ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-12-24 / 52. szám

háznak hatalma van a lelkek fölött azok üdvözitésére, úgy neki a világi hatalmat a nép boldogságára kell használnia. A korona legyen a király fején az erények ragyogó koszorúja és az örök boldogság glóriájának előképe, ha a hatalmat az Isten szándéka szerint gyakorolja. Átadja neki a jogart, a birói joghatóságnak és az igazságosságnak jelképét. Amik az egyház kezében a kul­csok, amelyekkel a menyország kapuit meg­nyitja, az a király kezében a jogar, amely­lyel megnyitja a jog és az igazság or­szágának kapuját. Az egyház végre elvezeti a királyt a trónra, amely magasan áll a föld felett annak jeléül, hogy a hirály köz­vetítő az égi hatalom és a nép között. Fölülről kapja a hatalmat az alatta álló nép fölött, de fölfelé felelős a neki enge­delmességgel tartozó alattvalókért. Amit a királynak és a nemzetnek a koronázás ün­nepies perceiben éreznie kell, azt az egy­ház szebbnél-szebb szimbólumokkal és imád­ságokkal mind kifejezi. Szines szertartásával, intelmeivel és imádságaival nemcsak oktat, hanem isteni erejével megragadja a lelket és azt kötelességeihez köti. Megköti a lelki­ismeretet, amelyet ezután semmiféle földi hatalom meg nem oldhat. Azért a király, aki a szent olajnak illatával, a koronával fején, karddal oldalán, jogarral kezében elhagyja a templomot, egész életén át érezni fogja a szent kenetnek az illatát, a korona jelentőségének súlyát, a kardnak és a jogar­nak igazi céljait. Soha nem szabadulhat annak a lelki erőnek bűvös köréből, amely fogva tartja lelkiismeretét. A nép pedig abban a tudatban üdvözli királyát, hogy azt az Isten rendelte föléje, aki lelkiisme­retben kötelezi az alattvalókat a király iránt való engedelmeskedésre. Isten adta a hatal­mat, de megszabta annak korlátait. Megvan a népnek az a biztositéka, hogy királya az ö igazságos birája, szerető atyja, erős oltal­mazója lesz. Ez a lelki kötelék, amelyet az egyház a király és a nemzet köré fon, a keresz­tény monarkiáknak erőssége. S amikor ez a kötelék most újra szövődik, lelkes öröm fogja el az egész országot. Tündöklő fény­ben látjuk Magyarország jövőjét. A végtelen csatavonalakon küzdő katonák új bátorságot ÄZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Karácsony. (1916.) Némuljatok el halál-dalos ágyúk, Legyen az ég ma csillagos, nyugodt; Szent énekünk' csak Feléje kiáltsuk, Ki előtt ezer angyalszárny suhog! Legyen ma csend e vérfelhős világon! Két kezetek' kulcsoljátok ma össze, Ajkatokról tűnjék el az átok; És könnyetek hulljon a véres rögre, Higyjétek, hogy Ö jön el hozzátok! Legyen ma élet a sötét halálban! Szalem királya csillag-hímes útján A titkos égnek közelegj felénk; Fegyvereinknek olajágat nyújtván, Gyógyíts meg hisz' eleget szenvedénk! Legyen ma csend a véres harcmezőkön! Szivünk tüzében új vágyak remegnek, Arany-ködök borítják nagy álmunk; Békits meg — óh — te örök béke-gyermek, Hétszeres, szent Glóriával várunk! Legyen ma lágy, könnyszáritó az este! Lolly. éreznek, mikor a fölkent és megkoronázott király az oltárról vett karddal a világ négy tája felé vág. Ujabb és határtalan áldozat­készségre hajlanak a szivek. A győzelemnek fékezhetetlen akarata ragad el mindenkit, mert meg kell mutatnunk, hogy egyek va­gyunk királyunkkal, aki a nemzet nagy kincseit védelmezi a világ négy tájáról ránk törő ellenség ellen. A béke reménye ébred föl mindenki­ben, mikor karácsony ünnepének nyolcada alatt megjelenik előtte új királya, az isteni Békefejedelem kegyeltje és fölkentje. Szent István koronája úgy ragyog szemünkben, mint a betlehemi csillag, a béke hajnal­csillaga. Alkonyodik a régi esztendő, újévre ébredünk. A véres háború drága győzelmei után új korszakba lép a nagy és boldog Magyarország karöltve az idők tan ujával. .. az Egyházzal. Az ország és az Egyház együttérzését a királykoronázás alatt mutatja . a kehely, amelyben a bibornok hercegprímás a leg­szentebb áldozatot fogja bemutatni. Az új kehelynek kupáját angyalok tartják, mint a magyar címert. Egyik topázkövön a szent korona domborművű képe ragyog. Minden drágakő magyar jelentőségű. Az arany­topáznak tüzes ragyogása a magyar nap érlelő hevét, a zöld smaragd az ország na gy jövőjét, a füsttopáz a komor multat, a gyöngyök az anyák könnyeit jelentik, akik a háborúban elesett fiaikat gyászolják. A magyar nemzet szól a kehely ércéből és kövéből az egyház főpapjához s ez a kehely fölé hajolva mondja az egyház megható imáit. Mindkét beszédet meghallja az Űr, aki a kehelyben pihen. Minden magyarnak hő óhajtása, hogy a koronázási kehelynek jelentősége legyen a szebb jövőben mindenkor igaz valóság. Dr. Lepold Antal. Hadifoglyok karácsonya. Künn állottunk a hideg, metszőszelü szibé­riai éjben; nyár volt még, de az éjszakák már fagyosak voltak. A nagy Bajkál felől élesen süví­tett a szél; mintha rohanó átok volna, ugy tört be a jurták kéményén, azon a rozoga vascsövön, amit a félvad lakó az orosztól eltanult. Odabenn a jurtában táncolt a tűzhelyen a megriadt láng, Miért nősült meg a segéd­jegyzö agglegény korában? — Az „Esztergom" eredeti tárcája. — Irta: Dvihally Géza. Konykovics Demeter segédjegyzö és agg­legény Nagy-Málon. Szőke, dúshajú és nagyon kedélyes, vig em­ber volt ifjú korában. Most csendes, fekete világ­nézettel, tintát és borfogyasztó, úgynevezett búval járó, kopasz ember. Konykovics egyik csillagsugáros, enyhe, kora­őszi éjszakán nem tudott aludni. Pedig jól meg volt vetve az ágya, mégsem hagyott neki nyugtot valami. Mi bántotta, ki bántotta: maga sem tudta. A szemei odatapadtak a gerendás szoba falára s váltig azon tűnődött, hogy miért is ébredt fel tu­lajdonképen, mikor semmi gondja és baja nincs. Ezzel való tépelődésében aztán végkép elűzte az álmot kissé kidudorodó, eres szeméről. Felkelt. Előkereste a dohányos skatulát, ciga­rettára gyújtott, leült a szalmafonatos székre a szoba közepén álló nagy és négyszögletes asztal mellé s nekikönyökölt az ablakon beszivárgó vilá­gosságnak. A szobában valahol egy óra is volt és ketyegett nyugodtan, egyformán, mint ahogy egy alvó ember tüdeje szedi taktusban a levegőt. Konyakovics ebben a hangulatában és hiányos öltözékében elhatározta, hogy valami felett gon­dolkozni fog. Isten tudja! — már többször akart gondolkozni, de sohasem ért még rá. Nem lehe­tett. El van foglalva az irodában. Adót és goromba feleket vet ki, rubrikákba számokat ír és járlatnak mellettem pedig összeszoritott ököllel állt a házi gazdám, Michailov Michailovics az orosz nevén, az igazi nevén pedig Mámnak Aksage, — nekünk rokonunk: burját. Az öreg burját sovány kezével belemutatott az éjbe; a csontos ujja ugy tapadt egy kis világos pontra, mintha meg akarná ölni azt. Kis világos pontok pislogtak messze az éjszakában és az öreg ember rekedt hangja felhördült: — Látod, már itt vannak. A mikor kicsiny voltam, akkor még nem hivtak engem semmiféle idegen néven, csak azon, amit a sámán adott a születésemkor, hogy szerencsés legyek. Azután el­jöttek azok ott, egyre tovább jöttek, falvakat épí­tettek fából, nekünk meg uj neveket adtak és be­írták azokat egy könyvbe. Nem kell! kiáltott mér­gesen a nagy bőrbundába burkolt öreg és dob­bantott a lábával, meg morgott, úgy hogy a jurta nagy, lompos kutyái szűkölni kezdtek tőle. * * * Ez volt azon a nyáron. Most pedig levelet kaptam egy fiútól, akit valaha tanítottam, azután felnőtt, katonának vitték és már több mint egy esztendeje van odakünn hadifogságban. Elmondja, hogy milyen volt a tavalyi karácsonyuk. Amennyire a rövid levelezőlapon lehet, leirja, hogy hogyan volt az ünnepen ; hó volt hozzá elég, karácsonyfának ott voltak a fenyők, szegény fog­lyok, megpróbálták elképzelni maguknak, hogy odahaza vannak. Nem nagyon sikerült, mert . . . . — itt egy hosszú, vastag vonás következik, az orosz cenzor tintaceruzája és ezzel vége is volt a levélnek. Én most hozzáképzelem a többit, a mi az idén megint, már egynéhány nap múlva el fog jönni: Ez a csoport, vagy más, amelyet a sorsa a nagy belső ázsiai tó, a Bajkál mellé dobott, amikor elközeleg a szent nap a magunk számí­tása szerint, meg fogja próbálni, hátha meg tudná azt ünnepelni odakünn a sivár fogságban ? S az öreg burját megint fénypontokat fog látni: látni fogja, hogyan tűnnek föl azok, félén­ken, reszketőn egy hosszú deszkaházban, a mi azóta épült az orosz falu végén, hojíy különös, idegen, ruhájú embereket kezdtek idehozni a világ végéről. Bántani fogja őt az, amit nem tud és Mámnak Aksage leveti magát a földre, lassan kú­szik a barakk felé, hogy meg ne lássa őt a sétáló őr, azután fölemeli a fejét, csak annyira, hogy a világosság ne essék reá és néz, nézi a csodálatos képet, amihez hasonlót még nem látott soha. Ide­gen emberek, nyűtt, kopott ruhákban az asztal körül ülnek és kicsiny gyertyavégek mellett zöm­mögnek valamit. Ugy sejti, hogy ezek is katonák, mert egyforma a ruhájuk, csakhogy nem oroszok. Vájjon kik lehetnek? Lassankint megérti. — Óh igen, ezekről meg a többiekről mon­dotta a pópa, a ki ott él a családjával a nagy hagymakupolás templom mellett, — hogy nem akadtak engedelmeskedni a Goszudarnak, a cár­nak és fegyverrel a kezükben mentek a cár ka­nevezett marha-passzusokat, számadásokat vezet be. Határidőket tol ki, jelentéseket ír a mezei ege­rek pusztításáról, működési lajstromot tölt ki és házasságokat meg születéseket anyakönyvez. Bizony napközben nincs ideje gondolkozni, este pedig egyre-másra hívják pincébe, a papékhoz, kántor­hoz. A biró is sértést lát, ha kerüli a házatáját. Hát mikor gondolkozzon? Pedig az este volna erre a legalkalmasabb. Szépen elgondolkozni! — hej de nagyszerű ... A régi aranyos ifjúságról. Arról a kedves, szép letűnt világról, mikor még a lelkében dús remények születtek, mikor volt még ambíció is a világon! És főleg haj volt a fején... Más világ volt az. Nem ilyen — hogy mondja csak — őszies. Tavasz volt. Szines. Ragyogó. Tyhőj, de szűk volt akkor a bőre! akár csak a Góré Mátyás csikajának. Ficánkolt benne a vér és az ambíció: patikus akart lenni! Nagyon szép volt akkor előtte az élet, de csalódott. Csalódott a ta­náraiban. Megbuktatták. Lűttek a patikának s az ambíciónak. Szines szappanbuborékja elpukkadt. Pedig szép lett volna nagyon a patikusság. És meg is lett volna, mert az öreg Pártos Sanyi bácsi mindig mondta hogy : Demi! neked adom a lá­nyomat meg a patikámat . . . tanulj tinó, ökör lesz belőled . . . Szegény jó Sanyi bácsi — Isten nyugosztalja — de jó ember volt . . . Konykovics igy lassan észrevette, hogy már gondolkozik s azért kinyitotta az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. Olyan jó az, ha a mult édes emlékeit a jelen enyhe szellője öblögeti. Ez utóbbit nem ő gondolta, de érezte. Van úgy, hogy az ember nem úgy gondol el valamit, ám azért érzi, hogy egy nagyon szép gondolatban fürdik a lelke. A poéták a múzsavárás pillanataiban éreznek

Next

/
Thumbnails
Contents