ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-11-25 / 47. szám

és feltétlen irányítása, rendelkezése képes rendet biztosítani. Amikor a háborún kivül, gazdasági életünknek forradalmát éljük, akkor egy cseppet se csodálkozhatunk azon, hogy háborús gazdasági életünk sokszor döcögve, akadozva halad, hogy hibák, bajok s rendetlenségek — vannak. A háború által reánk kényszeritett gazdasági harcban is meg vannak a negyven és feles mozsarak, a pergötüzek, a gáztámadások, az áttörések, amelyeknek nyomán rendetlenség, fejetlenség, sokszor pánik támad. Itt is meg vannak az ellenrendszabályok, az átcsoportosítások, ahol is nem a csukaszürkébe bujtatott emberanyag, hanem a türelmes papírra vetett rendeletek egész légiója az, mely hivatva van a baj és veszedelem elhárítására. Ezeknek a rendeleteknek helyes és időszerű voltától függ a gazdasági harc győzelme. A gazdasági háborúnak vezérkari főnöke, a közélelmezési miniszter s a melléje rendelt vezérkar, s különböző központok a háborúnak és békének felelősségteljes s az eredményre feltétlen befolyással biró tényezői. A gazdasági vezérkar által elkövetett hibák, rossz közgazdasági, termelési, fogyasztási, közvetítési intézkedések végzetes hatással lehetnek a háború kimenetelére s a fegyverek győzelmét, a katonai sikereket teljesen le is ronthatják. Ha az e téren kibocsátott kormányrendelkezések nem alkalom- és időszerűek, nem a tényleges állapottal számolók, úgy a háborút már részben el is vesztettük. A háborús rendeleteknek alaptulajdonságuk, hogy azokon sokáig elmélkedni nem lehet s kísérleteknek nincs helye. — Gyorsan és azonnal kell cselekedni, ami pedig legtöbbször a végrehajtás helyes eredményének rovására megy. Az eddigi háborús rendelkezések végzetes hibájául tudható be az a ténykörülmény, mely minden rendelkezésen vörösfonalként vonul végig, hogy ab ovo bizalmatlan a termelöt és fogyasztót összekapcsoló közvetítő kereskedelem iránt. A végrehajtó közegekkel szemben kifejezett ezen nyilt bizalmatlanság, egyfelől elhidegülést, meg nem értést eredményez a dúdolt, azonközben egy furcsa groteszk alak fejét a vállai közé behúzva, karjait befelé görbítve, inkább guggolva, mint álló helyzetben tapogott a kör közepén. Forgott, ugrott, bicegett s mozdulatai olyan nevetségesen természet- l ellenesek voltak, hogy lehetetlen volt nevetés nélkül nézni. Egyszer a bécsi Ronacherben valami kutyaidomitó mutatta be tudós kutyáit, azok között láttam egy kis foxit, mely esetlen mozdulataival a dummer Augusztot mímelte; éppen úgy mozgott, mint a velencei katonák bohóca. Mikor aztán a körben pergő katona valamelyik társához közelitett, az a vállánál fogva nagyot taszított rajta, mire a groteszk alak formálisan átpergett a másik oldalra. Ott ismét nagyot taszítottak rajta s a furcsa figura ismét átkarikázott a kör másik oldalára. Közbe nagyokat ütöttek s még nagyobbakat nevettek rajta. Az egész valami bakaszórakozás volt csak, de jellemző, hogy a város legforgalmasabb terén igy mulattak az olasz hadsereg katonái, nagyszombat délutánján, mikor a közeli szt. Márk bazilika környékén a másnapi nagy ünnep előrevetett hangulata ömlött szét. A riva mentén horgonyozó kisebb monitorok és partvédő üteghajók legénysége azonban már kifogástalan eleganciával viselkedett — a hajón. Ugy jártak-keltek, mint a régi prokurátorok a palazzo ducale termeiben. Előkelőek és hidegek voltak s a bajonettjük a jobb oldalukra volt csatolva. Egyszer aztán, — mi tagadás benne, mi bizony végig tanulmányoztuk Velenrendeletet hozó és a rendeletet végrehajtó hatalom között, ami a legjobb, leghelyesebb rendelkezéseknek, intézményeknek már is bukását jelenti; másfelöl teljesen lerontja az összes hatóságok tekintélyét, az általános elégedetlenségnek, a társadalmi felfordulásnak, az anarhisztikus mozgalmak valóságos melegágya lesz s a felelősség nélküli elemek uralmát teremti meg. Hogy aztán ilyen uton — minden katonai sikerünk dacába — hova fogunk jutni, azt a közel jövő keserves tapasztalatok árán fogja megmutatni. Nem alispáni, polgármesteri és főszolgabírói felfüggesztéseket kér a közönség s a háborús baj, hanem segitő, megértő munkatársakat. Az a helyi közigazgatás, mely védi az összes nyomorúságot s mely közvetlenül és fájóan érzi a helytelen rendelkezések folytán támadó általános elégedetlenséget, a közbéke, a közjólét érdekében kénytelen áttörni a rendeletek merev szabályait. Örüljünk annak s vegyük köszönettel, ha vannak a közönség érdekeivel együttérzö vezető külsötisztviselök. A lövészárokban küzdő hőseink karja acélos, lelke nyugodt lesz mindaddig, amig a hátramaradottakkal együtt érző közigazgatás lesz a megbecsült. Nem száraz betűre, hanem megértő szivre, könynyeket törlő munkára van szükség, csak ez vezet a biztos győzelem s a nehezen várt béke útjára. A közvetítő kereskedelem kizárásával nem történt gondoskodás arról, hogy ki és hogyan végezze el, hanem ezen munka is a megbízhatatlannak hirdetett közigazgatás nyakába szakadt s kevés hozzáértéssel s még kevesebb támogatással el is kell végeznie. Az a sok lótás, futás, az a sok lenézés, gyanúsítás, az a sok akasztófával való fenyegetés, amely ezen munka között a magyar közigazgatás munkásainak kijutott, megteremtette a közigazgatás munkájának hőseit is, akik összeroncsolt idegzetük, megroppant munkaerejük s meghasonlott lelkük keresztjén kivül egyéb elismerésben nem is részesültek. A közvetítő kereskedelmet nem kizárni, hanem a háború követelményeinek megfelelően kellett volna szabályozni. A háború kereskedelmét csakis a békében bevált kecét a piazzától távolabb eső vidékeken is, — láttuk mi ezeket a nobilis tartású marinereket egy olajmécsessel világított „caffe"-ban hegyes kontyú signorinák társaságában is mulatni, úgy a maguk módja szerint. No hát itt már duhaj brigantik voltak, aki két centesimoórt beleszúrja a bicskát a legjobb barátja hasába. Siettünk is onnan elódalogni, bár vezetőnk ékes torcellói halászkáromkodások kíséretében nyugtatta meg a kávéház fegyenctipusú tulajdonosát, hogy mi nem vagyunk rendőrkémek. Szent Gellért (eredetileg György) csanádi püspök emlékének is áldozni óhajtván, egyik nap átvaporettóztunk Isola sant Giorgióra is, mely szemben van a piazettával s melynek bencés kolostorában nevelkedett valamikor öt éven át a szentéletű magyar püspök, kinek atyja velencei patrícius volt. A bencés kolostor templomában egy magyar feliratú márványtábla emlékezik meg a magyar zarándokcsapatról, mely a kereszténység 900 éves jubileumakor ott tisztelgett szt. Gellért emlékénél. A templomnak egy igenigen magas campaniléja, tornya van, melybe mi kíváncsi turisták persze, hogy felmásztunk. A sziget mellett az egyik kanálisba volt beleépítve a haditengerészet kísérleti medencéje, hol éppen tengeralattjáró-naszádokkal kísérleteztek a magas falak között, nem gondolva azonban arra, hogy a campanile magas tornyából avatatlan szemek nézik az ő kísérleteiket. Egyébként csak annyit láttunk, hogy az acélbordájú, hegyes fejű szörnyeteg szörnyen prüszkölve, bugyborékolva merült alá a hideg, piszkos sós vizbe. A hadiarzereskedö végezhette volna a legjobban el. A botlások, a közönség és fogyasztás rovására elkövetett hibák mindjárt a kezdetben alkalmazott példás büntetésekkel ha nem is teljesen megszüntethetök, de nagyjában kizárhatók lettek volna. A közigazgatásnak nem kereskedni, hanem rendelkezni, ellenőrizni kellett volna, hisz ma már ott vagyunk, hogy a legális kereskedelem kizárása az illegális kereskedelmet teremtette meg az egész vonalon. Eleinte a nyomorúságtól való félelemből halmozott fel mindenki árut, ma már az azonnali meggazdagodás reményében, s igy oda jutottunk, hogy mindenki vesz és elad. A kereskedő közigazgatásnak keserves küzdelme van a lánckereskedelemmel, ellene a szervesen egymásba kapcsolódó intézkedések egész fegyvertárát kell sorompóba állítani. Sok energiát, akaratot köt le s oly nehéznek látszik már a helyzet, bogy a rendelkezésre álló emberi erök alig látszanak képesnek a baj meggátlására. A pénz ördöge úrrá lett, a hatóság tekintélye hivatalosan lerontva, a törvény erejében való bizalom megingatva s mégis törhetetlenül vallom, hogy a magyar léleknek tisztasága, fensége, a magyar becsületesség, józanság, munkásság győzedelmeskedni fog. A papság országos szervezkedéséhez. Az idő forrongása napjainkban nem hagyja érintetlenül a kath. egyház évezredeken át méltósággal megállott papságát sem. S ez önmagá-ben nem veszélyes, csak az a fontos, hogy a sok felkavarodás leszürődése helyes legyen. S ezt reméljük is, hogy igy lesz. Hírlapi szőnyegre kerültek oly dolgok és oly sorok is, melyeket az idő jobb szeretne a feledés szemfedője alá rejteni. Mert az indulat ós érzelmi motívumokat teljesen félre kell tenni és a komoly megfontoltság vezérelveit követni. Amint az „Esztergom" f. .évi jun. 24-i és aug. 19-i számaiban már foglalkoztam az alsópapság ügyével, ugyanazon alapokon állok ma is és némi igazolásnak vélem azt is, hogy akik jun. 24-i cikkemmel szemben erősen az annak inditóokát képező és más tollból született jun. 17-i cikkel értettek egyet, ma már nézetemet átértik és osztják. Sőt teljesen cikkem alapgondolatai szerint referáltatott nem egy őszi gyűlésen. Bár a Pál-fordulások inditónálnál már ennyire sem voltunk szerencsések, mert bár kitűnő ajánlóleveleink voltak, udvariasan ugyan, de megtagadták az oda való bejutásra szóló engedélyt. Pedig ki gondolt még akkor háborúra? A szent György-sziget tornyából azonban gyönyörű kilátás nyilt a Padua—Vicenza—Verona közti búja vegetációju lapályra, melyet gőgös acólfalként öveztek a fehérfejű Alpesek. A gyönyörű síkságot, melyet a kemény sziklafalak sem védtek meg a mi katonáink lendülete ellen, már akkor irigyeltük a piszkoskezű taliántól. A Doge-palota kapualjában még egy márványtáblát láttunk, melynek szövege arról emlékezik meg, hogy az 1866. október 21. ós 22-én megtartott népszavazáson a lakosság 651.750 szavazattal 69 ellenében Velencének az olasz királyságba való visszakebelezósót helyeselte, mikor már Bismarck tanácsára I. Ferenc József lemondott Velencéről. Most a mi hős honvédeink rendeznek népitóletet a szószegő szövetséges fölött. Most már a puskatus meg a bajnét beszól arról, hogy kié legyen Velence. En erősen hiszem, hogy nemsokára a mienk. Bár úgy volna. Szeretném egyszer visszavinni s Vittorio Emanuele II. szobrára letenni a három hamis ezüstlirát tanúságul, hogy vájjon érdemes volt-e ilyen csaló, hitvány, szószegő népért az olasz nemzeti egység megvalósítását annyi megalázkodás között keresztülvinnie s Velencét tőlünk 1866-ban visszakunyorálnia? . . .