ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-02-20 / 8. szám

Ha tehát a pápa — mint Scheridan gyanítja — a középponti hatalmaknak kedvező semlegesség álláspontjára helyezkednék, az „utilitarizmus* alapján helyeselnünk kellene. De meg vagyunk győződve, hogy a Szentatya sokkal jobban felülemelkedik, semmint ily anyagi érdekek álláspontjának megváltoztatására birnák. A pápa „princeps pacis", a pápa béke fej edelemnek érzi magát. Jól tudja, hogy a háborút Szerbia nagyravágyása, Oroszországnak terjeszkedési viszketege, Anglia kereskedelmi irigysége és Franciaország bosszús revanche-politikája idézte elő s hogy Olaszország sem ideális okokból, hanem hódítási szomjból és ősrégi rabló-tradícióból lett hűtlen adott szavához. Azt is jól tudja, hogy nem a középponti hatalmak nyújtják oly hosszúra e rémes háborút — mert ezek már számtalanszor hajlandóknak mutatkoztak a tisztességes béke megkötésére — hanem a négyesszövetség, melynek vezéremberei féltik állásukat, sőt még talán életüket is és aljas, kereszténytelen módon imádott „én"-jükért ujabb és ujabb tízezrek drága életét áldozzák fel. Ily eszményi alapok könnyen érthetővé teszik, hogy a pápa kegye nem közömbös a négyesszövetség előtt, de azt is, hogy e felülemelkedő magaslaton semmit sem változtatott a belga egyházfejedelmek római látogatása sem. Végül még valami. Igazán érdekes és jellemző, hogy éppen az angolok intéznek rohamot a pápa véleményszabadsága ellen. Anglia eddig is játékot űzött a semleges államok politikai és gazdasági függetlenségével, most pedig már a vélemények szabadságát is elnyomja. Az az ország teszi ezt, amely évszázadok óta a „szabadság" nevében házalja végig a íöld minden népét, rokonszenvet és előnyöket kéregetve. Kérdés, megvásárolják-e a jövőben is Anglia talmi árúit ?. . . — Sándor Pál beszéde egy tipikus jelenséget revelált számunkra. Az az elbizakodottság, az a rejtett gúny és fölényeskedés, amely minden szavából kiáradt, mindennél jellemzőbben mutatja az uralkodó magyar társadalmi osztályok belső egyensúlyának azt az eltolódását és megváltozását, amely az utolsó harminc esztendő alatt végbe ment. Harminc évvel ezelőtt még arra kellett a magyar arisztokrácia neve és presztízse a bankári tőkének, hogy vele a maga politikai befolyását, tekintélyét, vonzó erejét, a kormányzattal való üzleti összeköttetését megalapozhassa. Ez a folyamat harminc év alatt odáig jutott, hogy azok, akik a befolyást és hatalmat eleinte csak kölcsönkérték és bérbe vették a születési és birtok-arisztokráciától, ma már nincsenek többé rászorulva erre a kölcsönre. Ma már övék a hatalom és befolyás szinte korlátlanul a törvényhozásban és politikában egyaránt s ma azok a jóhiszemű nevek és azok a jóhiszemű tekintélyek, melyekre régen oly nagy szükségük volt, igazán csak arra jók, hogy veszély esetén föl lehessen vonni őket fehér lobogó gyanánt a kalózhajók árbocára. Sándor Pál ennek a hatalmi eltolódásnak tudatában büszkén és elbizakodottan lobogtatta meg ezt a zászlót a magyar nyilvánosság előtt a háborús zsir-, bakancs- és dióüzletek védelmében. Nem a mi dolgunk, hogy kicsavarjuk kezéből, mi csak azt akarjuk megmutatni: milyen erkölcs és milyen árú vitorlázik e lobogók alatt. Letünöfélben a Salandrakormány. Salandra kabinettjének napjai meg vannak számlálva; e tény már kikerülhetetlenül biztos, bár egyelőre még nem lehet megállapítani a bukás időpontját. Tantalusi kinok gyötrik most az olasz miniszterelnököt, mert szeretne megszabadulni a borzasztó tehertől és felelősségtől, de nem akad olyan ember, aki azt levegye válláról. Keresi a halálát, mint egykor Ahasverus, de nem talál rá s ha Dante most készülne megírni „Divina Comoedia"-ját, bizonyára a pokoli kinok amaz árnyalatát is lefestené, amelyek most Antonio Salandrát gyötrik, azt az embert, aki azt hitte, hogy olcsó és könnyű szerrel fogja megszerezni a halhatatlanság babérjait, az olasz Olympus egyik istenének bársonyszékét, neve fáradozás nélkül kerül majd a „nagyok" társaságába, kik a „terza Italiát"-t megalapították. Azonban bármennyire is körülsáncolta magát, képességei és akarata semmikép sem akarnak egészséges összhangba vegyülni s amidőn azt véli, hogy Itália csizmáján az utolsó lyukat is befoltozta, megint egy új folytonossági hiány tátong rajta és minden egyes lépése, melyre hosszas huza-vona és fontolgatás után rászánja magát, — blamázsban végződik. Foltozgatás az, amit Salandra eddig művelt és amellett azt is elárulta, hogy még a foltozó cipész munkájához sem ért, mert hisz' azt is tanulni kell. Mily kegyetlen a sors, mindezek után még oly férfiút adott neki társul, mint Sonnino I Ó ez kemény csapása a végzetnek, szigorú, borzasztó, sokkal félelmetesebb, mint aminőt Salandra megérdemelt! Régen tudjuk már, hogy Salandra áhítozik a halál, a miniszter-halál után. Mindig mélyebben sóhajt fel kemény és háládatlan munkája közben, nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy félelmének, aggodalmának kifejezést ne adjon. Jól tudja, mily rozoga a kordé, amelyen ül, de nincs rá remény, hogy róla elmeneküljön. Ö, — azaz kormánya — mindmáig oly helyzetről hazudozott országának, amelyet elérhetőnek gondolt, a jövőt győzelmi várakozással töltötte meg és most lassanként darabokra foszlik az ábrándos tervek lehetősége, kivihetősége. Szive aggodalommal telve; mi lesz holnap, talán bukásukat rejtegeti magában a közel jövő — mégis reményt és bizalmat kell tettetnie, pedig ... El szeretne bújni a valóság elöl, amely napról-napra kajánul szemébe vigyorog a Braschi-palota termeiben, ahol minden tanács, minden referáló miniszterkollégája homályosabbá,, reménytelenebbé teszi kibontakozása sugarát. Már kezdettől fogva az volt a Salandrakormány föhibája, hogy kivált a jobbpártból és a balpártra támaszkodott. Csakhogy a többséget a jobbpárt képezi. A minap azután döngetni kezdték a balpárti támaszt. Kritizálták a kabinetet és kitűnt, hogy az gyönge, habozó, hiányzik belőle a tetterő, az előrelátás. A kormány, hogy eltitkolja tétlenségét, holmi nemzetközi ügyek ürügye alatt mély hallgatásba merült, amely mögött sokan különféle nagy, titokzatos terveket gyanítottak. Semmi sem ment annak rendje-módja szerint; egyedül a hűséges bajtárs, a Corriere della Sera emelt szót a miniszterek mellett, de annak is meg kellett engednie, hogy az elhangzott kritikák nem egészen jog- és alaptalanok. Ugyané lap a kormányellenes hangulatokat arra a körülményre vezeti vissza, hogy a kabinet programmját nem értik meg, — de egyúttal szemére veti, hogy elvesztette a nép bizalmát, a néppel való szoros kontaktust, mert tervei alig ismeretesek, nyíltságát pedig burkolódzás váltotta fel. Bár Barzilai rögtön minden lehetőt megtett, sőt még anconai beszédjének egy részét vissza is vonta, persze kényszerűségből, mindez nem volt elegendő a nép tetszésének megnyerésére. Végül maga Salandra is útnak indult és szónokolt, tüzesen, két nap alatt öt beszédet mondott. Erre termémészetesen az volt a kifogás, hogy a kormány sokat beszél, de semmit sem tesz. Szóval — baj és kudarc mindenütt. Grippo oktatásügyi miniszter, — irja a Secolo — pl. folyton újabb és újabb ürügyet talál ki, hogy hivatalától minél hosszabb ideig távol maradhasson, az akták pedig maradjanak akták, majd elintéződnek maguktól. A pénzügyminiszter, valójában a közoktatásügyi tárca várományosa, csak az utolsó pillanatban vállalta el a számára idegen ressortot; a földmivelésügyi miniszter igazán tisztességes, alapos államférfiú, de az meg nagyon öreg. Friss vér, új emberek kellenek a kormányba; hogy ezt Salandrával megértessék és fogalomzavarából kisegítsék az elmúlt hetekben a reformszocialisták, radikálisok és demokraták agyafúrt kerülő utakon már igyekeztek őt rábírni, hogy pártoljon át hozzájuk, ők nem fogják kikosarazni. Salandra pedig jól tudja, hogy útja a tátongó örvénybe vezet, ott ér véget, borzalommal gondol arra, hogy a bekövetkezendő végzetért őt teszik felelőssé, pedig e vég napról-napra közeledik, sőt ily használhatatlan államférfiak félelmetesen siettetik, az országot pedig dúló belviszályokba döntik. Azt is jól tudja, hogy kivált a jobbpártból, amely nélkül pedig kormányzásról szó sem lehet. Midőn decemberben a kamarában lemondással fenyegetődzött, azt állította, hogy minden eshetőséggel számolniok kell s hogy a kormány új álláspontra helyezkedik. A monarchisták liberális pártja teremtette meg Itáliát, az ő kötelessége tehát Olaszország egységét továbbra is megvédeni. E kijelentés a kamara balpártjának volt irányítva és ez hamarosan meg is értette. Salandra oda nyilatkozott, hogy ha már nem is alakítják át a kormányt a balpártiak szájaize szerint oly férfiak fölvételével, mint Bonomi, Chiesa stb., mindazonáltal az egész kabinet visszalép és helyet ad friss erőknek, új embereknek. Elképzelhetjük a balpárt és a kicsiny, de erőteljes nacionális párt dühöngését, amelyet az efféle nyilatkozatok váltottak ki belőlük. És ma?! Odáig jutottak, hogy Salandrát a nemzeti törekvések sírásójának tekintik. Alapos a gyanúnk, hogy Salandra e vihart szándékosan korbácsolta fel Önmaga ellen, ama reményben, hogy az majd elsöpri öt, mert a többség mindeddig csökönyösen „bizalmat szavazott" neki, azaz : Giolitti unszolására nem akart kedvében járni s vonakodott őt letaszítani. A krizis bármely pillanatban beállhat! Sőt az is bizonyos, hogy ha a király rááll a kabinet újjászervezésére, a jobb- és középpárti államférfiak sorjában meg fogják köszönni e „kitüntető bizalmat" és visszautasítják a drága, de kellemetlen ajándékot. Nemrégiben történt egy hasonló eset, amidőn Luzzattit miniszterré tették, de aki egy kissé jártas Olaszhon politikai viszonyaiban, e magas kitüntetést, rossz tréfának fogja tekinteni. A legvalószínűbb tehát, hogy a király a lemondást végleg visszautasítja. HÍREK. Krónika. Házról-házra járnak, Lisztet requirálnak És jaj, hol eldugva Egy szemet találnak. Ma lisztet, meg lencsét És efféle jókat, Rézmozsarat, cinket És kilincset holnap. Holnapután ismét Felzavarják álmunk, Mert bőrtalpú cipőt Hordozott a lábunk . . . Szó sincs róla, igy kell Megszenvedni mostan, Mig a BÉKE bácsi Alszik nagy nyugodtan. Se fegyver, se jajszó Nem zavarja őtet, Vegyük hát elő most Már a facipőket. Majd e kopogásra Ideges lesz végre S egy nagy „Csitf-et kiált Európa fölébe. (-•) A Szent-István-Társulat háborús jótékonysága. Erdősi Károly apát, a Szent-István-Társulat vezérigazgatója terjedelmes jelentésben számolt be a Társulat választmányi ülésén arról a nagyszabású hazafias áldozatkészségéről, amelyet ez a hét évtizedes, előkelő kultúrintézmény a háború hosszú hónapjai alatt tanúsított. Érdekes, felemelő dokumentuma a minden áldozatra képes hazaszeretetnek Erdősi apát jelentése, melynek főbb adatait a következőkben ismertetjük: A háború kitörésétől kezdve 1915 végéig harcoló és sebesült katonák részére 12 féle imakönyvet bocsájott közre a Szent-István-Társulat összesen 1 millió és 295 ezer példányban. Ez imakönyvek legnagyobb része a tábori főpapi hivatal, a Hadsegélyző hivatal s a Katholikus Sajtóegyesület hölgybizottsága révén került ingyen szétosztásra, többit a Társulat közvetlenül ugyancsak teljesen ingyen bocsájtotta a hazai s ausztriai kórházak rendelkezésére. Egyéb elajándékozott olvasmányainak példányszáma 131 ezer 997 darabra rúg. Az összes ajéndék könyvek fedezetlen önköltségi kiadása a Társulat részéről 35 ezer 67 korona volt. Ám ezzel még korántsem merült ki teljesen a Szent-István-Társulat háborús jótékonysága. Nemcsak kifelé volt bőkezű páratlan méretű kulturadományával, hanem sietett saját portáján is felkarolni hadbavonult tisztviselőinek és munkásainak anyagi érdekeit. Mindezeknek megszakítás nélkül továbra is rendszeres fizetést vagy