ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-19 / 12. szám

Miért késik az olasz-német háború? Köztudomású dolog, hogy mikor Olaszországot magával ragadta a háború lavinája, az olasz intervencionisták nem gondolhattak másra, mint háborúra Németországgal is. Már csak azért is okuk volt ezt hinni, mert a lombardiai csőcselék a nagyobb olasz városokban ott rekedt német polgárok köz- és magánvagyonát, a szó legszorosabb értelmében véve, szétrombolta és kirabolta. Ez a körülmény pedig ha nem is háború, de mindenesetre annak az előjele. Még ma is igyekeznek erre a háborúra kedélyeket szítani s bár a könnyen fellobbanó olasz népnél nem nehéz valami hatást elérni — a kormány mégis iparkodik minden ellenkező hatást még csirájában elfojtani. Legutóbb az olasz-német viszonyról minisztertanács is volt, s a határozat úgy hangzott, hogy az olasz-német hadüzenetnek a kormány teljes erejével útját állja, erre nézve kérdést, vitát a parlamentben nem enged tárgyalni, bármily oldalról jönne is az. Erre az erélyes intézkedésre pedig körülbelül ez a rövid magyarázat: Az olasz hivatalos lap a napokban közölt egy rendeletet, mely szerint az ipari térre vonatkozó 1915. június 20-iki rendelet határidejének meghosszabbításáról szól, továbbá a svájczi szövetség közleményét tárgyalja, amelyet a német követség óhajára bocsátott ki az olasz földmivelésügyi kormány, ahol a következőket mondja : „Ama nyilatkozatok, amelyek szerint az olasz állampolgárok azokat a jogi kedvezményeket élvezik, amelyeket az ipari térre tartozó határidők meghoszszabbitása által biztosított a kormány s miután ezek (t. i. az olasz állampolgárok) a kölcsönösség szempontjából részesei azon kedvezményeknek, amelyek a fenti meghosszabbításból származnak, ennélfogva a kölcsönösség fennforgása az elbánásra, amelyet a birodalom kormányzója az 1915. június 20-án 962. sz. alatt az ezen rendeletben körvonalazott kedvezmények alkalmazhatósága szempontjából kívánt, a német állampolgárokra vonatkozólag is megállapíttatik.

u Az olasz kormány ezzel a nyakatekert rendelettel azt akarja kifejezni, hogy miután olasz állampolgárok német területen szabadon, minden felügyelet és bántalmazás nélkül űzhetnek ipart és kereskedelmet, a kölcsönös viszontszolgálat alapján ugyanezt biztosítja az olasz kormány is német alattvalóknak olasz területeken. Olaszország tehát ezek szerint a németek bántalmazását, vagyonuknak veszélyeztetését nem tűri tovább, sőt nyilt kormányrendelettel megtiltja s miután sem a kölcsönösség elvének leszögezése, sem egyebek miatt különös okot nem lát fennforogni arra nézve, hogy Németországgal harcba keveredjék, a hadüzenet eszméjét elejti. Másik fontos ok, amiért Olaszország kerüli a Németországgal való harcot, az, hogy a kormány nagyon is tudatában van annak az óriási erkölcsi a túlsó erdő már az oroszoké volt. Holtbizonyosra lehetett venni, hogy odaát az oroszoknál is igy van: az enyhe hajlású völgyben, a mi lövészárkainkkal szemben néhány száz méterre kezdődtek az ő árkaik, ezeket még szabad szemmel is lehetett látni az erdőszélről — azután következtek a túlsó erdőcsoportok, azokban meg azok mögött voltak az ő tartalékjaik. Már most az erdőnek, meg az abbban fekvő tartaléknak a helyzete a szerint jó, vagy rossz, hogy milyen kedvben van az ellenséges tüzérség, van-e sok ágyúja és muníciója, vagy nincsen? Gyalogsági tűz az erdőbe már nem igen jött; nagy lövöldözéskor itt-ott zizegett végig a fák között egy-egy golyó, amely a mi küzdősorainknak volt szánva, de magasan volt irányozva és eljött ide a tartalékba; az erdei út mentén is némely helyen végig volt hasítva a fenyőfák kérge egy egy ilyen rosszul lőtt golyótól, de azért az úton bátran közlekedtek a kocsik. Muníció meg étel ment bennük a frontra és errefelé hozták ki a sebesülteket is. Tüzérségi tűz szempontjából azonban az erdő éppen olyan jó célpont volt, mint maguk a lövészárkok; az ellenséges tüzérség jól lőhette azt, ha megkapta a parancsot, hogy nyugtalanítsa a tartalékot. Bizonyságul ott feküdtek a kilőtt srapnellhüvelyek és már meg voltak tépázva a fák koronái, de még nem hevertek kidőlt fatörzsek; jele annak, hogy a tüzérség még nem vette gránáttűz alá az erdőt és megelégedett egynéhány kellemetlenkedő srapnellel. Ezért a tartalék zöme nem is maradt az erdőben, hanem meghúzódott az innenső szélen. Ennek szólt a látogatás és ez került bele a naplóba ezen az estén. (Vége köv.) és fizikai veszteségeknek és bukásoknak, amelyek mind a mai napig Franciaországot érték s azt is tudja, hogy Franciaország határait sikerrel már nem védheti. Mihelyt tehát Olaszország hadat üzenne Németországnak, a franciák joggal követelhetnének olasz segédcsapatokat a francia-német frontra. Ezzel azonban Olaszország csak siettetné vesztét, mert az olasz-osztrák front annyira meggyengülne, hogy a magyar-osztrák seregek offenzíváját vonná maga után, tekintve, hogy Olaszország összes erőinek az osztrák frontra való irányításával sem bír előbbre jutni. Mi történne vele tehát akkor, ha ezt a frontot csapatelvonásokkal meggyöngítené ? Itt jelentkezik azután az olaszok „szent önzés"-e, amely ravaszul átlátván a franciák szorult helyzetén, nem hajlandók belemenni a német barátság felbontásába, mert ez saját vesztüket jelentené. Igaz, hogy igy közelebb jutnánk a világbékéhez, de úgylátszik az olasz kormány nem akarja, hogy a világbékét ő mozdítsa elő. Ezért volt Briand Rómában, ahol nagy kudarcot vallott. Ez ugyan nem zárja ki, hogy különösen Anglia részéről nagyobb nyomás ki ne erőszakolná a hadüzenetet, de ezt könnyen megelőzheti előbb a kabinetválság. Azt is tudja a kormány, hogy az intervencionisták azért lármáznak és követelik az olasz-német háborút, mert pénzen vannak megvásárolva, de annak is tudatában van, hogy a vesztegetések adatai a németek kezei között vannak és olasz-német háború esetén ezek az adatok nyilvánosságra jutnak, ami nemcsak szégyent, de forradalmat is teremtene Olaszországban. Tehát ezek miatt késik az olasz-német háború — Olaszoszág részéről! Németország ugyanis mind a mai napig szintén ezen az állásponton volt s ő is ahol csak tehette, kerülte a diplomáciai viszony megszakítását. Most azonban, hogy a hatalmas szerbiai hadjárat lezajlott, ahol tudvalevően rengeteg német katona volt lekötve — Németország felől is olyan hirek keringenek, mely arra enged következtetni, hogy az eddigi olasz barátság megszűnik. Dinnyés Árpád. Levél Szerbiából, (Petár király levélpapirján.) Krusevác, Szerbia, 1916. III./15. Ezt a levelet még Petár király kezdte meg valamikor s az ő becses engedelme nélkül én folytatom. Ö úgy kezdte, hogy „mi I. Petár, Isten kegyelméből Szerbország királya (lásd Sándor király meggyilkolását) stb." én pedig azzal kezdem, hogy a háború második esztendejének vége felé Isten kegyelméből még mindig élek, már december óta itt Szerbországban értékesiti a haza szolgálataimat. Belgrádnál kezdtem s úgy látszik, itt Krusevácnál végzem. Közbe pedig rengeteg szines, tarka élmény, tapasztalat, öröm és szomorúság esik. Bejártam úgyszólván az egész Szerbiát, személy szerint is legázolva ezt a szép országot. Velika-Plana, Jagodina, Paracsin, Guprija, Stalac, Nis, Leskovác, uszküb, Pristina, Mitrovica, aztán Gacak, Kraljevo, Krusevác: mind-mind csupa érdekes, értékes impresszió! Nishez fűződik egész háborús krónikám legszebb momentuma : az a sokszor áhitott esemény, hogy egy német repülőtiszttel a repülőtéren felrepültem 800 méter magasságba. Konstatáltam, hogy a testnek nem kisebb gyönyörűsége telik benne, mint a léleknek, amikor emelkedik, törtet a „magasságok felé !" Életemben először éreztem magam igazán a helyzet magaslatán. Mint egy taktisches Tisch a Kriegs-Schuleban úgy feküdt alattam az egész Balkán. Az sem volna nagyítás, ha azt mondanám, hogy beleláttam Nikita tányérjába, aki akkor már bizony nagyon sietve ette utolsó puliszkás ebédjét. Nist magát, a várost megutáltam. Nagy, terjengős, de rendezetlen, piszkos: apró viskókkal megrakott utcáiban alig lát az ember európai szabású épületet. Legszebb ékessége talán az a két diadalkapu volt, amelyet még a francia-angol segitséget váró szerbek csináltak a szövetségesek fogadására, a bolgárok pedig némileg módosítottak akként, hogy az egyikre ráírták babérleveles betűkből: Ferdinand, a másikra: Vilmos. Nis háborús forgalma óriási. Minden elképzelhető szövetséges katonafaj száguld, vágtat, kiabál, intézkedik vagy ácsorog utcáin. A bolgár az úr; a német parancsol; az osztrákmagyar engedelmeskedik, a török nyugodtan néz és nem szól semmit. Ez a szerepbeosztás. Nisnél ezerszer kedvesebb, szebb és szimpatikusabb volt (legalább nekem) Üszküb, a keleti nyugalom városa. Mikor éjjel 11 órakor odaértem a bolgárok egyik legnagyobb ünnepén, vizkereszt napján, az egész kis városka a teli hold ezüstfényébe burkolózva aludt. Végigmenve rendezett, tiszta, fehérfalu házainak során, nem is hallottam mást, mint a bolgár őrszemek bakkancsainak monoton kopogását a járdákon. Annál jobban csodálkoztam, amikor egyszerre muzsikaszó ütötte meg?a fülemet. Kis idő múlva a város egyetlen mozijának (már a szerb-regim alapítása!) nagy deszkaalkotmányában, a világ legkülönösebb táncmulatságán találtam magam. A karzaton egy bolgár katonazenekar fújta és ütötte az annyira egyhangú szláv melódiákat, alul pedig kegyetlen por- és füst-felhőben szövetségi hűséggel izzadt együtt bolgár baka, tüzér, tengerész a német gránátossal, vadásszal, tisztek vegyesen a legénységgel. A kis kipirult macedón hölgyek pedig ugyancsak szedték 42-es lábaikat. Kaleidoszkópba illő kép volt. Én egy pillanat alatt végtelen büszkén konstatáltam, hogy az osztrák-magyar ármét sárgaságom képviseli. Mint ilyen, meg is bámultattam magam, de azért táncra mégsem fanyalodtam, hiába buzdított arra boxolásnak is beillő lökdöséssel egy-két bolgár bajtárs. Egyrészt mert nem kenyerem a tánc, másrészt mert boston-kvalifikációval itt boldogulni úgysem lehet. Tánc helyett inkább elmeditáltam azon, hogy milyen furcsa a világ munkabeosztása! Mialatt ezek itt izzadnak Therpsichore kedvéért, ugyanakkor bajtársaik véresen verejtékeznek a Lovcsen lábainál a hazáért! Nekem ez nem ment a gyomromba s azért hamarosan visszatértem vonatomra, amelynek parancsnoka valék s amelybe be volt osztva a magyar vöröskereszt egyik személyvonatának konyhája és két parancsnoki kocsija. (Ez is a frontra ment sebesültekért.) Lefeküdtem a pompás hálókocsiban s mire kinyitottam szemeimet, már a Rigómezőn jártunk, véres harcok színhelyén. Mitrovicán, ebben a majdnem teljesen mohamedán fészekben, az a török ájtatosság marad meg sokáig emlékezetemben, amit a mecsetben láttam. Fényképező masinámmal betolakodtam a drága szőnyegeken hajbókoló, döngicsélő tömeg közé s még a cipőmet is levetettem, nem ugyan Mohamed tiszteletére, hanem a fényképezés érdekében. Török testvéreim borzasztó lármát csaptak Montenegró fegyverletétele fölött érzett hálájuk kifejezéseképen, de kézzel-lábbal leintettek, amikor masinámat zsebemből előhúzva, az előéneklő műezinre szegeztem azt. Sajnos, nem sikerült egy felvételem sem. Azt az előkelő török urat is, akit a katlanában csíptem meg s akinek a képét szintén mellékelem, őrült tiltakozások között s lopva tudtam lekapni. A képen is látható nagy fehér zsebkendője, amellyel folyton hadonászott az orra előtt, hogy ne tudjam levenni. Azért, ugylátszik, mégsem haragudott meg rám, mert amikor távoztam, egy világért sem engedte a kávémat kifizetni. S hogy mindenből kivegyem a részem, hát visszafelé jövet Nis és Leskovác között beleszaladt vonatom egy szemben álló tehervonatba. Öt halott, 12 súlyos sebesült s egy fejdaganat volt a katasztrófa vége. Az összes szerencsétlenül jártak a frontról 8 havi szolgálat után szabadságra haza törekvő katonák. Mind magyar, még a fejdaganat is, mert az az én fejemre vonatkozott. Denique, én megint csak elkerültem a halált. S minden ilyen eset csak fokozza az élethez való bizalmamat, mert mintha azt mondaná: „az Úr Istennek még tervei vannak veled!" A kruseváci élettel meg lehetek elégedve, mert a felelősségteljes szolgálat ellenére is elég nyugalmas. Maga a város, bár szép fekvésű, époly kisszerű, kipusztult, rendezetlen és époly mérhetetlenül nyomorúságos, mint a többi. Államszervező munkánk már gyönyörűen halad előre. Bizonyítja azt többek közt az a nagyszerű tünet, hogy már egy hónap óta nem volt semmi néven nevezendő akasztás. Az utolsó három egyéniséget (egy öreg komitácsit, egy menyecskét és egy 15 éves suhancot) is csak azért magasztaltuk fel az országúton (persze a község jelenlétében), mert a fejükbe vették, hogy ők minden áron felszabadítják Szerbiát s evégből rálőttek éjjeli járőrünkre. Azóta egyetlenegyszer lőttek még az egyik tiszttársunkra, amint a városból kifelé sétált. De ezt a tettest a sok apró ház között nem lehetett kideríteni. Szóval ez az egy akasztás még aktuális. Sokkal nagyobb ellenségünk azonban a küteges tífusz, amely környékünkön itt-ott felütötte fejét. A mult héten érkeztek meg a magyar közigazgatás első fecskéi, a mi derék, imponáló, intelligens tollas kalapos csendőreink és felváltották a feldzsandárokat. Sőt — mint hirlik — elsején