ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-02-21 / 8. szám

Vigasztalni akartam ; kezével intett. — Megnyugodtam ... a hazának adtam — mondta a hös fiúnak hős apja. „Én pedig* mondom nektek..." Riadva tekintett rá. Jól látott: csakugyan a Mester állott előtte ugy, ahogy nyolc éven át ott a lépcsőházban oly sokszor látta. Szeliden, lélekbelátó szemekkel. Homlokán a mindenhatóság ereje ragyogott, és résztvevő, megértő jóság sugárzott hófehér arcáról. Eljött hozzá. A fiatal pap remegve roskadt térdeire, hogy a Mester lábának piros sebét ajkával érinthesse. De a Mester kezével intett és ő nem illethette csókjával a sugárzó sebhelyet. — Fiam! — szólt a Mester — ma nem jól szólottál... És az ifjú pap előtt egy pillanat alatt végigsuhant a letűnt nap minden gondolata, szava és cselekedete. Látta magát, amint a szószéken állott és a sok reászegzett szem könnybe lábad, ahogy a messze, idegenben harcoló testvéreket emliti. Vérének, hazájának lobogó szeretete magával ragadja a sok anyának, árvának, özvegynek keserve a szivébe markol — és a hangjából, elkeseredett gyűlölet szól az ellenség említésekor.. . . Megszégyenülten, lángzó arccal térdel a Mester lábánál mindaddig, mig az kezénél fogja és magával vezeti. Nem sokáig mentek. Egy hatalmas palota állott előttük. Beléptek. Minden oly ismerősnek látszott. Csak tömjénfüst helyett most karbolnak, orvosságnak nehéz illata kóválygott a széles folyosókon. A lépcsőn haladtak fölfelé ... a Mester és a levita. Az emeleten most is ott állott a kereszt és rajta a kiszenvedett Üdvözítő. Oh hányszor karolta át a hideg, mozdulatlan lábakat és lehelte rá szivének forró csókját csendes, késő estéken mikor mellette elhaladva nyugovóra tért. A feszület lábánál széles, fehérgyolccsal födött asztalok és rajtuk kínban vergődő soha látott, idegen emberek. Körülöttük fehérruhás irgalmas szamaritánok, amint gyöngéd puha kezekkel sebeiket kötözgetik. És odább és a szobákban, mind-mind tele sebekből vérző idegen, messze, más országbéli emberekkel, idegen szenvedéssel. És a csodálkozó, tágranyilt szemmel néző ifjú pap még látta, amint a Mester a fehér asztalokra mutat és hallotta, amint mondotta: Én pedig mondom nektek: jót tegyetek azokkal, akik titeket üldöznek .. . Akkor fölébredt. A toronyban az öreg, nehézléptü egyházfi hajnalra harangozott. * Másnap az újságokban olvasni lehetett, hogy az X—i szemináriumban kétszáz orosz sebesültet ápolnak. Gunda Jenő. Hova menjen hát? Haza? Megretten ettől a gondolattól. Oh, be fáj is ez a szó most: otthon! 'Iszen ott minden utcagyerek ujjal mutat reá. Minden ablakból szánakozó vagy vigyorgó arc meredez feléje. Mégis el kell mennie! Mégis haza kell mennie. Senkije sincs. És mégis hijja valaki. Vonzza valami. De még hogy híjjá. — Megyek — mondotta az öreg őrnek. — Mégis haza megyek. Legalább egy órára. Egyetlen egy órára. — Ugy van, fiam — mondotta szeliden az öreg őr. — Haza kell menni! Vissza kell adni a látogatást az édes anyádnak. Aki agg lábaival, öreg, roncsolt testével tette meg azt a hosszú utat. Mikor meglátogatott. Emlékszel-e reá? A legény halott-sápadt. Szinte remeg lábai alatt a folyosó kövezete. De erőt vesz magán. Kitárja két karját. Oda borul az öreg őr becsületes kebelére. Átöleli. Aztán lehajlik. Megcsókolja annak az öreg embernek kezét. — Apám helyett apa, anyám helyett anyám volt. Az Isten fizessen meg érte . . . És a felügyelő meghatva lát egy jelenetet, melyre a legfásultabb sziv is hevesebben dobog A kiszabadult fogoly és az őr egymás keblén csüngnek ... és megcsókolják egymást . . . ... A legény pedig indul. Megy ... megy ... Vándorol. Visszavándorol — haza. A sirhoz. Egyenesen a sirhoz. Mert hitta, vonzotta az a sir. A sir, melynek végtelen az ereje, a hatalma. Ott áll a sirnál, Mint egy kőoszlop. De amelynek dobogó, érző szive van. Csak könnye nincs még. Nem fakadt még forrása. HÍREK. Az Oltáregyesület a Karitász szolgálatában. Midőn az alábbiakban az esztergomi Oltáregyesület közgyűléséről akarok megemlékezni, elöljáróban el kell mondanom egy gyönyörű legendát Grál lovagról, a mesék világából egy történetet, melyet napjainkban megvalósítva látunk. Grál lovag messze földön, kemény csatákban osztotta a halált. Mikor pedig már számtalan sebtől vérzett és a nélkülözések és szenvedések már-már megbénították félelmes, acélos erejét és kitartását, gyengéd angyalujjak meg-megsimogatták verejtékes arcát, meggyógyították vérző sebeit, megenyhítették fáradalmait és Grál lovag minden nehézségen győzedelmeskedett. A magyar katonák, a mi gigászi élet halálharcunknak Grál lovagjai, immár félesztendeje győzedelmesen harcolnak északon és délen, keleten és nyugaton rettentő csatákban, aminőket még a világ nem látott. Hogy azonban a hosszú harcok, a nehéz fáradalmak és nélkülözések meg ne tompítsák legendás erejüket, meg ne rendítsék bizodalmukat és harci készségüket, nekünk mindnyájunknak, kik itthon maradtunk, az áldozatkészség és hősi szeretet angyalujjaival kell megcsökkentenünk a héroszoknak szenvedéseit. Hogy katonáink szivében el ne hamvadjon a harci tüz, idehaza a mi lelkünkben fel kell lobognia a szeretet tüzének, melyről Krisztus azt mondta; Tüzet jöttem bocsájtani a földre és mit akarok egyebet, hanem hogy felgyulladjon. Megelégedéssel és megnyugvással kell itt megállapítanunk, hogy a háború már eddig is lángra lobbantotta a szeretet tüzét, mely bizonybizony már kialudni látszott az emberek lelkében. Meg kell tehát állapitanunk elsősorban, azt, hogy most leomlottak a válaszfalak az emberek között és az emberi szivekben megint kezd lángra gyúlni a szeretet és visszatérnek megint a régi szép idők. Királyi hercegnők elhagyják büszke palotáikat és elmennek a kórházak fojtó levegőjébe sebeket kötözni és ápolni a hősöket, kik a polgári életben talán csak napszámból tengették életüket. Hercegi és patrícius családok kivonulnak fényes kastélyaikból és helyet engednek azokban a harctéren megsebesült katonáknak. Előkelő magyar nők levetkőzik a suhogó selymet és egyszerű ápolókösztümöt öltenek magukra. A vagyonos osztály vagyonokat áldoz a háborútól porba sújtott családok istápolására. De ki kell itt emelnem és hangsúlyoznom kell azt, hogy a legalsó néprétegek, a szegény néposztályok se maradtak alul az áldozatkészségben. Bátran merjük azonban mondani, hogy a charitativ tevékenységben vezetőszerepet játszott És látva-látja, hogy azon a siron gyönyörű virágok virulnak. Tele, de tele virággal. Zöld repkénnyel, nefelejtssel. Egyszer csak vállát érinti valaki. Szinte összerezzen. Hátra néz. Eszter áll előtte. Viruló szép virágszál. Liliom, melyen nincs egyetlen folt. — Isten hozta, visszavándorló — szólt édesen, kedvesen, ellenállhatlan gyönyörűséggel, gyöngédséggel a leány. — Isten hozta! — Eszter! — sóhajtott a fiú. És most megcsillan, rezzen szemében az első köny. De melyet férfiasan visszafojt. De mely miatt szólni többet nem tud, nem bir. Hanem ott áll mozdulatlanul a leány előtt . . . mint a bűnbánó. — Adja már ide a kezét — pattogott most a leány. — Talán bizony sajnálja tőlem. — Oh Eszter! Ez a kéz nem pihenhet a te kezedben. Nem érdemli meg, hogy ott pihenjen. Ez a kéz a börtön ajtaját nyitotta. — Százszor jobban, mint gondolod, édeskedves — visszavándorlóm. Kéz kézben. A temető Isten házává változik. Ahol a magasból az ég, a sírokból pedig a szülők szelleme adja áldását egy igen, igen boldog házasságra. Ne mondjátok, hogy csak a hazától, a nagy, mérhetlen óceánon túlról, a szabadság nagy világából lehet visszavándorolni. Van visszavándorlás itthonról is. A mi kis világunkban is. A szabadság temetőjéből. És különösen: ne mondjátok kíméletlenül, hogy ezek a mi hajótörötteink börtönviselt emberek. Visszavándorlók ők. az Esztergomi Oltár egyesület. Ez az érdemekben gazdag egyesület, mely békeidőben Isten házának ékességéért hosszú évek óta gazdag áldozatokat hozott, most e háborús időkben mindjárt meglátta a reája váró feladatok szépségét és eredeti programmjától látszólag eltérve, a háborús idők kiáltó szükségleteinek istápolására szentelte idejét, vagyonát és munkaerejét. Az Oltáregyesület sietett megvalósitani a régi legendát. Mikor Grál-lovagnak erejét és kitartását már-már megtörték a nélkülözések, láthatatlan angyalujjak meg-megsimogatták vérző homlokát és Grál-lovag minden nehézségen győzedelmeskedett. Az esztergomi Oltáregyesületben is megmozdultak a láthatatlan angyalujjak és szabad folyást engedtek a szeretet leleményességének és találékonyságának, miáltal hatékonyan emelték a mi Grál-lovagjainknak harci készségét és harcok tüzében kipróbált erejét. A közgyűlés lefolyása. Az Oltáregyesület közgyűlése csütörtökön d. u. 5 órakor tartatott meg a városháza tanácstermében. A közgyűlésnek súlyt és fényt kölcsönzött a bibornok hercegprímás megjelenése és a gyűlésen mondott klasszikus beszéde. Eltekintünk most a díszes és előkelő közönség névsorának elősorolásától és magát a közgyűlés lefolyását a következőkben vázoljuk. A közgyűlést dr. Walter Gyula püspök, az Oltáregyesület érdemes elnöke nyitotta meg magasszárnyalásu, mélyenszántó beszéddel. A nagyhatású beszédből csupán egy gondolatot emelünk ki, mely zajos helyesléssel találkozott. Rendezzen az Oltáregyesület előadásokat a háború áldozatainak istápolására mondotta a püspök. A rendezés dolgát a bibornok-hercegprimás indítványára a közgyűlés az Oltáregyesület választmányára bízta. Majd dr. Katona Sándor tette meg titkári jelentését és regisztrálta a nagyösszegü pénzadományokat, melyek leginkább a bibornok-hercegprimás és a székesfőkáptalan nemes szivét és áldozatkészségét dicsérik, a természetben beérkezett nagyszámú adományokat, melyek a helyi lapokban nyugtázva lettek és a katonák között kiosztattak. A titkári jelentésből látnivaló volt az a nagyszabású és hasznos tevékenység, melyet az Oltáregyesület, élén a fáradhatatlan és nagy agilitásu elnöknövel, özv. Reviczky Gábornéval a háború folyamán kifejtett. Mi pedig látván a nagy munkát, melyet az Oltáregyesület derekasan megoldott, meghajtjuk zászlónkat az Oltáregyesület nagyszivü Mecénásai, és agilis tisztikara előtt és elismerésünknek superlativusával honoráljuk azt a nagy szociális győzelmet, melyet az Oltáregyesület aratott, a nagy szociális szeretetet, mellyel az Oltáregyesület magáévá tette a mások baját és nyomorúságát és minden követ megmozgatott, hogy a töviseket is rózsákká varázsolja. A titkári jelentés után dr. Csernoch János bibornok hercegprímás mondott nagyhatású, értékes beszédet, melyet következőkben közlünk : A magyar nemzet egysége nem csak a törvény paragrafusaiban nyer kifejezést, hanem valóban az életben is. A mai küzdelmes időkben látjuk, hogy egyek vagyunk érzelmekben, gondolkozásban és tettekben. Mig a mi hős fiaink kint a csatamezőkön egymásra halmozzák a győzelmeket, az alatt itthon, hála a jó Istennek, látunk szociális győzelmeket is. A világháború minden erőt megmozgatott mibennünk. Alig tudjuk kifejezni, hogy voltaképpen mik voltunk és mik vagyunk. A szenvedés felszínre hozta a mi lelkünk mélységes tengeréből a felebaráti szeretetnek igazgyöngyeit. Az áldozatkészségnek oly szép megnyilatkozásait és olyan méreteit, mint amilyeneket ma látunk, még nem tapasztaltunk eddig nemzetünk életében. Ellehet mondani, hogy nincs ember köztünk, aki valami úton-módon részt nem venne az áldozatokból. Mindenki iparkodik, hogy nemzete jövőjének biztosításához tehetségeihez mérten hozzájárulhasson. És mivel ily általános a felbuzdulás és lelkesedés, nem csoda, ha az Oltáregyesület sem marad el a buzgó közreműködésben. Az Oltáregyesület ugyan szabályai szerint elsősorban a templomok díszítésére fordítja figyelmét, de midőn ott bent a templomokban az Urat szolgálja, nem teheti azt, hogy megfeledkezzék az Űr misztikus testének tagjairól, az Ő híveiről és mindazokról, akiket a felebaráti szeretet hozzánk fűz, vagyis összes embertársainkról. Az Oltáregyesületnek a felebaráti szeretetben való tevékenysége különösen nőtagjainak buzgósága által nyilatkozik meg. Akik a nők lélektanát tanulmányozták,azt mondják, hogy a nők már termé-