ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-25 / 13. szám

viselésére, hanem egyben az okkupáló hatalom szivét s politikáját is képes kiméletes bánásmódra hangolni. Egy okkupált országban a kulturviselt s okos, számitó politikát folytató győző, a milyen a német Belgiumban, kímélni iparkodik a nép érzelmi világát. Erre támaszkodva lehet az érzelmi világot befolyásoló papságnak az okkupáló kormányhatalmat mérsékletre birni. A közbenjáró, védő, szószóló, közvetítő s mérsékelő hivatást kell tehát a hatalommal szemben betöltenie. Püspöknek s plébánosnak éppen azért, ha ellenség okkupálja a várost vagy községet, nem illő elmenekülnie. Ottmaradásával nyilik legszebb hivatása, népeért s híveiért helyt állani, azok sorsán az okkupáló hatalomnál javítani. A^lelki uralmat még az ellenség is respektálni szokta s ha a pap nem lép fel az okkupálók ellen, sőt a lelkek mérséklésére használja fel lelki hatalmát, az ellenség legtöbbször elfogadja a papság közbenjárását s személyében a hivek érdekképviseletét. A hatalom birtokosát ily okkupált országban tehát nem ingerelni, hanem megindítani kell a papságnak. Csak igy tud népén könn3

r

iteni. A hatalom nyers ereje ellen úgyis céltalan egy erkölcsi testületnek mint a papság küzdeni és a lelkek megnyugtatását segift elő, ha félre teszi ilyenkor a politikát s kesergő hazafiúi érzelmeit szivében rezerválja. Sima, körültekintő, tiszteletteljes, a viszonyokkal számoló eljárással, nem pedig harcias törekvésekkel lehet a győzőnél az amugyis sújtott ország számára kíméletet elérni. Amint egyrészt a nemzet irányában ezekben a válságos időkben a vigasztalás, a lelki erősítés s a béke szeretete a papság első kötelessége, ugy másrészt a győzővel szemben a békéltető, a nép állapotán segítő vagy enyhítő eljárás lehet a lelkipásztori okosság első feladata. Ezek alapján, helyesen viselkedett-e Mercier a német kormányzattal szemben s követhető-e eljárása hasonló hetyzetben? Eltekitve római szereplésétől, bármily szimpatikus történeti vonás Mercier hazafias bánata s bármilyen legendás alakja lett ezáltal a belga történelemnek, adott helyzetben mint lelkipásztor (ezt a jelleget kell a dolog megítélésénél előtérbe állítani), nem viselkedett nemzete s egyháza jól felfogott érdekében helyesen. Olyan helyzetben, amilyenben Belgium, mint okkupált ország van, egy főpap számára nem az enthusiasmus, nem a temperamentum tüze, nem az egyéni bátorság, a hullámai, mert elgondoltam, hogy azokon csak két hajóhad küzdött, ezek a dombok, ez a fenyőerdő, ez a futó homok pedig mélyen elnyúlik innen kezdve Európa keletére, messze az Uraiig és a Kaspi-tóig és hogy a túlsó völgytől kezdve, ahol az orosz lövészárkok kezdődnek, ez nekünk most mind ellenségünk. Térképen is nehéz végignézni, hát még igy elképzelni: hány ezer mértföld, amerre ezek a dombok, a nagy Szarmata-alföld kiágazásai futnak, hány millió ember, aki ezen az óriási síkságon él és ez az óriási emberrezervoár, amit tavaly ilyen időben, békében keresztülutazva, nem győztem méreteiben csodálni, most mind ellenség! Pedig az; lám, most is lőnek. Egyszerre élénkebb tüzelés hallattszott az erdő bal sarka felől, a tisztek figyeltek, a telefonhoz nyúltak, mintha készülne valami. Talán egy tábori őrsünket támadja egy ellenséges járőr és az visszatüzel, talán mégis éjjeli támadás készül? Odagyűlünk mind a kis fenyőgalyas fedezékhez, a hol a telefon van és várjuk, hogy mit mond. Végre kijön egy tiszt és azt mondja: — Semmi. Valami riadalom volt az egész. Az emberek visszamennek a vacsorájukhoz, a fegyverek továbbra is gúlában állanak, tovább folyik a halk beszélgetés és én mégis azt gondolom magamban tovább, ahogy ott megyek a sötét erdő szélén: — Mindegy, azért mégis át akarnak törni. Ha ma nem, hát holnap, vagy holnapután, amikor már elegen lesznek hozzá. És megint felvillan a lelkemben a kép, amit egy esztendeje láttam: az óriási ország, ami itt kezdődik a lublini domboknál és aminek nincs vége Európa határláncánál, az Uralnál, hanem szembeszállás az érvényesülés alapja, hanem a nemzet, a hivek magasabb érdekeinek megmentése miatt, az apostoli türelem, a higgadtság az adott állapotba való beletörődés, a néplélek megnyugtatása s a győző lelkének megindítása. Ilyenkor a papnak a mérsékelő irányzatot, a hazafias higgadtságot kell képviselnie. A renitentia a hódi tót a nemzet ellen üldözésre uszítja. Még lenne elfogadható indoka és mentsége Mercier eljárásának, ha a német hatalom a vallásszabadságot lábbal tiporná, ha az ország papságát üldözné, ha az egyházi intézményeket kasszálná. De még ily körülmények között is háborúban inkább a csillapítást, mint az ellenállást javasolja az okosság. Köztudomású azonban, hogy a németek a megszállott területen udvariasan bántak ugy Mercier érsekkel, mint a többi püspökökkel. A hitélet ellen semmi bántó intézkedést nem tettek, a vallási szabadságot nem sértették. A hágai egyezmény értelmében az okkupált területet különben is az illető ország törvényei alapján igazgatják. Mercier érseknek, dacára, hogy nyíltan tüntetett az okkupáló hatalom ellen, semmi bántódása nem volt. Működése elé semmi nehézséget nem gördítettek, dacára entente szellemének. Szabadon, salvus conductussal utazhatott Rómába; papjainak politikai vétségeit, amelyre különben Merciernek magatartása adott tápot, megtorló elintézésre a főkormányzó elég lojálisán Mercierhez tette át. Ugy ez, mint a római út megengedése ellenséges okkupált területen, kivételes háborús intézkedések közepette, páratlanul álló nagy türelemre s mérsékletre vall a német kormányzat részéről. Másutt Merciert viselkedéseért rég internálták volna. Egy okkupáló kormány sehol se köteles tűrni, hogy ellene hadi állapotban az ellenszenvet nyíltan szítsák s egy püspök mint politikai ellenség visszaélve magas állásával politikai gyülöletterjesztő nyilatkozatokat vigyen be pásztorleveleibe a győztes nemzet s kormánya ellen. Ilyen körülmények között tehát indokolatlan volt Mercier magatartása s nem követhető hazafias rajongásának szertelenségében. A Mercier-féle magatartásnak ott van menthető helye, a hol Krisztus ügyét s egyházát kell védeni a püspöknek, ahol kultúrharc tombol, ahol előáll sz. Pál intelme : Oportet Deo magis obedire. Minél inkább távozik egy nemzet kormánya a kereszténységtől, minél inkább bántják az egyházat, annál jobban kell annak szabadságához, elveihez, jogaihoz ratúlmegy azon, túlmegy Szibéria óriási sztyepéin, túl a vasúti vonal mellett napokig futó őserdőn, a Taigán, a fehér nyírfa és sötétzöld fenyőrengetegen, túl a Bajkál-tavon, a Jablonoj hegységen, el egészen a tengerig, majdnem egészen addig a fehér gránitoszlopig, ami a tenger partján áll. Odáig is ért már egyszer, de az a huszonkétezer, meg a többi, aki ott eltemetve fekszik, visszaszorította onnan. Vájjon mi is visszafogjuk-e tudni szorítani? Megyek lefelé a dombon és elképzelem a népek nagy áradatát, ami annyiszor tört már Ázsia felől Európa szive felé. Eszembe jut Béla király, a ki igy járt-kelt a Sajó sötét vizének a partján a nagy ütközet előtt és elgondolta, hogy egy egész ellenséges világ, a megmozdult Ázsia áll vele másnapra szemben. Hát velünk tán nem ? Ha az az orosz reflektor, aminek a fénye idelátszik Chodel felől és ami felvonuló csapatokat kutat, megfordulna és ami a háta mögött van, a lublini pályaudvart világítaná meg, nem egy egész népvándorlást mutatna-e meg? Csapatokat, amelyeket már hónapok előtt indítottak útnak, nagy és kis oroszokat, szibériai telepeseket, Volga-menti és asztracháni tatárokat, Ázsia ferdeszemű népeit, amelyeknek most megint azt mondották a vezéreik : — Arra menjetek nyugatra, ott van a sok jó ennivaló, ott van a magyarszki bor, a német gazdaság, arra felé van sorjában Budapest, Bécs, Berlin . . . Csak egy kicsit kell verekednetek, azután a tietek lesz, hiszen annyian vagytok! Igazán annyian. Megint megmozdult Ázsia; összeszövetkezett az Európába szakadt darabjával, a magát európainak valló, de az ősjelleget soha lemosni nem tudó nagy barbár birodalommal és jön reánk. Jön a mi házaink felé a Keletnek gaszkodni a püspöknek, a kit az Isten az egyház kormányzatára hívott meg s az evangéliumot tartja. Ekkor áll elő az úgynevezett polgári bátorság ama faja, mely az állami s egyházi élet nagy erőpróbáiban képessé teszi a püspököt a legnemesebb erőfeszítésre, a legnagyobb áldozatokra, hogy a lelkiismeret egész hatalmával energikusan szálljon szembe az eléje gördülő akadályokkal. A megszállott Belgiumban azonban hála Istennek a vallás és egyház ügye nem okozott bajt. Ettől nyugodt volt Mercier. És bármennyire sajnáljuk is őt, még ha bántóan keménynek is találjuk Bissing fellépését egy bibornok ellen, Mercier túlzó szereplése egy főpapnak háború idején csak a rajongó politikai gyűlöletre, de nem egyben a tárgyilagos igazságra támaszkodhatik. Keményfy K. D. — Az albán kérdés. A félhivatalos „Echo de Bulgarie" irja: Midőn a szövetséges seregek minden oldalról beözönlőitek Albánia földjére, az albán lakosság a legszívélyesebb ovációkban részesítette a felszabadító, megmentő hadakat. Bár ma még senkisem mondhatja meg, minő lesz Európa jövendő térképe, mégis e pillanatokban is kívánatos annak kifejezése, hogy Albánia el óhajtja érni nemzeti ideálját és független állammá szeretne alakulni. Bulgária ellenségei, hogy meghasonlást támasszanak Albánia és Bolgárország között, azt állítják, hogy a bolgár nemzet terjeszkedési követelésekkel áll elő, főleg az Adria partjára vonatkozólag, ezáltal pedig veszélyeztetve volna Albánia függetlensége, integritása. Az ilyen és ehhez hasonló ármánykodások már nagyon megszokottakká válnak előttünk! Radoslavov miniszterelnök ezzel szemben a Szobranje ülésén ismételten hangoztatta: Mi bolgárok a legkevésbé sem gördítünk akadályokat Albánia felszabadítása és függetlensége elé !A tetszés, amellyel a bulgár közvélemény Radoszlavov e kijelentését fogadta, tanuja annak, hogy nagy önuralom lakozik Bulgáriában és ebből kifolyólag békében akar élni szomszédaival. Csupán azok fenyegetik Albánia szabadságát, akik pirulás nélkül merik magukat az emberiség kulturális jótevőinek nevezni. A bolgár távirati iroda magas körökből felhatalmazást kapott ama tendenciózus hírek megcáfolására, melyek szerint az oroszok örményországi tevékenysége Bulgáriára nagy hatással volt és szövetségeseitől állítólag elhidegitette volna, ami azután Berlinben sok aggodalomra adott okot. A bulgárok jól ismerik a keleti Törökországban történő események jelentőségét és semmi nyugtalanság sem bántja őket. (A. Z.) azzal az éhességével, amellyel a végtelen sztyepek lakosai mindenkor tekintettek a nekik olyan ismeretlen Nyugatnak homályosan ismert városai és kultúrája felé; úgy jönnek ellenünk ezek a nagy megszámlálhatatlan tömegek, mint hetedfélszáz esztendővel ezelőtt Batu-kán hordái a Kárpátoknak és Bajdar-kán lovasai Sziléziának. Épen csak, hogy most egyforma ruhákba vannak öltöztetve és itt, tőlünk tizenöt kilométerre pályaudvaron rakják ki őket hosszú vonatokból, de egyébként épen az a nagy barbár, ázsiai roham, ami volt a hódító kánnak, Dszingisznak az idejében. És nézem tovább a képet, hogy igaz, valamikor ezer évvel ezelőtt mi is tettük ezt; a mi népünket is megszállta a végtelen sztyepnek az örökös vándorlásra izgató lelke, az a különös, nem nyugvó lélek, ami benne van minden népben, amely nagy távolságok mellett, a tenger partján, vagy a sivatagban él. Mi is elindultunk egyszer a nagy vándorlásoknak útján, ami egyúttal a hadak útja; mi is megjártuk a népek nagy útját, a turáni utat és bejöttünk a nagy középeurópai alföldre, amely akkor még fiatal népek és kialakuló nemzetek forrongó katlana volt és elfoglaltuk a magunk helyét. De ez tisztességes verekedés volt; bennünket is szorítottak Ázsiából más, előretoluló népek és mi csak azt kerestük, amihez minden Isten teremtményének és minden egészséges népnek joga van s amit a német úgy fejez ki; helyet a Nap alatt. Amint ezt megtaláltuk, az elhelyezkedés első zavargásai után elég volt száz év, hogy az uj környezet és egy országalkotó szent király erős karja megnevelje a legfiatalabb európai népet; a nomád ember véglegesen leszállt a lóról, házat épített és ősenergiájának csorbítatlan birtokában beállt az európai kultúrnépek közé. És há-