ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917

1917-08-26 / 34. szám

próbáitatások nehéz napjaiból már túlontúl kivettük a részünket. S tudja Isten, bár mi sokat nem tudunk megbocsátani Wekerlének, mégis az ö hoszszú, tapasztalt, higgadt politikai múltja s magatartása nagyon imponál nekünk. Mi akaratlanul is benne látjuk azt a komoly, élesszemü, biztos idegzetű kormányost, ki nem esik kétségbe a legtombolóbb vihar közepette sem, mert átélt már földrengéseket s Ítéletidőket. Mi még akkor is örülni tudunk Wekerlének, ha megbizatása nem is volna végleges, mert úgy véljük, hogy az esetleges átmeneti idő alatt is ki fogja tudni küszöbölni a választójogi tervezetnek hibáit s a demokratikus megújhodásra berendezkedett törvényhozó palota falai közül ki tudja majd irtani az osztályérdekek képviselőit. A háború borujára a béke derűjét várjuk, mely világosságával megnyugtató, gyógyító hatást teremtsen az aggodalmak sötétjével telt szivekben s az eljövendő uj idők remélt áldásainak s javainak biztosítására s megőrzésére becsületes kezű s becsületes lelkű vezetőket kérünk az Istentől sokat szenvedett országunk kormányzó polcaira. Sz. — Mindennapi kenyerünk mellett most már a mindennapi krumplink megszerzésének gondjai is odasorakoztak szomorú háborús életünk ezer egyéb gondjai mellé s bizony ennek a valamikor lenézett, lesajnált gumónak a tekintélye sokkal nagyobbat nőtt az utolsó hetek alatt, mint sem hogy valamikor hinni mertük volna. A krumpli, — tisztes nevén a burgonya — bizonyos mennyiségének biztosítása és birása szorosan hozzákapcsolódik ma existenciánk*fenntartásának kérdéséhez s az általános drágaságról siránkozó diskurzusok egyvelegéből mind hangosabban s gyakrabban csendül ki a krumpli neve. A nyolcvanas évek vége felé egy stréberkedő májusvégi éjszakának késői fagya hirtelen fölfalta a Pozsonytól Beregszászig húzott vonaltól fölfelé lévő jámbor tótocskák krumpliját s ennek hiján bizony az éhínség sárga pofájú réme vigyorgott a megriadt drótárok szemébe, mert hiába a krumpli csak Lévától s Rimaszombattól fölfelé igazán krumpli, azaz olyatén eledel, mint a bánáti 82 kilós búzából iészült gyürkés cipó Nagybecskerek táján. Hát persze az elfagyott krumpli nyomán támadt riadalom hangja hamarosan eljutott az ország fagymentes, melegszívű tájaira is s a humanizmus szent nevében országos akció indult meg tótország felsegélyezésóre. írók és művészek segítő-albumot szerkesztetjelentette a cárnak, aztán suttyomban útnak bocsátotta a tatárok felé. Annál többet beszólt Iván a maga sikereiről. Elmondta a fejedelemnek, mily örömmel egyezett a pápa a házasságba, a szépséges menyasszony 'pedig majd elhal az epekedóstől, annyira szerelmes lett cári jegyesébe csak hallomás után is. A cár még fényesebb követséggel küldte a pénzverőt menyasszonyáért. 1472 június 24-én indult el Sophia a pápa áldásával Rómából tengeri úton és október elején ért a keleti-tengeri Revalon keresztül új hazájába. Az orosz követségen kivül nagyszámú görög kisérte őt. Vele volt az uj pápának IV. Szictusznak követe Antonius is, ki -egy levelet vitt a cárnak, melyben a félrevezetett pápa dicsérte Iván fejedelem elhatározását, hogy az uniót elfogadta. Egyúttal felszólította a törökök elleni szövetségre. Az oroszok nagy szeretettel fogadták a jövendő Carevnát. Pskov, Novgorod és a többi városok lakói mind hódolattal járultak elé, csókolván ruhája szegélyét és esedezvén kegyóért. Moszkva felé az út valóságos diadalmenet volt. Közben az oroszok keleti naivsággal bámulták a fényes kíséretet. Különösen a pápai követre meredtek nagy szemekkel, csodálván bibor-veres ruháját, a keztyűit és azt a keresztet, melyet előtte vittek. Azon meg éppen nagyon megbotránkoztak, hogy ez a magas állású pap a szentek képei előtt nem végzi a szokásos keleti tisztek jó drága árért, az aranyifjúság táncolt és hangversenyezett a szent cél javára s dictumfactum, a tótoknak soha életükben nem volt olyan kánaáni dolguk, mint azon a télen, mikor elfagyott a krumplijuk. Drága pénzért sem lehetett abban az esztendőben vándorló drótostótot fogni az országúton. Pedig akkor csak valami hatodrésze fagyott meg az ország krumplitermésének, az idén pedig hajh! — valami öthatod része sült meg az ország kemencévé izzott talajában a mi mindennapi krumplinknak. Hát hogy az idei kánikula heves természete micsoda gondokat zúdított a nyakunkba, arról majd a jövő tavaszon ráérünk csevegni, addig is azonban elmélkedhetünk azon, hogy a háború előtti évek boldog bőségében bizony bátor elbizakodottságban úgy éltünk, hogy ihaj! — sohse halunk meg, s ime most egy ismeretlen, tudomásul sem vett, lenézett nagyság: a krumpli hűtötte le tüzes vérünk exaltált hevét. Im igy csinál belőlünk a háború nyomorúsága újjáformált agyú és szivű bölcseket, kik a kenyeret, a krumplit, a cipőtalpat, a rőzsét, a nádviskós otthont s az élet egyéb apró javaival együtt az eddig lenézett kis embereket, dolgozó hangyákat, alacsony nóprétegeket s az ismeretlenség lebecsült homályából hirtelen kinőtt nagyságokat a demokratikus életfelfogásnak a háború vihara által megtisztított prizmáin keresztül valódi értékük s becsük szerint való megtisztelő hódolatban, megbecsülésben, elismerésben fogjuk részesíteni. A lenézett krumpli s a rongyos proletár máról-holnapra hatalommá nőhet s jaj annak, ki nem respektálja a múltból jelenbe átvedlő Idő szeszélyes ötleteit . . . Hadik atyánk, add meg a mi mindennapi kenyerünket, krumplinkat és bocsásd meg nékünk a te elődöd iránt táplált botor jóhiszeműségünket ámen. S3. Cine mintye. — A román hadüzenet évfordulóján. — Irta: Dr. Magyarász Ferene. Tartsd eszedben! Ez volt valaha a Hóra ós Kloska népének ismeretes jelszava. Tartsd eszedben, ha sérelem esett rajtad, ne feledd, ha ugy érzed, hogy megbántottak, emlékezzél azokra, akiket ellenségeidnek tudsz, s ha eljön a te órád, a megtorlás napja, a boszu ideje: Cine mintye, tartsd mindezt eszedben! Es a románság eszében is tartott mindent, sokkal többet, mint amennyit joggal eszében tarthatott volna; ós mig Axentil Szevérnek, meg a nagyenyedi ós zalatnai vérfürdőnek nevét be nem födi a feledékenységnek avarja: a magyar is vissza fog emlékezni, hogy miképen nem felejt az oláh. Cine mintye! Most azonban nem évtizedekre, csak egyetlenegy esztendőre száll vissza emlékezetünk, de ezt az egy esztendőt e kerek földnek minden oláhja jobban eszében fogja tartani, mint mi az ő lázadásaikat, támadásaikat, vértelenül is oly ádáz áskálódásaikat és siketelet-nyilvánitásokat. Csak a Szűzanya képe előtt vetett keresztet, de az oroszok észrevették, hogy a Carevna titkon szólt neki, csak azért tette. Közben Moszkvában minden előkészület megtörtónt a menyegzőre. Az utolsó percekben azonban komoly bonyodalom támadt. A metropolita ugyanis meghallotta, hogy a pápai követ teljes díszében, rangjának jelvényével az ezüst kereszttel közeledik Moszkva felé. Felütötte fejét és megüzente a fejedelemnek: — Ha te megengeded, hogy a pápai követ előtt keresztet hordozzanak, ós igy megtiszteled az idegen vallást, ám jó: ha ő bejő a városba az egyik kapun, én távozom a másikon. Mit volt mit tenni? A metropolita a bojárokkal szemben, kik szerint a pápa követét tisztelni kell, csökönyös maradt. Azzal fenyegetődzött, hogy elmegy. Ez pedig nagy baj lett volna, mert neki az esküvő liturgiái részen kivül fontos szerepet szántak. Végre is a cár megüzente a követnek: „szíveskedjék elrejteni a keresztjót", amit az meg is tett. így aztán az esküvőnek semmi akadálya sem volt, ós 1472. nov. 12-én egybe is keltek Iván Vassziljevits, az oroszok fejedelme, és Zenaida Sophia, a görög császárok sarja. Ennek a házasságnak messzemenő következményei lettek az orosz történelemben. Oroszország épen akkor vetette le a tatár igát, mikor rekben sajnos nem szegény aknamunkájukat. Csak egy óv . . . Akkor is oly szép nyári vasárnap estve volt, mint most. Akkor is éppen utolsó akkordja hangzott a föld fönséges Te Deum-énekónek, az aratási és cséplési munka zajának, s a háborús kereszt tövénél álló gazda bizakodva, reménykedve tekintett a jövőbe : egy évre újra, hát újra kezében az élet . . . Erre az életre tört az oláh szomszéd. Nem váratlanul, de orvul, nem véletlenül, de galádul. Bennünket sem talált készületlenül, mégis fájt a lelkünknek, hogy a béke kilátásai messzebbre tolódtak, hogy uj frontra kell a régi gáton elfáradt, hőseinknek állniok. És még sokkal jobban fájt, ami ma egy éve megkezdődött: Székely véreinknek kényszerű menekvése, szász honfitársaink példás szorgalmának, elpusztított, fölégetett gyümölcsei, szép Erdély egy részének szomorú sorsa. Cine mintye . . . Egy óv mult el azóta. Egyetlen pillantása Kronosznak, egyetlen fordulata az idő kerekének, egyetlen csöppje az örökkévalóság tengerének, egyetlen hulló levele az enyészet vén fájának, egyetlen téglája a századok nagy épületének, melyet félkézzel szakadatlanul épit, férkézzel szüntelenül rombol a nagy építő mester, az idő. Egy óv mult el a román hadüzenet óta, de ez az év véres betűkkel irta oda Románia történelmének palimpszesztus-lapjára az emlékeztető szót: Cine mintye, tartsd n eszedben ! E lapokon valaha más irás volt. Ősrégi idők kezevonása fakón, töredékesen üt keresztül a mostani oláhság dicstelen történetén; de a régi és uj történelem e két szóban folyik össze: Cine mintye, tartsd eszedben! Tartsd eszedben, hogy a világtörténelemben is kell igazságszolgáltatásnak lennie, hogy a nemzetek sorsát is magasabb hatalom intézi, hogy a népek felelősek elhatározásaikért, hogy a koronás főknek erkölcsi őrülete sem biztosithat büntetlenséget az orvtámadóknak. Tartsd eszedben, Havasalföldnek legyőzött, letiport, száműzött, földönfutó népe, mely fennen kétkedtél, hogy te vagy a Balkán Franciaországa: a te hevenyészett kultúrád csak máz, csak álarc, melyet lerántott képmutató orcádról a háborúnak kíméletlen keze ; erkölcsi tartalom nélkül ez a kultúra odavitt téged előbb az őrületbe, azután a romlásba.' Cine mintye; vájjon el fogod-e felejteni valaha, hogy az isteni igazság miként fordította tenszived felé azt a gyilkos tőrt, melyet ellenünk fentél? Ha el is felejtenéd, majd eszedbe juttatják özvegyeid és árváid, rombadőlt falvaid, kihalt városaid, letarolt mezőid, fölégetett erdőid. Eljő majd az idő, hogy felejteni szeretnél és nem tudsz, mert azzal sújtott a büntető Isten, hogy cine mintye, észben kell tartanod árulásodat. Ti pedig, kik Vöröstorony-szoroson innenről oly szívesen tekingettetek át oda túlra, a Nagycenken álló magyar szobor nektek is cine mintyót mond és megviselve bár a háborútól, mégis mennydörgő hangon kiáltja nektek az évforduló tanulságát: Ne bántsd a magyart! Konstantinápoly török uralom alá került. Az ifjú erőben levő, lendülettel fejlődő szláv birodalom — már csak azonos vallása miatt is — alkalmas talajnak látszott, hol a hazátlanná lett byzanci kultúra megszálljon és gyökeret verjen. Es valóban Sophiánk legkisebb gondját sem képezte a nyugati egyházzal való unió megvalósítása. A pápai követ csalódottan tért vissza. Annál inkább érvényesítette befolyását ez a görög nő az udvari életben és államkormányzatban. A moszkvai fejedelmet ettől fogva nevezik cárnak. Ezóta jött szokásba a kézcsók szertartása, ós mig azelőtt a bojárok a fejedelem tanácsosai voltak, ezentúl csak bizánci módra szervezett udvaroncok lehettek, mig a fejedelem maga intézte a hálószobájából autokrata módon a birodalom ügyeit. Az orosz caesaro-papismus, is byzanci erkölcsökben birja gyökerét. Ám még ennél is nagyobb következményekkel járt Sophia carevna igénye a görög trónra. Igaz, hogy még két férfi Palaiolog, a carevna fivérei életben voltak. Mánuel herceg azonban alávetette magát a szultánnak. András herceg pedig felajánlotta trónöröklési jogát jó pénzért VIII. Károly francia, majd kath. Ferdinánd spanyol királynak. Grörög felfogás szerint latin hitű uralkodója Konstantinápolynak nem lehetett. Ki legyen tehát a Palaiologok örököse más mint Sophia, az orosz cár felesége? Es valóban: Iván fejedelem, hogy felesége jogát kifejezésre juttassa, átvette az elpusztult keletrómai