ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-03-12 / 11. szám

XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. március 12. 11. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Főpásztori körlevél a lelkieröröl. Esztergom, 1916. március 11. (d. c. 1.) Ősrégi szokás az anyaszentegyházban, hogy az egyes egyházak főpásztorai, felhasználva a kínálkozó jelentősebb alkalmakat, nyílt levelek alakjában fordulnak papjaikhoz és híveikhez, kioktatván őket teendőikről, a folyamatos események helyes mérlegelésének módjáról s arról, hogy keresztényi gondolkozásuk épületébe, mikép kapcsolódjanak be az idők forrongásából kipattant eszmék. Már az apostolok, kivált szent Péter, szent Pál, szent János és szent Jakab éltek a tanítás módjának ezen hatásos eszközével és nyílt leveleik egy része egyenesen belekerült az isteni kinyilatkoztatást megörökítő irások sorába, a könyvek könyvébe, a bibliába, felvétettek a szent kánonba. A szent atyák, a íöpásztori hivatást teljesítő egyháztudorok nem egy örökemlékü kommentárja jelent meg ily nyílt levelek alakjában, a melyeket utóbb az egyház litterare pastorales, pásztorlevelek, főpásztori körlevelek névvel jelölt meg. Mikor pedig a trienti szent zsinat ötödik és huszonnegyedik ülése e főpásztori levelek kibocsátását, sőt — bár nem kifejezetten •— a fellendülő nyomdamüvészet utján való elterjesztését, a főpásztorok kötelességévé tette, az egyházi irodalom csarnokába, mint külön műfaj lépett be az apostoli nyílt levelek folytonos sorozata. Nálunk a főpásztori körlevelek intézménye csak nehezen tudott meghonosodni. Még Pázmány AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Te tudod Uram... Vége az útnak, amelyen jártam, Más ösvényekre tettem a lábam; Nem hivom vissza az elmúlt napot, Nem várom gyáván, szomorún, árván Ma a holnapot. Megyek elébe a jövendőnek, A viharoknak, mik szembe jőnek, A nevetöknek, kik rám mutatnak, Kik miatt szótlan vándora voltam Nehéz utaknak . . . Nem csábít többé engem az élet, Nem tántorít meg sanda Ítélet; Vessen bár követ a tömeg énrám, Kopott szekéren ülök fehéren, Dacosan, némán . . . Néked elmondtam titkos, nagy álmom, Te tudod Uram, hogy mire vágyom; Azért, ha utam végére érek, Felemelt fejjel, nyugodt lélekkel Állok Elébed . . . Szvoboda Román. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Pétertől, a hatalmas egyéniségű érsektől sem maradt reánk, legalább tudomásom szerint, egyetlen főpásztori körlevél sem. Pedig ő minden lehető és kínálkozó alkalmat megragadott, hogy papjaival és híveivel, irott és nyomtatott szó révén is, érintkezésbe léphessen, gondolatait és kívánságait velők közölhesse. E közlések azonban csupán a két káptalanhoz intézett leveleiben nyertek írásbeli megvalósulást s egyházkormányzati működésének irott emlékeit csak a tartott zsinatok aktái alkotják. A főpásztori körlevelek küldésének általános használata és kivált nyomtatásban való közlése, jóformán csak az ujabb alkotmányos idők óta lett szokásossá. A főpásztori körlevelek tehát az egyházkormányzás egyik eszközét képezik. Megnyilvánulásai a püspöki hatalom tanítói jogosultságának. A pásztor intő és irányító szavai a nyájhoz, a tanitó tanításai a tanítványhoz. Ezek előtt mély alázattal, befogadásra készséges szívvel, követésre edződött akarattal meg kell hajolnunk. Amit a sziv gyermeki hódolattal magába szívott belőlük, ami az elmére idomitólag hatott, az kell, hogy megindítsa akaratunkat s tetté avassa készségünket. Ily módon azok, a mi lelki és testi boldogulásunk emeltyűivé vallanak, jövendő jó sorsunk iránytűit képezik. Ám a lelki élet terén is csak olyanféleképen van a dolog, mint a testi életén. Azt mondják: a pénz ott hever a földön, csak le kell érte hajolni, fel kell venni és meg kell becsülni. Sokan, nagyon sokan vannak, akik világéletükben sokszor lehajolnak, sokat dolgoznak; sokszor felveszik a fekvő kincset, vagyis kellő értékekre tudják felAz Osztrák-Magyar határszélen. Marchegg, „Ungarische Csárda", febr. hó. A kanyargó Morva folyó partján, szemben Marchegg városával a magyar oldalon, jó távol minden községtől egy sárga vakolatú rozzant útszéli vendéglő áll, melynek egyetlenegy kéménye szomorúan és viharverten kémleli az alatta folydogáló sebes vizet. Tulajdonképen arra építették ide, hogy a kompon közlekedő utasok megpihenhessenek ott egy pohár italra, de most árvíz idején ugyancsak kihalt az egész kocsma. Nincs közlekedés, a kompot kihúzták a partra s az öreg korcsmárosné pedig feltette a pincekulcsot a mestergerendára. Mert hétköznapon nem igen nyit rá vendég ajtót s nincs is ott senki más, mint ő, egy öreg buldogg kutya s az ausztriai határszél éber őre: a finánc. Ezek hárman megférnek szépen; egyik se bántja a másikat s bajos volna eldönteni, mit csinálnak egész nap. Vasárnap délután azonban megélénkül ott is az élet. Marcheggről átjön egy-egy öreg „sógor benéz a vendéglőbe egy két asszony, fiatal leányok, siheder gyerekek, szabadságolt katonák s orosz foglyokat őrző magyar, piros zsinóros honvédek; megjelenik a nagy tölgyfaasztalon az első liter bor s mikor már a rozzant verkli belekezd egy szomorú valcer áriájába: tele van a nagy ivószoba a legkülönfélébb elemekkel. Az osztrákok rövidség kedvéért, avagy talán valami másért, azt már igazán nem tudni, csak csárdának titulálják s a világért se mondaná senki, hogy magyar vendéglő, hanem: magyar „csárda". S a csárda szó pedig bennragadt úgy a német, mint a tót, cseh, de Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits trusztáv könyvkereskedésében. váltani munkájukat és megbecsülik a felemelt pénzt; okos beosztással és takarékossággal vagyont gyűjtenek. És ismét sokan és sajnos sokkal többen, ismételten és ismételten elmennek ugyanazon helyen, és nem hajolnak le és nem veszik fel a heverő kincseket, nem ragadják meg a munkára kínálkozó alkalmakat és nem értékesitik a munkában rejlő gyűjtő erőket. Nem gyűjtenek, nem gyűjthetnek s folytonos nyomorúságban tengetik át életüket. A mai kor gyermeke még nem érett meg a most folyó nagy forrongásból kiszűrődő, főbb vonásaiban már sejtésként előttünk lebegő eszmekörök, uj idők, a megifjodott és megizmosodott régi, de ujultnak tetsző köntösben jelentkező, vallásos irányzat számára. Nagyon hajlandó közönyösen elmenni az előtte heverő kincsek előtt, gerince nagyon merev még ahhoz, hogy meghajoljon, szive keményebb, hogy sem teljesen ellágyuljon, agya a közel mult emlékeitől még mohosabb, hogysem a való élet, a tekintély elvén alapuló jövő társadalmi alakulások megértésére eszmélhessen. A rendkívüli idők a rendkívüli eszközök alkalmazását megengedik, sőt egyenesen követelik. Bár részünkről a legmélyebb gyermeki hódolattal hajolnak meg a hozzánk intézett atyai, tanítói szózatok előtt, mégis mint a nagy nyilvánosság egyik szerény tényezője, szükségesnek Ítéljük, hogy ismertető, serkentő szóval forduljunk a katholikus közönséghez. Szükségesnek tartjuk, hogy az álmodozókat felrázni, a közönyösebbeket érdeklődőkké tenni igyekezzünk, hogy katholikusainkat folyton-folyvást serkentsük: ío77e et lege! még az olasz nyelvben is, mert itt mindezeket hallani lehet. Az öregek azért jönnek át, hogy magyar bort igyanak, holott még a hordó dugója is osztrák, hát még a bor . . . ? A fiatalság pedig azért, hogy kedvére kimulassa, kiénekelje magát, mert itt a nagy pusztaság közepette kurjogathat nagyokat, nem kell félnie senkitől, hacsak attól nem, hogy az öreg csárda teteje rátalál szakadni . . . Mikor pedig már az alacsony ivószobába a párok is Összeállnak egy-egy magyar csárdásra, polkára, avagy keringőre s mikor már az üvegek is veszedelmesen kezdenek az asztalon ugrálni: a jókedv a legmagasabb fokra hágott. Ekkor már mindenki testvér lesz s a kipirult arcú lányok olyan vígan szedik lábukat az öreg, korhadt padlón, mintha bizony már a békét ünnepelnénk. Egy vasárnapi késő este volt, mikor kocsim megállt a csárda udvarán s mert a hosszú útban, amit Dévénytől tettünk meg idáig a féder is eltörött: kénytelen voltam kocsisom akaratának engedni s elhatároztam, hogy éjszakára itt húzódunk meg. Lesz, ahogy lesz, majd csak valahol elalszom, gondoltam magamban s a következő percben már kinyitottam a nehéz tölgyfaajtót s benéztem. Kissé szokatlan volt a nagy jókedv s a táncolók tömege majdnem magával sodort, mikor elhaladtam közöttük, de azért az öreg csaplárosné jóindulatából mégis csak helyet kaptam az egyik sarokasztalnál s legott elősorolta a menüt: gulyás, cigánypecsenye és rántott hal. Mindahárom friss és jó, csak az a kérdés, melyikből „parancsolok". Természetesen az utóbbinál maradtam s mikor vacsora után az első szivarfüst karikái között körülnéztem, kissé mosolyogtam magamban, mily furcsa helyre kerültem. Mellettem