ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-12-05 / 49. szám

aztán sirni kezdett, majd lassan a kezem után nyúlt s hosszan megcsókolta azt lengyel szokás szerint s szólt: — akkor hát uram önt fogom szolgálni igaz szeretettel. Patkányok a lövészárokban. Franciaország, a gloire e „nagy nemzete", büszke régi dicsőségére, mely hajdan oly bőven hullott ölébe — de „nagy" e nemzet férgei, főleg pedig a patkányok miatt is — mondhatná a német hadfi. Ezen rágicsáló bestia kiirtására Németország minden követ megmozgat, itt meg — úgy látszik — azon vannak, minden eszközt felhasználnak arra, hogy minél inkább elszaporodjanak, naggyá és jó zsírossá nöjjenek. A patkányok itt oly nagy számban fordulnak elő, mint nálunk a verebek. Ha beveszik magukat a derék csukaszürkék „földalatti palotáikba", első és legfőbb gondjuk, hogy mindent jól eldugjanak vagy pedig fölaggassanak. Azonban igen sokszor ügyesebbek a patkányok nálunk és jól túljárnak az eszünkön. Kenyerünket félméteres zsinóron hagyjuk a tetőzetről lelógni. Ez azonban egyáltalán nem okoz a mi „kedves vendégeinknek" nehézséget, ügyesen leereszkednek a kötélen és „általános támadást" intéznek szegény kenyerünk ellen, melynek belsejében egész alagutakat vájnak. A minap zsákokban zvibakot kaptunk. Főhadnagyunk azt mondotta: „Fiúk, ezt jól el kell dugni s mint a vasnak, oly sokáig kell tartania." Azonban számításából kifelejtette a patkányokat! Ekkor tizennégyen voltunk földalatti üregünkben; sokan tüstént felkötötték fejük fölé zsákjaikat. Az éjjel azonban, mint valami sáskahad, megjelent a patkányok diszes serege s megkezdődött a lukullusi lakoma, a zvibak ugyanis a patkányok kedvelt eledele. Micsoda cincogás és sivitás, fújás és zúgás, csúszás és mászás volt ez! Reggel pedig egynéhány zsáknak csak hült helyét találtuk. Gyakran megesik az is, hogy leugranak a földre, ilyenkor azt hiszi a derék hadfi álmában, hogy egy féldarab komiszkenyér esett a hasára. Néha e hosszú farkú utálatos állatok végigszaladnak az ember arcán. Ez különösen kellemetlen, főleg ha gondoljuk, hogy a patkányok minden lehetséges és lehetetlen dolgon falnak, rágnak és igy mindenféle ragályos betegség továbbterjesztői s hogy végül maguk is tele vannak különféle kis férgekkel. Az egyik altisztünk egész kis drót sisakvédőt csinált a feje köré, hogy arcához ne férkőzhessenek. Mikor kinevettük érte, megelégedetten konstatálta: Ebben a „szájkosárban" ismét nyugodtan tudok aludni. Minthogy sikeresen és hosszabb ideig nem tudtunk ellenük védekezni, nem volt egyéb menedékünk, minthogy uj lakást építettünk s igy a réginek ütött a végső órája. Főhadnagyom tizennégy embert bocsátott rendelkezésemre, hogy velük előbbi mentsvárunkat bedöntsem. A patkányokról — mondotta — majd gondoskodik az ő fox terEz volt s ez lesz most a háborúban a mi női típusunk. A másik nöi eszményt többen képviselik. Később a nagy kálváriái tragédia után kezdődik a szerepük. Megjelennek a jámbor asszo- I nyok, Mária, Mária Magdolna, Mária Salome a keresztnél. Leveszik a drága holttestet, drága kenetekkel megkenik, gyolcsvászonba göngyölgetik és eltemetik a sirba. Harmadnap ismét megjelennek a sirnál, hogy az Ur holttestét drágalatos, illatos kenetekkel újból megkenjék. Mit cselekedtek ezek az asszonyok? Az isteni Mester holttestét balzsamozták, sirját gondozták és ékesítették. A mi egyesületünk buzgó hölgyei is ezt teszik, sőt talán bizonyos értelemben még többet. Holttest — ugyan itt nincs, de itt van az Ur Jézus élő teste, sir — ugyan itt szintén nincs, de itt az oltáron, a dicsőség trónján, a szent tabernakulumban az eucharisztikus Jézus, s ez több, mint az ő sírja. Mi ezt díszítjük, ékesítjük, gondozzuk. Az Ő oltára jelképezi a sirját, holttestét, háromszoros gyolcsvászonnal takarják be, hogy az ö dicsősége külsőleg is nagyobb fényt nyerjen. A mi egyesületünk eszményei tehát a részvét krisztusi képviselője Veronika, és a Krisztus holttestét bebalzsamozó jámbor húsvéti asszonyok. M. t. k.! Jacques Normand francia szociológus és feminista író azt mondja, hogy a nő szereti a végleteket, hogy a nő majd nagy hibákra hajlandó, de viszont nagy önfeláldozásban, munkaszeretetben, szenvedéstűrésben és jótékony lelkületben felülmúlja a férfit. S igaz — a biblia tanúsítja, — hogy a nők karpereceiből öntötték a rierje. A tetőzetről a földhányást körülbelül egy méter szélességben eltávolítottuk. Mikor már csak igen gyér földréteg volt hátra, iszonyú nyüzsgés támadt a patkány uramék táborában. Egyik a másik után igyekezett kereket oldani, de a mi derék türkünk is résen volt ám. Egy ugrás s a patkány hirtelen fölrepült a levegőbe, még néhány harapás s már is a következőre került a sor. Néha kettő-három jelent meg egyszerre a nyílásnál, ilyenkor ütött-vágott, „kézzel-lábbal" dolgozott, csakhogy egy se menekülhessen meg. Mikor a derék türk egymaga már alig győzte, főhadnagyunk segítségére sietett, de rögtön meg is kapta fáradozásának jutalmát. „Hát nem a lábamba harapott egy ilyen bestia" kiáltott fel dühösen, mire azt feleltem neki: „Hisz háború van, főhadnagy úr." Rögtön az első nap siker koronázta igyekvésünket. 18 szép nagy ellenséget ejtettünk zsákmányul ; sorba egymás mellé raktuk őket, mint a zsákmányolt ellenséges ágyúkat. Ezenkívül még négy fészket is találtunk, mindegyikben 5—10 kis fiókával. Másnap teljesen leromboltuk a tetőzetet s ekkor még 21 öreg és két fészek fiókpatkányt fogtunk. Az előbbi napokban is csapdákban fogtunk vagy 20 darabot, úgy hogy összes hadizsákmány a 100-at jóval túlhaladta. S mindez egyetlen egy helyen volt. Ezek után jól elképzelhetitek — kedves otthonmaradottak — minő koncertet élveznek a ti derék csukaszürkéitek itt künn a lövészárokban. Maholnap 15 hónapja vagyunk már távol az édes hazai otthontól s ruhánkat csak nagy ritkán cserélhetjük fel tisztával. Éjjel nappal élvezzük a vérünkből élősködő apró férgek és a fejünk fölött táncoló, ugráló, szaladgáló patkányok társaságát. Vegyük ezen „kis kellemetlen'ség"-hez azt a sok nélkülözést, fáradságot, szenvedést, folytonos halálos veszedelmet s akkor azt hiszem, kedves olvasóm, hogyha ágyad talán egy kissé keményebb, kényelmetlenül, nehezedre esik a benne való fekvés s már-már kitör belőled a méreg, az elkeseredettség vagy boszú szava, elég csak egy röpke gondolat is reánk, hogy a feltörő szenvedélyes szavakat magadba fojtsd s megadással, türelemmel, szeretettel, sőt lelkesedéssel viseld, tűrd sorsodat az édes otthonban, melyért mi csukaszürkék folyton éjjel-nappal őrt állunk közös, mindnyájunktól forrón szeretett édes hazánk üdvére és védelmére. K. Némely francia királyok szokásai. Vaszary után szabadon közli: Deák Antal. Róma császárai közöl többen az élet-halálra küzdők kegyetlen játékaiban gyönyörködtek, némelyek a mértékietlen evés- és ivásban, mások az aranyon való heverésben találták kedvöket, mig mások nemcsak a bűnösök, hanem az érdemes zsidók az aranyborjut, de viszont igaz az is, hogy a nők hoztak össze a selymet, aranyal és drágaköveket az Ur szent sátrának s a frigyszekrénynek feldiszitésére. I M. t. k.! Hazudtolják meg a feminista iró mondásának első felét, s kövessék a másodikat. Legyenek nemzetünk önfeláldozó Veronikái, legyenek az Ur Jézus oltárának nemes lelkű diszitői. De ne feledkezzenek meg akkor, a mikor az Ur Jézus márványoltárát diszitik, hogy van ennél értékesebb és előtte sokkal becsesebb oltár, mely nem korhadó fából, mulandó márványból van, mely nem élettelen s érzéketlen disz, hanem olyan oltár, mely él, melynek disze nem arany, ezüst, bársony és selyem, hanem az erény, s ez az élő oltár a sziv, amint finom lelkű költőnk énekli : Oltárnak rendelé Keblében a szivet Harangnak szánta Ö A lelkiismeretet. Hogy ünnepélyesen Emelne hangokat Ha benne lángoló Erény az áldozat. (Sujánszky: Élő templom.) Ilyen áldozatot hozzunk szivünk oltárán, s akkor az eucharisztikus Jézus szellemében fogunk munkálkodni, s munkánk az Ő oltárán is kétszeres fénnyel fog tündökölni. Dr. Madarász István. polgárok kivégeztetésével, vagy legyek fogdosásával töltötték drága idejöket. A szeretet szent vallásának jótékony befolyása által szelídülvén az erkölcsök, a kedvtöltések is nemesebbek lőnek. Nagy Károly (768—814), a középkor leghatalmasabb fejedelme, harminckét éves korában még sem irni, sem olvasni nem tudott. Nevét — Carolus — kardmarkolatába véseté s okmányait ezzel pecsételte. Harminchárom éves korában tanult irni és olvasni: az udvari iskolában a hallgatók között foglalt helyet s ő volt a legszorgalmasabb tanuló. A tudományokat elsajátítván, német nyelvtan és dalgyűjtemény összeállításán fáradozott. Jámbor Lajos (814—840.) szenvedélyes csillagász volt s mivel uralkodását fiai zavarták, a 837-ben fölfedezett új üstököst újabb szerencsétlenség hírnökének vélvén, ettől fogva teljesen búskomor lett. Ájtatos Róbert (996—1021). Az egyházi zenének nagy kedvelője volt. Istentisztelet alkalmával dirigálta a zenekart. Kedves időtöltése volt nézni az alamizsnáért könyörgőket, kikről bőségesen gondoskodott. A betegeket maga ápolta. Sokszor ékszereit adta el, hogy a szükségben levőket segíthesse. V. Károly (1364-1380). Az állatokat, különösen a madarakat kedvelte. A folyosókon rézsodronyos kalitkákban gerlék, galambok, papagályok és más madarak voltak, melyeket gyakran maga etetett s igen örült, hogyha a madarak ujjait megcsipdesték. — Koporsóját minden útján magával vitette. VI. Károly (1380—1422). Uralkodásának tizenkettedik évében megőrült. Mulattatására papírra rajzolt alakokat készítettek. Némelyek szerint ez alakok voltak eredete a kártyának. Boiteau szerint a kártya a sakkal együtt keletről jött Európába ; behozták pedig a cigányok, kik Mongolországból kiűzetvén Zingan tartományban telepedtek le. Később Arábiába kerültek, honnét Európába is átszállingóztak. E nép terjesztette el a kártyát Olasz-, Spanyol- és Németországban, hol azt a hiszékenyek becsapására használták. Franciaországba Bertrand tábornok vitt először kártyákat, V. Károly idejében Spanyolországból. A kártyajátékot eleinte szigorúan tiltották s a szenvedély emberei csak zárt ajtók mögött játszottak. Végre nyilvános és megengedett lön. VII. Károly (1422—1461), kinek ingadozó trónját a hős D'Arc Janka menté meg, szabad idejét tánccal és festészettel töltötte. XI. Lajos (1461—1483), a ravasz politikus — kinek elve volt: „Qui non seit dissimulare, non seit regnare!" •— élte utolsó éveiben, unalmát elűzendő, termeibe patkányokat vitetett s azokra kis kutyáival vadászatot tartott. Százhúsz juhásznak öltöztetett zenésszel furulyáztatott a patkányoknak. II. Henrik (1547—1559.) különösen vívásban és harcjátékokban lelte kedvét. Egy ily torna alkalmával halálra sebesült. IX. Károly (1560—1574.) nagy mechanikus volt. Ágyúkat fúrni, lópatkót kovácsolni, tallérokat faragni volt kedvenc foglalkozása. III. Hernik (1574-1589.) kedvelte a kis kutyákat, melyeket széles vörös szalagon nyakából függő telt kosárban hordott. IV. Henrik (1589—1610.) szeretett játszani gyermekeivel, kikkel négykézláb mászkált. Egyszer ily helyzetben találta őt egy követ. Henrik legkisebb zavarodás nélkül kérdé: — Követ úr, vannek-e önnek gyermekei? — Igen, fölség. — No, akkor bevégzem rendes körutamat s ön addig várni fog. XIII. Lajos (1610—1643.) szerette a kovács munkát. Amellett jó cukrász, ügyész kertész, híres vadász, páratlan szakács és borbély volt. Szerette a zenét: saját halálára is maga szerezte a „De profundist." XV. Lajos (1715—1774.) szeretett a konyhában kotnyeleskedni, hol főzni tanult. Dubarry grófnénak többször ő főzött kávét. XVI. Lajos (1774—1793.) ügyes lakatos volt, az általa készített rendkívül elmés zárat szakértők is megbámulták. Néhány lakatos eszköze ma is látható a párisi múzeumban.