ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-09-02 / 35. szám

intézet kedvezményében vagy sem. Nézetünk szerint méltányos volna az adalbertinisták részesítése, mert ök aktiv életükben a nyugdíjintézet tagjai voltak és hozzájárulást fizettek. A nyugdíjintézet számadásainak átvizsgálásakor szembeötlik, hogy a jövedelem több mint kétharmada abból a vagyonból származik, amely majdnem kizárólag a nagyjavadalmasok adományaiból keletkezett. A papság hozzájárulása a jövedelemnek alig egyharmadát adja. Világos bizonyíték a mellett, hogy a nagyjavadalom az alsópapság érdekeiért ezen a téren is megtette és megteszi a kötelességét. A nagyjavadalom az egyházi vagyon szaporodásának állandó forrása. Bőkezű nagyjavadalmasok szigorú takarékossággal akkora összeget gyűjtenek, amelyek az egyház ujabb szükségleteit fedezik. Még jobban megértjük ezt az igazságot, ha Istenben boldogult Blümelhuber Ferenc nagyprépost alapítványára gondolunk, aki a n yugdijas papok házára félmilliónál többet hagyományozott. Amint az épitési nehézségek megszűntével a ház megépíthető lesz, ingyenes lakás és egyébb 'kedvezmények nyújthatók a nyugdijasoknak. Akkor egyetlen nyugdíjas sem panaszkodhatik többé illetményének elégtelensége miatt, mert a legalacsonyabb nyugdíj élvezője is tisztességes ellátást biztosithat magának, ha a Blümelhuber-féle alapítvány házába vonul s ott tölti munkaképtelensége napjait. Megemlítjük még az Adalbertinumot, amelyet Scitovszky primás 1854-ben 20000 forinttal és az esztergomi főkáptalan 20050 forint adományával alapított. Az alaphoz a papság is hozzájárult ugyan, de a további gyarapodás is leginkább a nagyjavadalmasok, különösen Graeffel János prelátus ur 388000 koronát kitevő fejedelmi adományainak köszönhető. Jelenleg az Adalbertinum 12 tagnak évi 2700 K ellátást fizet. Evvel a papi nyugdíjintézet terheinek egyharmadát viseli. Nincs tehát semmi ok az aggodalomra. Magyarország legnagyobb egyházmegyéjében a papok nyugdíjügye a kellő megértésre talált és a közel jövőben teljesen kielégítő megoldást nyer. Soha el nem muló hála illeti meg a őket a jóságukért, annak a pöffeszkedő menyecskének a kevélységéért. írás jött róla, hogy elesett az ura a harctéren. — Ne itélj asszony, Isten dolga az. Aztán ő a hazáért esett el s vele együtt sok-sok derék jó ember elesett ós elesik a hazáért. — Dejszen ami igaz, az igaz. Lám azon a megdöbbentő napon, a mozgósításkor, még a leggyülőlködőbb ellenségek is megbékélve mentek el hazulról a háborúba, de bezzeg őkelme elment annélkül, hogy csak annyit mondott volna is: „Isten veletek!" — El akart tőlünk is búcsúzni, mondta az anyja, — de te bebújtál olőle a konyhába ós engemet is becsaltál. Tehát abban a mulasztásban mink is vétkesek vagyunk. — Ugy-úgy, csak védelmezze kend. Mintha tán eltört volna abban a lába, ha belépett volna a becsületes hajlékunkba! Tán az kellett volna neki, hogy ón menjek ki elébe s bocsánatot kérjek tőle, amiért az előtti héten is hozzám hajította a seprüjöket, avagy kend, amiért betörte harmadévvel ezelőtt a kend fejét kapanyéllel ?! — Hagyjuk, felejtsük el asszony, a csúnya veszekedéseket. Az igazat megvallva te és az a másik menyecske, oda át, csináltátok mindig a perpatvart. Ti nem fértetek a bőrötökbe. Mindenitek különbbnek tartotta magát-a másikánál. Ki a világ eleje, ha te nem! . . . Úgy tesznek a büszkék, mig aztán az Isten meg nem töri őket a büszkeségükben . . . — Látszik, ki volt a büszke: kit tört, kit látogatott meg az Isten! nagy mü halhatatlan jótevőit. A főegyházmegye papsága nevében alázatos hódolattal a hála adóját rójuk le e sorokban nagy föpásztorunk és szerető atyánk előtt. Stet et pascat in fortitudine tua, Domine. A pápa. Zsong szavától az egész világ. Minden sziv az ö igéit viszhangozza; a Krisztusi szót: béke veletek! Abból, a szentélyből harsog e szó, melyet a legmélyebb titok, az ámulat csodálatos varázsa von be. Király-e a pápa, olyan, mint a többi, a legkiterjedtebb egyházi és vallási intézmények kormányzója?! Főpap-e a pápa, kit isteni parancs rendelt egyháza élére?! Igen. — De valójában, igazi tulajdonsága szerint, megszentelt sajátosságában a pápa: atya, szentséges atya! Tőle ered az egyház élete, fénye, tekintélye, világossága, a kegyelmek árja az ö kezén keresztül permeteznek az egész világra. Ö a Krisztus bizonysága, egyházának napja, mely ha leszakadna, az egyház derült, kék ege örök sötétségbe borulna. Olyan szeretetnek részese, melyhez csak atyának, szülőnek van joga. Annak az igazi szeretetnek, mely a megpróbáltatások között is érvényesiti erejét. Nem a világ ragaszkodása ez, mely a jóléttel együtt szűnik meg, hanem a kálváriát járó Krisztus kevés barátjának a szeretete ez, mely a kicsi számú szívben is többet ér, mint egész tömegeknek a lanyha érzelgőssége. Az annyi fájdalom és megpróbáltatás dacára ez teszi a pápa cimei között a „boldog" titulust fényessé. Mert szeretni a jólét verőfényében könnyű és nem ritka, de hűnek maradni a megvetés, az árulás, az elhagyottság idejében, ez nemcsak gyönyörű, de isteni vonás. Pedig hány modern vértanú, üldözött főpap, lelkes ifjú tesz e martyr-szeretetröl ma is bizonyságot, azzal az egyszerű munkással együtt, aki éjt-napot dolgozik, azután felsóhajt: bizony szegény vagyok, de a péterfillérek között azért ott lesz az én garasom is. Hol vannak az ökölbeszorult kezek, a fényes pallosok, az üldözök fegyverarzenáljai? A szerető atya, az Ősz agg, a fegyvertelen gyöngédség itt van, szól saz egész — Ne — ne mondj olyat, Rozi! Ne légy oly szörnyű elbizakodott! Mondta a komám uram, bent volt már az újságban, hogy rövidesen uj sororás lesz. A tizenkilenc évesek kerülI nek sor alá . . . köztük a mi fiunk is ... O is oda kerül, ahol igen bizonytalan az az emberélet, de azért ott is Isten kezében van minden teremtett lélek . . . A jól táplált Rozi asszony pirospozsgás arca olyan lett erre, akárcsak a sárga mázos, kopott tejfeles fazeka ott fenn a tüzhelypolcon. — Benne volt az újságban ?! — Benne volt bizony. Ami pedig egyszer odakerül, az már olyan bizonyos, mint a meghalás. A mi Sándorunk pedig biztosan beválik, hisz olyan, hogy száz közül sem kivetendő . . . A következő napon egy hosszú utat járt tábori levelező lap érkezett Cser János címére. A hősi halált halt Cser Ferkó utolsó levele volt. Ott a véres halálmezejón, utolsó órájában irta meg bocsánatkérését ós az utolsó Isten hozzádot, amit szóval elmulasztott mondani. —- Látod, asszony, látod, ő elbúcsúzott tőlünk ! Nem hagyott itt tartozást, de a miénk fennmaradt. Már most hol, hogyan mondom én neki: „ Isten veled!" — Hogyan mondja?! — törölgette Rozi asszony is a mindinkább veresedő szemet. —Holnap kaszálják le kend ós a Sándor gyerek, a szegény özvegyének rétjét. Mert máskülönben ott vesz minden szénája a lápán. Nem kap kaszást semmi pénzért. Pedig rövidesen megjön az esős idő. világ ráfigyel I Pedig hány omladozó vár, üres tömlöc rejteget rémes titkokat azokról a gyötrelmekről, melyeket azok szenvedtek végig, akiket , elhagyott minden, de akik ellen mégis tehetetlen volt minden, mert róluk szól az ének, hogy a pokol kapui nem vesznek erőt rajtuk. S az üres börtönök szentegyházakká lettek nekünk s örök emlékei azoknak, akik azért szenvedtek emberfölöttieket, mert szerették az igazságot és gyűlölték a gonoszságot. Diadallal futották meg töviskoronás mesterüknek azt az útját, melyet számukra a vértanu-halál, megkövezés, vizbefojtás, a színkör vadállatainak csattogó, véres foga jelzett. Biborpalástjukat évszázadokon át vértócsákon húzzák keresztül; valósággal véres láncolatot alkotnak ök, a szelid aggastyánok. A pápák családfája vértanukkal megnyíló dinasztia. Az első harminckettőt, két száműzött kivételével, kivégezték. Hol van még egy uralkodóház, mely harminc halálraítélttel kezdődik ? ! Mikor azután az üldözök csapatai kifáradtak, a kardok kicsorbultak, a méreg elgyöngült, s a száműzetés jutalom lett az üldözött pápákra nézve, akkor a megpróbáltatás más alakot öltött. Jött az erkölcsi fogság, a lealáztatás, meggyanusitás, az egyházrabló hordák csapatai. IX. Piust a világi hatalmából forgatják ki. S mégis mikor a pápa diadalutját tartja, mikor teljes lengéssel búgnak a harangok, harsog a zene, a beláthatatlan néptömeg térdel, mikor a püspökök és bibornokok sorai után feitünik hármas koronájával a pápa s ezernyi torokból zendül fel az esdő kiáltás: Tartsd meg Isten szent atyánkat, Krisztusnak helytartóját — akkor még az a boldogtalan is térdre hull, aki nem hisz, meghatja öt a gyöngédségnek e diadala s áldja Istent, hogy e fegyvertelen aggot, ki a jog, igazság s a lelkek szabadságának a felszentelt képviselője, olyan dicsőséggel ruházta föl, melyben soha a föld leghatalmasabb uralkodója sem részesült. Ekkor érzi a lélek, hogy a szenvedések vértengerének hullámcsapásai között kipróbált s a fájdalmak viharában megedzett kősziklának az oltalmába jutott. S kitör belőle az áhítat, csodálat s lelkesültség ereje s forró tisztelettel fordul a Vatican — Jól van asszony, köszönöm tanácsodat ! . . . Ezt vártam tőled, mert hát gondoltam én rá magam is . . . Másnap kora reggel elkezdte János gazda a kaszálást. Rég nem érezte oly t könnyűnek ós élesnek a kaszáját, mint most. Es úgy érezte, hogy a szivét nyomó nagy teherből minden kaszavágással egy-egy darabka leválik, mindinkább könyebbedik. Harmadnap délután csakugyan megjelentek az égboltozaton, az esőt hozó sötét felhők. Özvegy Cser Ferkóné szénája azonban már nagyobb részben haza került. Az utolsó szekér száraz széna is útban volt hazafelé. Cser János vitte haza az ökrös szekerén. A gyászruhás özvegy villával és gereblyével a vállán a szénás szekér mellett haladt hazafelé. János fent a széna tetején ülve hajtotta ökreit. Vagyis nem kellett a jól gondozott állatokat nógatni, mentek, siettek azok anélkül is. Erezték a közeledő vihart. A rohanva hömpölygő, egymást kergető felhő tömkelegeket nézte, bámulta János hosszasan, elmerengve, mintha soha nem látott volna olyant. S egyszer csak ugy tünt fel neki, mintha az egyik világos felhősáv szélén Ferkó öccse dugta volna ki fejét és kezét búcsúzót intve. — Mi az, sógorom ? — állt meg az özvegy menyecske bámulva, nagy meglepetéssel az útszélen, amint Cser János leejtó a szekérről fejére az ostorát s vásott kalapjával felintegetett> hangosan köszöngetett búcsúzót a felhős égre* — Isten veled! Isten veled! . . .