörtelen kézzel toltak reánk. Nem mosolygó szívvel: mert lelopta ajkainkról a mosolyt egy idegen tolvaj ós mi áldozva, büszke öntudattal szeretteink mellé földeltük azt — a kikeletig, a föltámadásig. Nem óletpiros, dagadó lélekkel: mert letörölte egy sápadt, csontos kéz lelkünk pirját; behorpasztotta a szines ambícióktól, lázas lelkesüléstől dagadó lelkünket a tört remények közömbös letargiája ... S mégis megjöttünk újból! Megjöttünk s én szívből üdvözítőm önöket, • mint akik tán' gond-nyütt homlokkal, tán' passiós alakkal, tán' halvány, megtépett arccal, de küzdeni vágyó, tetterős, nagy lélekkel óhajtják kamatoztatni közös, nagy munkájuk után is felmaradt, szívós erőiket, elsőben az önképzés, de az általános kultúra, a kifejlődés iskolájában . . . Engedjek meg, hogy midőn a lihegve futó idő és kor kerekeit — kis társaságunkat tekintve — a lassúbbra, a csöndesre állítjuk, midőn az „inter arma silent musae" csaknem epikuri princípiumát áttetsző fátyollal befödve jobb időknek és kényelmesebb embereknek előszobáiba állítjuk, — engedjék meg, hogy egy, csakis egy, parányi gondolatot adjak emlékül Önöknek ! Ugy szokták kezdeni a meséket: egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember . . . Ha már belekezdtem, hát mesélek valamit. Ez az „egyszer volt" ember jó ideig kényelmes kereveteken, süppedő, lépóstompitó szmirnákon rótta napjait, élte életét, mely a lila-kék füstkarikák megszámlálásában s fantasztikus abbnálfantasztikusabb füstalakok művészi produkálásában merült ki. Sokan rámondják bizonyára igy messziről: „Irigylendő egy helyzet!" Különösen, ha az ablakokra már kristályos, szirtes jégvirágokat festünk és a különben is barátságos szoba harmóniáját egy piros szemű, izzó szivű, beszédes kandalló tetézi. — S mégis, emberünket lassan untatta, később bosszantotta, sőt életunttá tette ez az egyhangú, improduktív lavirozás s rájött, hogy élete is miharabb elfogy, mint ékköves ujjai közt a nagyhamvas havanna, elröppen, mint annak illatos, bodor füstje s elébe áll a komoly: „Redde rationem . . .!" Egy délután, szokásához híven elszenderült puha-fonott hintaszékében s ami mindig gyötörte az utóbbi időben, arról álmodott. Megoldotta a laposnak, unottnak hitt élete titkát, meglelte újból életkedvét. Nehéz íróasztaláról birokra hívó daccal bámult lehajtott fejére a kis bronzszobor és zöldes gúny lobogott patinás szemén. Könnyed lendülettel lelépett fekete talapzatáról, miközben ember nagyságúvá nőtt. Odaállt a poros könyvpolc elé és leemelt az alvó irások közül egy rég megirt naplót. Hosszan, türelmesen keresett benne, lapozva, előre-hátra. Egy lapon aztán megpihent a zöld szempár és olvasott; majd odafordította az irást a hintaszék felé. Mohón, előredőlt idegességgel olvasta az alvó . . . Mire kidörzsölte az álmot szemeiből, a bronzszobor újból állta néma-örök mozdulatlanságát. De emberünk visszatért hűtlenül hagyott könyveihez, mik jó módhoz juttatták és megcsókolta naplóját, mely megőrizte fiatal lelke életelvét, mely most visszaadta életkedvét. Tisztelendő Iskola! Ez csak egy törpefonalas mese, talán allegorikus mese; de óletkomolyságú történeti háttérrel! Igy van az ember akárhányszor, hogy oly laposnak, annyira elcsépeltnek találja az életet, melyből hiányzik a melegség, mi a szivet éltetni tudná, miből hiányzik a fény, mi bevilágítana a sötét gondolatokba, hiányzik a nép, mi vonzani, lendíteni tudna. Azt hisszük olyankor, hogy erőink kiapadtak, hogy