ESZTERGOM XX. évfolyam 1915
1915-02-21 / 8. szám
XX. évfolyam. Esztergom, 1915. február 21. 8. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Esztergom, 1915. febuár 20. — Gonosztevők védőivé aljasitják le az orosz nép millióit, midőn országuk határait védelmeztetik velük, hogy a szuronyos katonák rajvonalai s az ágyuütegek sáncai mögött biztonságban szőhessek átkos merényleteik szálait Oroszország diplomatái és hogy az elkövetett gaztettek után a boszuló igazság karja el ne érhesse őket. Az orosz nép naiv lelki világában még most ugy tűnnek fel a mi katonáink és a német harcosok, mint mesebeli vérengző szörnyek, akik el akarják tiporni az orosz föld ringó vetéseit, vérbe akarják áztatni mezőik virágait, siralmak tanyáivá akarják tenni a boldog családi otthonokat. A harcoló orosz katonák még mindig álmokat álmodnak s azt hiszik, hogy szuronyaik ércfala előtt a büntetésre méltó gonoszság áll katonáink képében, otthon, a hátuk mögött pedig a megsértett és védelmezendő igazság lakozik a cár és tanácsadóinak személyében. Félelmes pillanat az, amidőn egyetlen lélek is tudatára ébred annak, hogy eddigi életét csalódásokban töltötte, hogy mindazok, akiket imádásszerü hódolattal tisztelt meg, közönséges gonosztevők. Mily emésztő lelki vihar támadna föl hát akkor, ha milliók eszmélnének fel egyszerre, ha lehullana a vakságos hályog a milliós orosz hadak szeméről s megértenék, hogy a harcmezőn tett minden lépésük az igazság halála, minden vitézi tettük átok, mert mindez csak arra való, hogy a fényben élő, a hatalom varázsától megrészegült korcs lelkek tovább szervezkedhessenek Európa népeinek megrontására. De beszéljünk nyíltabban! Mi haszna van Romániának abból, hogy a háború előtt jóval orosz kezek által igazgatott román merénylők pokolgépet küldtek a hajdudorogi magyar görögkatolikus püspöknek ? ! Az összeesküvés szálai Bukarestbe vezettek s az orosz kajánul tapsolt Moszkvában, hogy a két szomszédos államot egymásra uszította. AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A visszavándorló. Irta: Bodnár Gáspár. A . . .-i fogház kapuja előtt összetöpörödött, aszott anyóka ül. Szegény asszony! Gyalogszerrel jött. Messziről, nagyon messze útról. Isten csudája, hogy ki nem szakadt a lelke. Az úton nem maradt roncsolt teste. Még most is liheg, hogy bebocsátását várja. Végre is csak nyílik a kapu. Gangos bajuszú, egyenruhás őr azon nyersen szól reája az öregre: — No, gyüjjön hát! — Megyek, lelkem, kapitány uram. Megyek. Csak cók-mókomat szedeszkélem össze. És be megy az öreg anyóka. Végig, végesvégig viszik a nagy, széles, úton, udvaron. Ahol sok-sok fegyveres őrt lát. Megsápadt, vézna, szomorúsággal, reménységgel ölelkező rabokat. Hej', be nagyokat dobban az ő szive is. Azt hiszi olyat dobban-lobban, hogy utolsót. Miér' mer' azér', hogy villám kavarog a fejébe', iszonyatos érzés a szivébe': — Vájjon nincs-e köztük az ő fia? Szerelmetes, szerencsétlen jó fia. Mer' jó a'. Ha itt is van. Mer' egyetlen. Fentartó. Özvegysége támogatója. Szomorú életének egyedüli mindensége. — Ha meglátná most. E helybe'. E percbe'. Szerkesztőség: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. A merénylet sikerült, de az elvetett viharmag nem kelt ki. A belgrádi orosz követ parancsa szerint a szerbek meggyilkolták trónörökösünket, mert azt hitték, hogy a maguk nemzeti ügyét szolgálják. Nem látták meg a vastag zsineget, amelyen az orosz rángatta őket, mint a vásári komédia paprikajancsiait. A gyilkos orosz kéz szórta a rubeleket a harctéren. Merényleteket tervezett vezéreink élete ellen. Orgyilkosokat bérelt Törökországban s most legújabban orosz bomba repült be a szófiai bálterembe, hogy elpusztítsa a miniszterelnököt, aki kerékkötője Bulgáriában az orosz törekvéseknek. Az orosz nép nem tud a gazságokról. Ha hall is róluk valamit, csak annyit hall, hogy a románok, a szerbek, a bulgárok az orosz ügy érdekében dolgoztak, azt azonban sejtenie sem szabad, hogy a történelem legfrisebb gazságai mögött az orosz államférfiak állanak s hogy az orosz egyház szent cárja — legalább is utólagosan — áldását adja a piszkos merényletekre. Csak aludjon hát tovább az a sok milliós nép, mert ha felébredne, hamarább megölné a szégyen és a csalódás, mint a mi hős katonáink szuronya. R. A háború és az inség. Több mint félesztendeje immár, hogy benn állunk a világháború fergetegében és ámuló lélekkel nézzük az országoknak, ezeknek az évszázados tölgyeknek dülöngését s halljuk gyökérig való megreccsenésüket. Villámfény és viharfelhő, siró szélvész iramlása és egek döngése veszik körül lelkünket s mi megtántorodva és elbódulva ugy érezzük, hogy forog velünk a világ s vele együtt őrületes boszorkánytáncot járunk mi is. Mintha csak az apokaliptikus látomásba kerültünk volna bele és együtt nyargalnánk a patmoszi látnók loOh, jóságos Isten. Talán szive repedne. Halálos halála érkezne. De nem látja. Vezetik hát tovább, tovább. Nagy, komor házba. Itt azt mondják neki: — Üljön le! Azt is súgják, hogy tegye sutba a tarisznyát. Oda la ... a pad alá. Mer' hát, ha a felügyelő úr meglátja. Jóságos, szelid képű öreg őr súgja ezt az anyónak. Olyan ez a bácsi, mint a falat darab kenyér. Hogy-hogyan is jutott ez az ember ide? Vad, szilaj, bűnös emberek őrizetére. Pedig haminc esztendeje, hogy itt van. Itt van a szabadság temetőjében. Méri lépteivel ezt a homályos, hosszú folyosót. Nézi-vigyázza a foglyokat. Hallgatja lélegzetüket. A kakukos óra szólását . . . ütését. — A fiukhoz jött ugy-e, jó asszony? Szelid fiu az. Emberségesen viselkedik. Nem is kell egyéb. Megerednek az anyai szívnek zuhatagjai. Tengerré dagadnak. Megázik tőle a kövezet. És ráncos arca megtörödik az ömlő könnyekben. — Sos' hittem, hogy ide kerül. Sose!! Angyal volt a gyermekem-lelkem. Szelid angyalka. Legény korában is a' maradt. Csendes, békés. Aki még ellenségünknek se' ártott! De hát I A falu lagényei katona-sorba készültek. És búcsúztak a „Hórihorgas" kocsmában. Van egy család, ellenségünk. Régi, nagy, mondhatlan ellenségünk. A íiujok beleketett a fiamba. Aki tűrt. Tűrt mindent. Kegyetlen sokáig tűrt. Azt mondotta nekie la: Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. vasaival, eszet ziláló száguldással. „És a lovas sereg száma húszezerszer tízezer vala. Én haliám azok számát. És így látám a lovakat látomás által és akik rajtok ülének, tűzpiros és kék és kénsárga mellvértjük vala és a lovak fejei olyanok valának, mint az oroszlán fejek és szájokból tűz és füst és kén tolult ki. És e hárommal öletek meg az emberek harmadrésze : tűzzel, füsttel és kénnel." (Titk. Jel. 9, 16—18.) Nunc judicium est hujus mundi — most e világnak Ítélete vagyon. (Ján. 12, 31.) Ehhez fogható istenitélet még nem zúgott el fejünk felett, mióta történik a történelem. Magától csúszott tollam alá a helyes kifejezés: fejünk felett. Valóban a világháború, nekünk békés polgároknak csak a fejünk fölött vágtat tova. Érezzük a föld indulását, mint ahogy a finom szeizmográf jelzi a messzi földrengést; érző lelkünk végig csinálja kicsinyben az egész szörnyű világkavarodást, de ha még oly mély is a szivünk, ezek az élmények nem hatnak reánk a közvetlen érzéklés erejével. A lövészárkok csak a mi képzeletünk árkai, az ágyudörömbölés és gépfegyverropogás csak a mi fülünk zúgása. Nincs igazi képünk róla hogy milyen lehet az igazi szuronyroham, valójában nem tudjuk beleképzelni magunkat az elesett katonák jajongásába. Még egy sebesült- vagy fogolyszállitmány, vagy egy elrobogó német katonavonat a legháborusabb impressziónk, maga az iszonyatos, az észbontó, az őrjítő világzenebona, csak felettünk süvölt tova. Ez az oka annak, hogy akinek botból van a lelke, az egész vigan mozizik tovább, csapja a szelet a korzón, megeszi a maga tisztességes porcióját s a háború számára legfeljebb egy kis szenzáció, amely őt egy cseppet se zavarja üres szaladgálásaiban. tolvaj! Szó nélkül hagyta. Rátette a nyelvét, hogy: gyáva. Eltűrte. De mikoron az édes anyját bántotta-piszkolta: akkó vérbe kapott a szeme, villám szaladt a fejébe. Mikor pedig megbecstelenitett... kacort rántott. És igy történt a nagy szerencsétlenség. Nagyot lélegzett az öreg asszony, hogy ezek kiszakadtak fujtató kebeléből. Halálos sápadság borult ráncos, fekete arcára. De szemében kiégett a könny. — Az édes anyját becstelenitették — mormolta az öreg őr is. Megszakította szavaival az iszonyatos csendet, ami az anyóka panaszát követte. — Igen. Engem, a tulajdon édes anyját — emelte fel fejét az asszony. S arcán méltóságos fény derengett. — Hát akkor megérdemelte az a fickó a kacort. E pillanatban jön a felügyelő. És hozza áz engedelmet, melyszerint: az öreg anyóka egy órára bemehet fia cellájába. Az asszony szinte lázba esik. Jelentősen néz . . .néz az öreg őrre. Meg a pad alá bújtatott tarisznyára is. A felügyelő távozik. Az őr rákacsint az aszszonyra; — Vigye csak be a tarisznyát is, anyóka. Én nem látok. Ki írhatja le híven a jelenetet, ami a következő percben abban a kis cellában, a sóhajok és szenvedések e kamarájában történik. És különösen