ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-08-06 / 32. szám

XXI. évfolyam. Esztergom, 1916. augusztus 6. 32. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Főmunkatársak: KEMÉNYFY K. DÁNIEL és Dr. SEBŐK IMRE. Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok és előfizetések Káptalan-tér 1. szám alá küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1916. augusztus 5. — Hindenburg és a magyarok. Az elmúlt két év legválságosabb óráiban és mindig csak akkor, amikor már igazán nagy szükség volt rá, megjelent közöttünk Hindenburg az ő vasakaratával, vaskezével; felemelt, megerősített bennünket a nevéből áradó titkos erőkkel, de viszont kétségbe ejtette, leverte az ellenség millióit. A sokszoros veszedelem kritikus perceiben megdöbbenve kérdezték az ajkak: — Miért nem jön már Hindenburg?! A két nagy uralkodó elhatározása folytán most már állandóan közöttünk lesz a nagy hadvezér. Az ő vasakarata fogja vezetni, kormányozni seregeinket, katonáinkat az oroszokkal szemben. Ezt a tényt nagyfontosságú eseménynek kell tekintenünk nemzetünk életében, mert lehetetlen, hogy e nagy jellemnek kihatásai maradandób nyomokat ne hagyjanak a mi katonáink lelkében. Nagyon tévedne, aki azt gondolná, hogy nekünk minden tehetséget, szellemi kelléket és jellemet a németektől kell beszereznünk. Igy megcsodáltuk a németek vallásosságát, amely a szabadkömives orrokra nemcsak fricskákat, de kemény ökölcsapásokat is mért, pedig hit és vallásosság van nálunk, katonáinkban, népünkben is elég, csak az a bátorság, az a kemény öntudat hiányzik, amellyel a németek hitüket a nagy nyilvánosság előtt tüntetőleg megvallják. És sajnos, a hitnek bátor megvallása épen a magyar vezető elemekben hiányzik. Erős a gyanúnk, hogy a gróf Károlyi-féle frakció egyenesen a vallásos gróf Apponyi miatt hagyta el a függetlenségi pártot. Ahol a Justh-ok vannak, ott minden nagyon radikális szagú. Ezek tehát még most sem tanulnak a németektől. Ezek még és sokan mások abból az iskolából kerültek ki, amely a vallásos megnyilvánulásokat a bezárt ajtajú hálószobába börtönzi be. A budapesti egyetem egyik protestáns „rektor magnificus"-a a keresztek visszahelyezését sürgető egyetemi ifjaknak a többi között bibliai hangon igy felelt: — Ha imádkozni akarsz, menj be a te ágyas házadba . . . Ezzel azt akarta kifejezni, hogy a vallásossággal manapság legjobb elbújni. De eljött a kitanitás órája s épen a protestáns császártól és hadvezéreitől. Végre még Isten adta tehetség is van nálunk magyaroknál, legalább annyi, mint más nemzeteknél, azt azonban már nem mondhatnánk, hogy a tehetséghez vasakarat is volna, amely a gyümölcsöket belőle kisajtolná. Lehet ugyan az is, hogy a tehetségek nem jutnak nálunk kellő pozíciókba, akik pedig oda kerülnek, azoknak se tehetségük, se akaratuk nincs. Hát csak nyomja rá Hindenburg vasakaratának nemes bélyegét a lövészárok népére. Ott van az egész nemzet minden társadalmi rétegével — kivéve a kalmár szellemet — igy hát alapos munkát lehet végezni. R. Szóltak a királyok ... Fejedelmileg, titokzatosan megpendítették a nép, a sokat szenvedő „plebs" érzelemhúrjait. Elkiáltottak a világ minden szögletébe, ahol csak érző ember létezik, elhatottak a föld négy sarka felé, hangjuk fensége betöltött mindent. Nem is csoda, mert az erő, az energia és a szeretet csodálatos vegyülékét nyújtották a borzalmakkal elhalmozott emberiségnek. A nyilt szavú önérzet adta ajkukra a büszke szót: „Végig visszük ezt a küzdelmet, oly végig, mely birodalmunkat megoltalmazza új megrohanással szemben !.. * Igen, végig visszük. Hisz' ez a bizalom a mult évezredekbe nyúlik vissza. Vagy lehetséges volna az, hogy a kétezer éven át annyi viszontagságot szenvedett magyarság tépett lobogóval, széttört karddal a világ csúfsága legyen ?! Lehetségesnek gondolható-e az, hogy az élet fáradalmaiban kimerült, idegenektől kiszipolyozott tiszta magyar nemzet mások megalázó demoralizált fölényét tűrje ?! Nem! Nem erre születtünk, nem azért kaptuk lakóhelyül Európa Kánaánját. Nem azért ragadtuk kezünkbe a gyilkos fegyvert, hanem, hogy elnémítsuk a kihívó ellen piszkos áskálódásait, elcsititsuk a gonosz nemzedékek alávaló átkozódásait. Mi nem akartuk a háborút. Csendes nyugalmunkban virágozhattunk volna tovább, de az ármányok lesi szeme reánk tapadt és nem nyugodott addig, mig ránk nem oktrojálta a vérontást. Pedig ez fájt nekünk már akkor is, fáj még most is. Királyunk is kifejezi ezt: „Mélyen fájlalom, hogy ilyen hosszú ideig tart az emberiségre súlyosodé nehéz megpróbáltatás." . .. Elsiratja könnyeivel a harcban dicsőségesen elesetteket, aggódik a küzdök millióiért, de mindamellett rendületlenül bizik abban, hogy kivívjuk, ki keli vívnunk a győzelmet, amely „békés munkánknak örök időkre szabad teret biztosit." El kell hallgattatnunk a körülöttünk tátogató sebeket, lehetetlenné tennünk a kapzsi gőg tűzfészkeit. Tehát csak bizalom, kitartás mindvégig — amint ezt a bajor király régebben mondotta — mert azé lesz a győzelem, aki erősen, véges-végig bizik és kitart. Bennünk pedig meglehet mind a kettő. Bízunk a Gondviselés karjában, amely nem AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Oda vissza. Mikor elindultunk: Piros volt az orcám .. . Még az is megcsókolt, Aki sohsem látott . . . Nyújtottak utánam Vonat ablakába: Gyengédkezek által Kötött bokrétákat. Ahogy kirobogtunk, Vígan szólt a nóta . .. Hátramaradt tömeg Könnyes szemmel nézte Mikép távolodik, Hogyan kanyarodik És nyomul be lassan Vonatunk az éjbe. Szuronyrohamokban Mindig elől jártam. A Hazáért ontni Piros vért, oly édes . . . Télen ? csontig fagytam . . Nyáron ? bőrig áztam. Kezem a fegyvertől S az ásótól kérges. Jön egy csendes vonat: Nem szól rajta nóta. Kocsik oldalára Vöröskereszt festve. . . . Halvány arcok ott benn S lázban égő szemek. Elnyomott sóhajok: Reggel, délben, este. Orcám piros most is. Lázálmok gyötörnek. A csatatért látom Minden rémségével. . . De az ápolónőm Menten lecsillapít, Hogy megsimogatja Az arcom, kezével. Aztán mesélni kezd . . . Hazai dolgokat. Szeretteimet is Elém varázsolja. Megcsókolom karján A vörös-keresztet, Könnyem is törölném: Ha jobb karom volna. Walter György. A közös sors. Irta: Csite Károly. Eszter néni már egy óra óta a jegyzői iroda előtt őgyelgett szívszorongva. Nem volt annyi bátorsága, hogy bekopogtasson az irodába, noha igen nyugtalankodott már a kötényéből kikandikáló, ajándékul hozott tyukocskája. Végre erős elhatározással megkeményítette Eszter néni a félénk szivét s közvetlen az ajtó elé húzódott. Ép akkor felnyílt az ajtó, az öreg Gogán György, dörgösi biró lépett ki rajta hangos bucsuzkodással. Kicsi híján mult, hogy az előre bukó fejeiket nem koccantották össze. — Hohó, Eszter hugocskám, vigyázzunk, mert egyikünk feje se kalapács! ... No csak menj be az irodába. A jegyző ur már úgyis vár: tyukpecsenyét szeretne enni, — biztatta Gogán biró huncutkodva, mire beköszöntött Eszter néni erős szivdobogással az irodába s remegő lábakkal állt meg az ajtónál. — Isten hozta húgom asszonyt! No, üljön le az öreg divánra, jó ülés esik rajta! — fogadta Boldog Pál körjegyző szívesen s tréfálkozva kérdezte töle: — Mondja, kedves húgom asszony, miben lehetek szolgálatára ? Tán a tyúkjának van valami baja ? — Oh, kezét csolkolom, galambom jegyző ur, nincs ennek a kis jószágnak semmi baja. Olyan egészséges, mint a makk, — mondotta Eszter néni,