ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-02-06 / 6. szám

teljesitse-e, mignem ez utóbbi győzött, még pedig oly módon, hogy Grey és Cecil Asquith lemondással fenyegetőztek azon esetre, ha a „blokád-szigoritók"-nak kedveznének. Ezen álláspontjukban különösen az az aggodalom erősitette meg őket, hogy a tengeri zárlat szigorítására Németország bizonyára a britt szigetek blokádjának bejelentésével fog felelni. Ez pedig ledöntött volna minden korlátot a német tengeralattjárók tevékenységében, ami Angliára nézve katasztrófa lett volna. Az angol sajtó hangja azonban arra enged következtetni, hogy a blokád szigorítását követelők még nem tévesztik szemük elől céljukat. (Voss. Ztg.) A franciák belefáradtak a háborúba. i. A királypárti Action Francaise irja: 1. Ille és Billaine (Bretagne) megye X. falujában a vendéglőkben, a bérlők és földesurak között közszájon forog a francia nép elhatározása, hogy nem szabad a földet művelni, ginért az meghosszabbítja a háborút" és hogy ne is vessük el a vetőmagot. Nemkülönben az is elterjedt mondás: ne jegyezzünk a hadikölcsönre, mert „a kormány az igy begyült pénzt a papoknak adja, hogy azok Németországba vigyék." Ugyanezt beszélték decemberben Sarthe tartomány Z. falujában is, valamint Mayenne megye több helyiségében. 2. Számos levél érkezett a harctérről ide is, oda is, amely levelekben nyíltan a fentiekhez hasonló kifejezések fordulnak elő. Parasztemberek küldték feleségüknek és lelkükre kötik bennök, hogy ne vessék be a szántóföldeket, mert azt hallották, hogy „a háborúnak csak egyetlenegy körülmény vet véget s ez: a földművelés pangása." Egyben hozzáteszi az Action Francaise, hogy ama helységek névjegyzékét, amelyekről itt szó van, a katonai hatóságoknak készségesen rendelkezésére bocsátja. Nyomban egy beavatott francia hazafi nyilatkozatát is közli: E „hasztalan beszéd" a hadseregbe is kezd beletolakodni. Már jó idővel ezelőtt fölmerült a gyanú, hogy sokan szabadságolt katonáink közül Parisban felkeresik pártszervezeteiket. Nagyon érdekes tünet Franciaország érdekében az is, hogy csaknem kizárólag Poincáré-t szidják, „aki a háborút akarta és aki a revánspárthoz tartozott." A legénység, amely eddig mit sem törődött az efféle kérdésekkel, most annál inkább érzi elcsigázott tűnik a megfelelő nemzeti sajátosság; a kinek kedve van hozzá, az itt egy estén végig próbálhatja a szijjas amerikai gyomornak való bar-t, a francia confiserie-t, a makarónit tálaló olasz ristorante-t, az orosz kis korcsmát, a traktir-t, nem is szólva a japán és kinai exotikus konyhákról. Még a monarchiát errefelé képviselő bécsi konyhát is meg lehetett találni, az igaz, hogy mindjárt egy másik exportcikkel kapcsolatban, amely nem kevésbbé jól jellemez bennünket odakünn: a vendéglő tulajdonosa hamisítatlan galíciai honfitárs volt, — mein Herz, was willst du noch mehr? Sőt..., sőt mást is találtunk, és itt a Múzsához kell fohászkodnom, hogy segítse megírnom azt, a mi következik, mert közönséges ihlet ahhoz nem elegendő. Avagy ki tudna helyes feleletet adni arra a kérdésre, hogy: mi volt az első nyelv, amelyen a mennyei birodalom földjére ezúttal való lépésemkor megszólaltam ? Helyesebben : miféle nyelven beszéltem legelső fehér embertársammal, a kivel itt Kínában összeakadtam? Nyilvánvalóan mindenki készen volna a felelettel, hogy a nagy nemzetközi nyelven: angolul. Vagy ha igy nem, hát franciául vagy németül. Hát egyiken sem, hanem igenis jó trencséni tót nyelven ! Igenis, tótul, mert az a fehérzubbonyos vámhivatalnok, a ki a kiszálláskor megszólított, alighanem oroszoknak nézett bennünket és ezen a nyelven szólított meg. Feleletembe valahogyan tót szót kevertem; az orosz charoso (Jól van I) helyett dobre-t mondtam, amire ő csehre fordította a beszédet, mert, amint kiderült, a nemzetközi ellenőrzés alatt álló kinai vám szolgálatában élő cseh ember volt, — jó magam pedig tótul folytattam. Jól megértettük egymást és nagy volt az örvendezés, hogy íme, a soknyelvű monarchia voltát, mihelyt oly valakit talál, akire a felelősséget háríthatja. Sőt egyáltalán nem is gondolnak már hazájukra, hanem egész egyszerűen azt mondják: „Hogy mi itt piszokban, mocsokban élünk s hogy mieinktől oly sokáig távol kell lennünk, annak csak Poincáré az oka." Mindez nagy veszélyt rejt magában. II. Az emberpazarlás ellen. A „Journal" jan. 21.-iki számának vezércikkében Humbert a többek között ezeket irja: Az 1917-es korosztály már bevonult s szivünk összeszorul ennek láttára. A nép sokáig azt remélte, hogy erre már nem kerül a sor. Midőn a fiatalokat a szemlén kiválogatták, mindenki azt gondolta: „Csupán formalitás az egész, úgy sem fognak fegyver alá kerülni." S mikor most képzésük megkezdődött, azzal vigasztalhatnók magunkat: „Szükséges, de valószínűleg túlságos előrelátás ; sohase küldik őket a tűzbe." De jaj I Franciaország csodálatraméltó megadása és honfias lelkülete még nem ért a megpróbáltatások végére. A hadvezetőség ugyanis, ahelyett, hogy helyzetünk megjavításán fáradoznék, folyton csak embert és embert kivan és az országtól elvonja az utolsó emberanyagot is, végső reménységünket. Kormányunk minden tehetsége és ereje abban merül ki, hogy a háború kezdete óta kizárólag csak soroz s újból soroz... Nagy fáradozásaim árán tudtam csak kivinni, hogy egy idő óta már nem esik szó az 1887 és 1888-as szolgálati évfolyam behívásáról. S most újból azzal kecsegtetnek, hogy á korosztályok számára Angolországba szóló útlevél nem adható ki, — mintha csak már küszöbön volna mozgósításuk. Bizonyára az az apa sem kivétel, akinek hat gyermeke van a csatasorban. Az öregekből álló segélycsapatok (auziliaires, munkásosztagok) behívása is egyre folyamatban van, különféle kerülő utakon. „Hygienikus szempontból" lehetőleg havonkint megvizsgálják a civil-katonákat, azzal a célzattal, hogy a frontszolgálatra alkalmasokat besorozzák. Sőt, úgy hallom, nemsokára kihirdetik az 1913—1917.-iki évfolyamokból kiselejtezett „untauglich"-ok szemléjét is. És nem nagy dolog arra következtetni, hogy még számos hasoló „operáció" van az 1916.-ik évben programmba véve. Mindeme visszás rendszabályok érthetők volnának, ha azt remélhetnők, hogy általuk hadseregünk ereje nagyban gyarapodnék. A valóságban azonban teljesen hasznavehetetlen anyagról van szó s tisztán a látszat kedvéért történnek e veszélyes kísérletek, amelyek nemcsak a hadsereg javát, hanem az ország egészségügyi viszonyait is aláássák. fiai milyen szépen egymásra akadnak a messze idegenben. Belőlem pedig azóta senki ki nem veri, hogy a tót nyelv nem világnyelv, mert ime nemcsak Pennsylvaniában, hanem Tien-tsinben is lehet boldogulni vele ! Mindezek az érdekes helyzetek pedig onnan származnak, hogy a nagy sárga birodalom ezen a helyen tényleg az összes világhatalmak ellenőrzése alatt áll; az 1900-ik évi véres zavargások óta, amikor a föllázadt tömeg a kinai katonaság segítségével az európaiakat megtámadta és itt Tien-tsinben is teljes egy hónapig tartotta őket ostrom alatt, a hatalmak ezt a fontos kikötővárost az állandó békének biztosításául birtokukba vették és közösen nagyszámú katonaságot tartanak benne. Kínának tűrnie kell ezt a megaláztatást, aminthogy azt a másikat is, hogy Pekingben a követségek védelmére egész külön, megerősített, városrész épült és abban a követségek lőréses falak és ágyúk fedezete alatt sáncolhatják el magukat, ha a körülmények ugy kívánnák. A fehér ember a sárgát ebben a két városban és még sok egyéb helyen a tincsénél fogva tartja; jaj lenne a sárgának, ha itt Tien-tsinben még egyszer halált merne kiáltani a fehérekre! Gépfegyverek söpörnék végig az utcákat és a Pei-Hon állomásozó hadihajók ontanák a tüzet a kínaiak házaira, nem is szólva a tengerészgyalogság szuronyairól, amelyeket a kinai katonaság, a mely európai szuronyrohamot még nem tud kiállni, ugyancsak megtanult respektálni az utolsó véres harcok óta. Hiszen itt Tien-tsinben nincs is baj, azt őrzik elegen. Még a vasúti állomáson is feltűzött szuronyu kozák sétál a francia douanier és a kinai katona mellett, a fővároshoz vivő vasút HÍREK. Honfi-sóhaj. Polónyi Géza országgyűlési képviselő interpellációjára, mely megjelent az „Országgyűlési Értesítő" 1916. évi január hó 13-iki számában. Ütött az óra, ébredj fel magyar, Tekints körül: mivé lett szép bazánk! E hon, mely minket „ápol s eltakar", Mit vérrel szerzett Árpád ősapánk. A föld, amely egykor miénk vala, Melyhez hozzátapadt sok ősi vér: Idegeneknek lesz a birtoka . .. ? — Magyarságunk, ó hát hová tűnél. . . ?! Te sem vagy az, ki voltál egykoron. Rom vagy csupán a dicső mult felett. Bilincsbe verte az „önuralom* Agyontiporta büszke lelkedet. Nincsen szabadság, egyenlőség sincs S a testvériség régen kiveszett, Örökre eltűnt e nagy ősi kincs. — Sírhatsz, magyar, fényes múltod felett. Zokoghatsz már, ameddig jól esik, Nem kell félned, hogy tán meghallja más, A régi magyart úgysem keresik, .. Az újnak pedig sorsa — hallgatás. Dinnyés Árpád. Tarkaság. A komédiás élet. Tegnap még más ült ebben a csendes falusi lakásban. Ma pedig én, holnap talán Isten tudja. Igy megy ez manapság. Ez a háborús világ tragikomédiája. Nohát fölvitte jól az Isten a dolgomat. Olyan .„nagy úr" lettem, hogy mindenki mosolyogva tekint reám, alázatosan köszönt s édes rafinériával kérdezgeti tőlem: — Hogy tetszik lenni X. úr? Tegnap még a kutya se ugatott rám. Az is röstelte volna észrevenni mélyen tisztelt személyemet. S ma? Csupa édesség mindenki. A társaim kegyemet keresik. Persze érdekből. Mindegyik szeretne jóvoltomból kocsikázni a nagy városba. Valami jót hozni, amelynek révén csurran is, csöppen is az élelmes atyafinak. A muszkák alázatosan szalutálnak s teljesithetlen óhajokakai traktálnak elém. Hogy tulajdonképen mi is lettem a katonai citromfa árnyékában, az igazán mellékes. A fő a dologban az, hogy szép két szobát kaptam meg egy konyhát, meg hozzája az én kedves régi muszkámat. Estefelé vetődhetek csak haza a táborból. többi állomásait pedig valósaggal ellepi a kinai sorkatonaság. Európai embernek mindig különösen fog festeni a sárga ember a nyugati szabású vászonuniformisban, pedig általában elismerik, hogy a kinai katona is képes az európai fngyelem elsajátítására, csakhogy nagyon nagy utat kell még megtennie, amíg az európai vagy a japán hadseregek nívójára eljut. Errefelé egyelőre a vasutat őrizték a kifogástalan jó ruházatú és fegyverzetű legények. Hogy ezt tegyék, arra alapos okuk volt, mert hónapok óta nagy baj odalenn délen. A mandzsu dinasztiának 1912-ben történt lemondatása és a köztársaság kikiáltása óta megint felszabadultak a régen lappangó szenvedélyek; megint kitört a régi idők óta lappangó gyűlölködés a birodalom két fele, az Észak és a Dél között, akárcsak annak idején Amerikában. Végre Nanking (szószerint fordítva: a Dél fővárosa) kitűzte a lázadás zászlaját, Pei-tsing (Peking, az Észak fővárosa) és az abban székelő köztársasági elnök, JuanSikkai ellen és éppen ezekben a hetekben javában dúlt a harc. Az elnök seregei már erősen előnyben voltak a lázadó déli tábornokokkal szemben, de még mindig tartani lehetett attól, hogy a lázadók egyes csapatai megpróbálják a vasutat megrongálni és azért őrizte azt katonaság. Pekingbe a Ha-ta-mön kapu közelében jön be a vonat, ez a kapu vezet be a belső, u. n, tatárvárosba. Előzőleg a vonat már régen városfalak között fut, de ezek csak a külső, u. n. kinai városnak e falai. Nem mintha az egész város nem volna kinai, de mivel eredetileg a császári palota közelében laktak a letűnt uralkodó családdal együtt bejött mandzsuk, ezeknek a városrészét nevezték tatár, helyesebben mandzsuvárosnak, — a város