ESZTERGOM XXI. évfolyam 1916

1916-05-21 / 21. szám

mélységes az angolok hisztérikus gyűlölete a német és osztrák-magyar tengeralattjárókkal szemben, ezért oly elkeseredett az igyekezet, amellyel Amerikát a középponti szövetségesek ellen uszitják. Ezért fél Anglia, ezért félti nagyhatalmi, világvigéci babérkoszorúját. .. (K. VJ — Ang-ol vélemény Casement-ről. A „New Statesman" irja: Sir Roger Casement igen romantikus és sok tekintetben nemes alak. Okossága néha cserben hagyja ugyan, de patriotizmusa és altruista odaadása kötelességeinek teljesítésében minden kétséget kizárólag fenséges. Teljesen abból a húsból és vérből van alkotva, melyből a legendás szentek. Ha Pemberton Biliing ajánlatára árulónak nyilvánítják is, ezzel az irek nemzeti mártírjává koronázzák. A nyugati partok bús melodrámája nevét egyelőre még távoltartja a megdicsőüléstől, de csak addig gúnyolódhatnak fölötte, mig él. Élete napjaiban ártatlan Don Quichote lesz, halálában a szentség pálmáját éri el s ismét eggyel több szemrehányást tehetnek az irelj az angoloknak . . . Félezeréves csataleirás.*) A régiek csatái nem tartottak sokáig, velük együtt gyorsan eldőlt az illető nép sorsa is. Régente nem volt szükség Hőferekre. Némely fejedelem vagy hadvezér tartott napló vagy történetírót, de ez nem a közvetlen mögötte álló nép pillanatnyi hangulata számára dolgozott. Feljegyzéseik inkább történeti értékűek, mint a nép háborús hangulatának lenditőkerekei. A pontosság, a megfigyelés, a leirás szempontjából érdekes olvasni egy török „haditudósító" fellengző, keleties képekkel díszített leírását a mohácsi csatáról. A leirás tendenciája a hite dicsőségeért vivott küzdelem magasztalásában s az ozmán önérzet felkeltésében csúcsosodik ki. 0 is hatni akart a kortársakra, hogy átérezzék a szent harcok nagyszerűségét. Dzslálzáde egykorú leírásából közöljük az alábbi részleteket a török testvéreinkkel vivott mohácsi csatáról. „Ibrahim pasa a rumeliai győzedelmes haddal előre haladott és dél táján a Mohácshoz közel fekvő tág mezőn kifejtvén a hadosztályokat, mindenkinek illő helyet jelölt ki, miáltal oly válogatott hadsort állított talpra, hogy a föld elragadtatással áldva és dicsérve őt, ezernyi helyeslést mondtak reá." „A csata előtt a mén nyerítése, az emberek kiáltozása, a fegyver és páncélzörgés, buzogány és lobogókoccanás, nyeregkoppanás, az egész és féldobok pergése, tambura és csengetyűhang, végre a sipszó az ég és föld közti légrétegbe hatott." „Amint a sereg felállítása befejeztetett, a parancsnoksággal megbízott fővezér a tekintélyes császárhoz, hires és győzelmes szultánhoz és or*) Közölte a „Magyar Történelmitár'' 1885. év. fedni. De most, hogy itt vagyok biztos helyen, nyugodtan kérdezhetem meg, mi van Mariskával. Hisz tudod, ha ő nincs, talán mindketten elesünk... — Mariska otthon van. Sokkal szebb, mint valaha volt. Mikor elutaztál, gyakran emlegettünk. Vártuk, hogy irni fogsz, de bizony nem irtál. — Bizony kár volt elutaznom, mert akkor ma már Mariska régen a feleségem. De tudod, hogy atyám sürgönyzött, hogy jöjjek azonnal, mert nálunk már tudták a háború kitörését. De mondd csak Imre, elvette-e Bedő Mariskát? — Nem. — Nem? — Nem. A párbajhistória nagyon fájt neki. Szilágyiaknál azóta nem is mutatkozott, Mariskával is kerülte a találkozást, mig végre a mult évi augusztus közepén velem együtt berukkolt. — És most hol van ? — Ne kérdezd. Már valami három hónapja pihen, elesett a lublini harcokban. — Elesett volna, igazán ? — El. — Szegény! — tört ki a részvét Stojanovics ajkán. — Kár érte, jó fiú volt és szerelmes, mint én. És Mariska szerette is, mig engem, a vad oroszt . . . — Ne itéld el magad barátom, — vágott közbe Barsi hadnagy — mert Mariska nagyon sokat gondolt rád. És én, mint igaz, meghitt barátod mondom neked, hogy az a leány még ma is szeret! — Engem ? . . . szagos menhelyü királyok királyához jővén, annak ménlova porához dörzsölé arcát és könyörgést intézett a császárhoz, miszerint a szerencsejelü zászlókat császári árnyékával magasztalná fel." Megtörténik a haditanács és a jelentés az ellenség számáról ilyképen: „Magyarország népéből a harcsikon 30—40.000 ördög szokott megjelenni s azok személye lovastul tetőtől talpig acéllal és vassal van borítva; minden ilyen szenynyesnek oldalán még két más istentelen foglal helyet . . . Egyet sem fordíthat vissza az ágyú vagy puska, rohanásuknak fegyver gátat nem vethet." Következik a csata kezdetének leírása, melyből néhány jellemző sort kiemelünk: „A keresztény sötét fellegként és dörgő felhőként mozdulván egyszerre, a sik közepére nyomult... Jobbszárnyukon Bráta (Tomori, előbb ferencrendi „barát"; minő pontos értesülésük volt a magyar fővezér személyéről!) nevü hires, erővel felruházott püspök volt a vezér. A hadsereg dereka körülbelül 60.000 emberből (!) állott." „Izlám részén az öregágyúkból tüzet adtak, a lövész pedig soronként suté el puskáját, mire az egész levegő füstbe borult s a föld és világ dörgéstől nyögött és remegett. Izlám részéről Allah magasztalása és dicsérete a kecskecsillagzat kúpjáig hatott." „Az átkozottak közel érvén látták, hogy az ágyús szekereken és a tömegen keresztültörő lö vészek embertestből álló vár gyanánt fel nem bonthatók, kénytelenek voltak tehát a szekerek elől eltakarodni." „Ily körülmények közt életük alakját a halál tükrében pillantják meg ... A csapásra jutó és reményben csalatkozó király az összes tévelygő sereget harcba viszi s erre a győzelmes vitézek szemetkápráztató villámként estek a kereszténységnek. Két részről felgyuladván a harc tüze, a bátor és ügyes szentharcosnak Allah magasztalása az egek zárdáiban Istent dicsérők füléhez ért." „A „vallásmenhelye", a császár „hatalommal és szerencsével egyre oda törekedett, hogy a keresztényre végső csapást hozzon. Ekkor a császár rohanásának ama szerencsétlen sorsú király ellent nem állhatván, teste puskától megsebesült (a magyar történet semmit sem tud arról, hogy Lajos királyt lövés érte volna) és tévutakon járó seregével, mint a megijedt csacsik az oroszlántól, hátat fordit; erre mindnyájan eltökélték magukat a futásra." „A nap leáldozni kezdett s igy azon szerencsétlenek s a győzelem felett elcsüggedöknek uralomnapja legördülvén, e részen a diadal fuvalma kezdett lengedezni s a győztes császár, a hatalmas uralkodó, nyakszirtek birtokosa, Magyarországnak meghódítója, királyok királya diadalt aratott s az Izlám lobogóinak diadala a göncölszekérig hatott fel." „Napsugártól felderülvén a világ, fényes nappal az ellenséget vadászó császár egész díszben kilovagolt s mihelyt a harctéren átjutott, zöld mezőre és paradicsomhoz hasonló térségre szállt. — Igen, téged Stojanovics Vasil. Ha nem hiszed, nézd meg e levelet, mely neked szól. Mariskát ismerheted nagyon jól, hogy mennyire l bízott mindig a véletlenben. Ebben szinte babonás volt s berukkoláskor bizta rám e levelet s megkért, hogy akár a harctéren, akár máshol találkozom veled, adjam át. Nincs ember, aki bizni tudott volna abban, hogy millió és millió ellenség között két barát egymásra találjon. És ez a leány hitt benne és bízott s lám: nem hiába. Barsi átadta Stojanovicsnak a levelet, melynek szélei immár szakadozottak voltak a hosszú, viszontagságos úttól. Csak hat rövid kis szó volt benne, de az a hat kis szó ép elég volt arra, hogy valakit véghetetlen boldoggá tegyen. „Ma is szeretem, visszatértét várja: Mariska."—Stojanovics nem hitt a szemeinek. Hol a papírra, hol pedig Barsira nézett, de amikor az ismét kijelentette, hogy ezt igenis Mariska irta: a büszke orosz kozákfőhadnagynak köny jelent meg szemeiben... — Most mit fogsz csinálni? — kérdezte tőle Barsi, mikor már kissé lecsillapult. — Hogy én mit csinálok? — felelte nevetve — először is irok Mariskának, másodszor pedig hálát adok a jó Istennek! — És feleségül veszed? — Igen. Helyezzetek oda, ahol ő van s ott megvárom a háború végét s megesküszünk. Vissza sem megyek Oroszországba. — Derék ember vagy Stojanovics Vasil! Közénk illesz, mert megtartod szavadat — szólt Barsi s belépett az ezredes irodájába. Itt a császári táborral együtt az égmagasságu sátrak is felállíttatván, a császár számára arany és drágakőékességgel kirakott trónt emeltek s ekkor ő tanácsot tartván, a győzelmes hadat maga elé bocsátá. A fővezérek tehát, a magasrangu országoszlopok, a íiastyúk szervezetű kormányzók, szóval minden udvarnagy a maguk helyén megjelentek s a magas trón zsámolyához dörzsölvén arcukat, őt a győzelem fölött üdvözölték . . . Örvendetes hirü félfenekü dobot pörgettek s a tábori zene megharsant. A szerencsétlen és meghiúsult reményű királynak zászlói lefordítva, társzekere, tábori hangszere, minden ágyúja, fegyvere, kincstára s egyéb holmija és harceszköze voltak láthatók." „A vasas és páncélos óriási rossz szellemek, kik feléledtek és elfogattak, t. i. főparancsnokok, kormányzók, országnagyok, püspökök, bánok és várnagyok csoportonként hozattak elő s őket a sereg a szultán büntetőszéke előtt levagdalta." „Ez nagy diadal volt, milyen az előbbeni szultánoknak és khánoknak nem jutott osztályrészül. Nincs is az emberi nem fenlétele óta tudva, hogy két ily főtekintélyü fejedelem ily tengernyi haddal szállt volna szembe egymással. Ez az időnek csodái s a kornak ritka tüneményei közé tartozik. A bő isteni áldás és végtelen ajándéka következtében 2—3 óra alatt 200.000-nél több lélek pusztult el, a mozlimekből pedig 150 aratott vértanúságot. A jámbor férfiak hogy a követség menhelye (Mohammed) társainak szent leikéivel egyetemben szinte jelen volt e kitűnő harcon." Igy irt az egykorú haditudósító. Magának Szulejmánnak napról-napra vezetett naplója is hasonló stílusban Íródott, bár nem olyan költői s a szónak meghatározásában józanabb. A nyugati népek csataleirásai és feljegyzései természetesen higgadtabbak és ha nem is mindig igazságosak is, oknyomozók sokkal közelebb állanak a mai zsánerhez. Közli: Ackermann Kálmán. HIREK. Krónika. Hazajönnek most a diák katonák Megszerezni érettségit, diplomát. Visszaülnek az iskola padjába És figyelnek a tanár ur szavára. Ismét lecke, ismét köbgyök, csonka kúp, Karthágóból Rómába mily nagy az ut ? Archimedes, Thukydides, Cicero,. . . Nehéz már a pontos nominátió. Nem ijedt meg ágyuk előtt a diák, Golyózápor közt is bátran ki-kiállt, Nem félt ő haláltól ott sohasem, De itt drukkol: „Jaj segits meg Istenem!" A tanár ur pápaszeme homályos, Könny lepi el szemét mikor osztályoz, Noteszában öreg kézzel igy jelez: „Hazám hőse, — tehát mindenből jeles!" (-•) Bieszl Ferencről. Meghívót kaptunk egy intézettől, amely házi ünnepet kivan ülni, mert a kebelében, majd az élén működő férfiú munkás életének oly nevezetes pontját érte el, amely sok ambiciosus embernek lehet vágya, de csak vágya marad, mert a testnek erői az út közepén megroppannak s cserben hagyják a még mindig törekvő, repülni vágyó lelket. Bieszl Ferenc igazgató, akinek 40 éves szolgálati jubileumát június 4-én rendkívüli közgyűlésben ünnepli az Esztergomi Takarékpénztár Részvénytársaság, szerencsés munkásnak mondható, mert a kitűzött nagy feladatok, a megvalósítandó tervek, a végrehajtott munkák, a kiállott izgalmak és erőkifejtések nem bírták megemészteni testi és lelki frisseségét s gratulálva mondhatjuk neki, hogy a 40 évi munka nem látszik meg rajta, városunk képén azonban nagyon is meglátszik, hogy Bieszl Ferenc igazgató négy évtizeden munkálkodott benne. Kartársai és a többi pénzügyi emberek jobban meg tudják becsülni, hogy milyen gondot, munkát és felelősséget jelent egy ilyen hatalmas pénzintézetnek vezetése — szerencsés kormányzása. Mi, a nagy közönséggel együtt csak sejtjük az ő munkájának arányait s azt tudjuk, bizonyítjuk, hogy elvégezte s alaposan végezte el. Bieszl Ferenc takarékpénztári igazgató, amikor pihenni akart is dolgozott. Hiszen az ő sétái a Szenttamás hegyén nem azért történtek, hogy