ESZTERGOM XXII. évfolyam 1917
1917-07-22 / 29. szám
nyozással, amely a közgazdasági egyetem céljaira édes kevés, viszont adakozási összegnek kétségkívül jelentékeny, mindenesetre elérte azt, hogy idei közgyűlése alkalmából a saját lapjai részéről dicshimnuszokat arathatott, mig a sajtó független részét visszatartotta az üzleti eredmények bírálatától ez a jelentékeny adomány, amelyre mint nálunk szokatlan jelenségre, figyelemmel kellett lenni . . . Az adományt azonban a közoktatásügyi miniszter nem tartotta elfogadhatónak, valószínűleg arra is gondolva, hogy ez az adomány az államnak és az adózó polgároknak sokkal többe fog kerülni, mint a nagylelkű adakozónak. A millió ennélfogva újból a „Hangya" rendelkezésére áll és visszakerült oda, ahonnan talán nem is akarták elvenni." Anélkül, hogy felesleges polémiába bocsátkoznánk, anélkül, hogy védelmére kelnénk a Hangyának, mert erre ma már szükség nincsen, a legilletékesebb argumentummal kívánjuk megcáfolni azt a minden alapot nélkülöző állítást, akkor, amidőn Jankovich Béla dr, vallás- és közoktatásügyi miniszter ide vonatkozó kijelentését közöljük. A közgazdasági egyetem felállítására vonatkozólag a volt miniszter ezeket mondotta: „A célt igen fontosnak tartom és általánosságban helyeslem is. Nagyon kívánatos, hogy a tisztviselő ne csak hivatali szakmáját ismerje, hanem egyik-másik gazdasági foglalkozásról is legyen áttekintése, elsősorban olyanról, amellyel hivatalos működése közben leginkább érintkezésbe jut. Bármennyire is méltányolom azokat a célokat, amelyeket a „Hangya" alapításával ma^a elé tűzött és amelynek megvalósítását eddigelé magam is elérni óhajtottam, azt hiszem, ez idő szerint nem gondolhatunk másra, csak arra, hogy tovább fejlesszük és bővítsük a már jelzett intézményeket egyrészt a pozsonyi egyetemen, másrészt a budapesti műegyetem keretében. Amennyiben ilyen irányban további kívánságaik és terveik vannak, kértem, hogy azokat konkrét alakban kidolgozva, juttassák hozzám. E célra kilátásba helyeztem egyes szakférfiak közreműködését, hogy a szükséges felvilágosításokat számunkra megadják és módot nyújtsanak arra, hogy a gyakorlati kiképzés terén támasztott kívánságaik és igényeik a már létező intézményeink tanulmányi rendjénél és annak esetleges kibővítésénél figyelembe vehetők legyenek.. Mihelyt az erről szóló javaslatokat megkapom, azokat nagyobb anként körében tárgyalásra bocsátom, hogy a különféle érdekeltségi körök és intézetek vezetői állást foglalhassanak. Végleges állásfoglalásomat céljaikra és az alapítvány mikénti felhasználására nézve csak ezek után fogom közölhetni." Amióta az uj kormány vette át az ország ügyeinek rendezését, azóta nem került tárgyalás alá ez a nagy horderejű kérdés, igy tehát nem is kerülhetett vissza a „Hangya" tulajdonába az egymillió koronás alapítvány. Ez volna a valódi tényállás! A magunk részéről nem füzünk ehhez semmiféle kommentárt, mert nagyon jól tudjuk, milyen titkos rugók igénybevételével, milyen hozzáértő hazafiak támogatásával s milyen cél érdekében Íródnak az ilyen „legilletékesebb forrásból" szerzett információk. Csak egyet kívánunk megjegyezni és ez az: lett légyen a dolog bármiképp, a közgazdasági egyetem felállítását sürgető, fáradhatatlan törekvésünk mellett nem fogunk megfeledkezni a hadseregszállítók, árdrágítók s közvetítők offenzivájáról sem, hiszen ezen a téren immár 34 hónap óta szezett bőséges tapasztalataink feljogosítanak arra, hogy ezzel a kérdéssel is •— a nyugodtabb idők beálltával — kimerítően és higgadt megfontolással foglalkozzunk. Strucpolitikából nem kérünk. Vándor Károly. HIREK. Karcolat. Ami hiányzik az Ember Tragédiájából. (Megfigyelőhely az orosz fronton. Ádám századparancsnok, Lucifer tisztiszolgája. Éva honvédtizedes.) Ádám. Hej, Jankó, mikor i hozod azt a reggelit ?! - ,.).. Lucifer. (Ádám csizmáit pucolja.) Azonnal, parancsnok úr! (El.) j±dám. (Kis távolban egy katona mászik a magyarok födözéke felé.) Úgy látszik, ez a fickó a tejfölös szájú tizedes. Egyébként igen ügyes fickó! Csak ne volna olyan hiú, mint egy úri dáma! Az arca is hasonlít — valakihez. Talán csak egy régi álom . . . De már ide is ért. Eva. (A századparancsnok előtt haptákba vágja magát.) "Századparancsnok urnák alássan jelentem, hogy az oroszok rohamra készülődnek. Amint fülheggyel kihallgattam: a csehek is szövetkeztek velők ellenünk! Ádám. (Szenvedéllyel.) Mindenütt csak bűn ós árulás ! Mi lesz az emberiségből ? ! Már kezdem megutálni őket. .. Mehetsz. Eva. (Szalutálva el.) Lucifer. (Jókora tálcával.) Alássan jelentem századparancsnok úrnak, ma kissé sovány a reggeli. Kávé tejszínnel, sonka és vaj, meg egy üveg konyak. Adám. Min morfondírozol, Jankó? Lucifer. Mintha puskaropogást hallanék . . . Éva. Parancsnok úrnak alássan jelentem, az orosz már közeledik. Lucifer (egyet tüsszent, mire nagy forgószél támad s a tizedes sapkája alól egy fürt aranyszőke haj kifeslik.) JLdám. Ezer villám! Százat teszek egy ellen: ezt az aranyszőke tincset már láttam valahol. . . Lucifer. Talán a toweri vásáron ?. . . Hanem most sietek a fegyverekért. (El.) ±L r dám. Merről jönnek az oroszok ? Eva. A csehek hadosztálya felől. Futár. (Lóháton érkezik, lihegve.) Árulás! a csehek megadták magukat az oroszoknak és most felénk lövöldöznek. Ádám. A gaz hazaárulók ! Különben Isten látja a lelkemet, én sohase hittem a cseh vitézségben ! (Éva felé.) Tizedes, riadót! és most induljunk ne az orosznak, hanem a cseh fajnak kiirtására! . . . (Közben iszonyú srapnel csattanás, egy erős szilánk levágja a tizedes sapkáját s vérrel borítja be a hullámosan leomló aranysárga hajat.) Lucifer. Meghalt! Ádám. Valóban Éva! azt hiszem, vége. De legyen élve-halva enyém. (Fölkapja Évát s vele együtt elővezetett lovára pattan ós fut — az orosz fogságba.) Deák Antal. * Az új főispán beiktatása. Esztergom vármegye új főispánjának, bátorkeszi Kobek Kornélnak törvényszerű, beiktatása, mint lapunk legutóbbi számában már jeleztük, f. hó 24-ón, kedden délelőtt fog megtörténni a vármegyeház dísztermében a szokásos formák között. Á beiktatás aktusát magában foglaló rendkívüli közgyűlésre a vármegye h. alispánja a törvényhatósági bizottság tagjait meghívta s egyben közölte a beiktató ünnepély sorrendjét is, mely a következő pontokból áll: 1. 1917. évi július hó 24-én d. e. 9 órakor gyülekezés a vármegyeház tanácstermében^ honnan a Főispán úr u Méltóságával bevonulás a belvárosi plébánia-templomba. 2. Fél 10 órakor istentisztelet a belvárosi plébánia-templomban. 3. 10 órakor ünnepi beiktató közgyűlés. 4. Közgyűlés után küldöttségek fogadása. A küldöttségek fogadására vonatkozó intézkedések megtétele tekintetében a h. alispán felhívást bocsátott ki a vármegye s a város összes hatóságaihoz, hivatalaihoz, testületeihez s egyesületeihez, hogy 20-án délig jelentsók be, részt kivánnak-e venni a tisztelgésben, hogy számukra a megfelelő hely a sorrendben megállapítható legyen. A beiktatás ünnepélye egyébként nélkülözni fog minden külső fölösleges fényt ós diszt a mostani nehéz időkre való tekintettel. * Pénteken d. u. 6 órakor Palkovics László h. alispán a vármegyei tisztikar és a törvényhatósági bizottság több tagjának részvételével szűkebbkörű értekezletet tartott, amelyen a kedden megtartandó főispáni beiktatás sorrendjót részletről-rószletre tüzetesen megállapította. hogy nem varratnak itt cipőt. Csizmáikat pedig a kanászhoz viszik a népek megtalpalni. Hát érien akarsz itt velem együtt elpusztulni ? . . . Dani visszaroskadt háromlábú székére. Hosszút, keserveset sóhajtott s könny szivárgott szeméből. — Bocsáss meg, édes Vilma, de én nem tehetek róla, úgy ide, a szülőfalumhoz nőtt a szivem, hogy nem tudok elszakadni tőle! . . . A kis asszonyka megsajnálta emberét s még ő vigasztalta: — Ne hajtsd oly búra a fejedet! Legyen hát a szived szerint: itt maradunk a tornyatlan faludban. De még ma sutba dobod a kaptafát: földet veszünk bérbe s megyünk kapálni. Nyáron át a mezőn dolgozunk, mert különben fölkopik az állunk . . . Hántó Dani ott maradt tehát az édes szülőföldjén. Mestersége nem adott neki elég kenyeret, keresett szorgalmas, hűséges feleségével együtt egyéb munkával. Nyáron át félretette ipari szerszámait, elővett helyette másikat: kapált, kaszált napszámban s elment részbe aratni. Csakis igy tudott megélni, igy tudta gyermekeit fölnevelni. Később, évek multán divatba jött ugyan az asszonynépség között Dörgösön is a cipőviselés, de a népek nagyobb részben ócska, vásári cipőket vásároltak, vajmi kevesen keresték föl Hántó Dani műhelyét. Dani ezért soha nem zúgolódott, boldog megelégedéssel végezte a dolgát, akár otthon a mesterségben, akár a mezei munkában. Legfeljebb az keserítette el gyakorta, hogy Kukuk névre változtatták a népek a becsületes Hántó nevét. Vilma asszony ugyan néha napján keserűen kifakadt: — Mégis csak szomorú dolog az, hogy negyven évig törtük-zuztuk magunkat a munkában s még sem vittük annyira, hogy az én elköltött háromszáz pengő hozományomat vissza tudtuk volna szerezni! . . . — Ne búsulj, asszony, visszajöhet még a te hozományod, mire még egyszer menyasszony leszesz . . . koporsóra, szemfödőre . . . — No, olyan nagy csoda én velem már nem történik az életben, hogy háromszáz forintom legyen. A következő napon kiütött a borzalmas világháború, mely a három éves, kegyetlen, örvényes, pusztító forgatagával sok millió embert elpusztított, tönkre tett; igen sokakat pedig meggazdagitott a sok szegény ember keservesen szerzett, megkoplalt filléreiből. Az utóbbiak közé tartozott Dani is. Bezzeg föllendült most öregségére a mestersége. A népek (még a szomszédos falubeliek is) egymásnak adták át a szoba kilincsét, hízelegtek, könyörögtek neki (az igazi nevét is megtanulták), hogy az ő cipőjüket csinálja meg előbb. Nem alkudoztak most órák hosszat vele, pedig ugyancsak borsos árt kért a portékáiért. — Hadd fizessenek most! — dörzsölte boldogan össze a töpörödött, bütykös kezeit. — Tudod, asszony, beveszem most rajtuk mindazt, amit negyven évig más cipészekhez hordtak. Az is szerencséje volt Hántó Daninak, hogy a háború előttről jócskán maradt olcsó portékája, amit most óriási áron adott el. Mire a háború, e pokoli szörny a mindent felperzselő fullánkjával a harmadik évébe nyúlt, már 20 darab ezres bankó szégyenkezett szuette, rozoga ládájában. — Ugy-e, mondtam, hogy visszajő a hozományod?! Vissza is jött és nagyobb, kedves pajtásokat is hozott magával. Látod, asszony, még is csak jó valamire a háború! Jól beütött nekünk! — rakosgatta ki esténkint a kedves pajtásokat az asztalra, akárcsak kártyák lettek volna s boldogan legeltette rajtuk a pislogó, kis szemét. Egy ilyen boldog szemlélődés közben érkezett számára ismét levél a harctérről. Vilma aszszony vette át a levélkézbesitőtől az udvaron, bevitte emberének: olvassa el fennhangon, hogy mind a ketten egyszerre megtudjuk, mit ir a gyöngyöm Dani gyerek a harctérről? — Nini, de furcsa, idegen irás! Ezt hát nem a mi fiunk irta ... Olvasni kezdte a levelet. De meg-megakadt. S egyszercsak annyira megakadt, hogy le is ejté kezéből a szemlére sorakoztatott kedves pajtások közé. Égő szeméből könyár fakadt . . . — Látod, ember, látod! — szólt Vilma aszszony vérző szívvel, — jónak mondtad a borzasztó, gyilkos háborút — a sok pénzért . . . bűnért, mit adott . . . Már most mit ér az neked, mit ér nekem is, mikor azt meg elrabolta tőlünk, a mi szivünknek legdrágább, legféltettebb volt ? ! Dani bácsi nem szólt, nem felelt. Undorodva, gyűlölettel csapott le az asztalra, a kedves pajtásokra s lesöpörte valamennyit a padlóra. (Vilma asszony szedte föl később.) Aztán fuldokló zokogással borult a gyászhírt hozó kis levélre . . .
