ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-31 / 44. szám

kifejezve, ugy szinte közreműködésünk iránya jelezve ; miért is ajánlom, fogadjuk el ünnepélyesen a felhívást, a benne tett konfessziót férfias nyíltsággal vállalni fogjuk, és kath. hűséggel leszünk annak szolgálatában, amit a pápai szuverenitás biztosítása érdekében tehetünk. Gróf Szimianszky Szaniszló naplója. — Lengyel eredetiből: Caysz. — XIV. — Febr. 2. Tegnapi kedvem mintha jobbra fordult volna, nem vagyok ugyan vig, de szomorú sem. Mert mért is kellene meghalnom? Erőszakkal predestinálom magamat a halálnak. Útlevelemmel szerencsésen hazatérek s a béke beálltával . . . Kopognak. Meglepő, egy ur volt itt, s tudtomra adta, hogy kénytelen az egész házat zár alá helyezni, mivel Potapyes adósságai a végletekig jutottak s a törlesztésük most elmaradt. Ez biz' szomorú állapot, s azt jelenti, hogy avanti signore, mehetsz! Összekutattam Potapyes íróasztalának fiókjait a melyekhez eddig még nem nyúltam, de pénzt, mellyel esetleg fel tudtam volna tartani a végletes szégyent, mely őt éri, nem találtam. De ami ennél nagyobb örömömre szolgált, az Ivanovszkyra vonatkozó gyanúsító iratok megtalálása volt, találtam ezenkívül egy nagyszerű útlevelet is, teljesen készen, csak a helyi pecsét és aláírás hiányzott rajta, mely a további érvényességéhez megkívántatik. Szendreynek teljesen megfelel. Mintha csak neki szánták volna. Jergunov Floresztán lengyel ügynök részére van kiállítva. Még ma elviszem ezeket s örömet szerzek nekik, legyen ez nászajándékom számukra. — febr. 3. Szendreyvel ma a francia nagykövetségen voltam, s láttamoztattam útlevelemet. Szó nélkül megtették, sőt még üdvözletet is küldtek általam melyet persze a hold segítségével fogok megüzenni nekik egy holdas este, amikor egyidőben fogunk bámulni a sárga képére, én itt, vagy valahol a tengeren, a madmoiselle meg ott valahol a Montmartren, — nem tudom megérti-e majd? Én kész voltam hát. Szendreyre került a sor. Megjegyzem, fene egy bátorság kellett hozzá, hogy valaki egy ilyen útlevéllel lépjen az orosz rendőrkapitány raffmált szemei elé. Szendrey bement, (lengyelül tud a gyerek, de oroszul nem). Én idegesen vártam kint. Mi lesz, nem kerülünk-e kelepcébe mindketten. Egyszerre csak kinyilik az ajtó, s Szendrey útlevéllel a kezében kilép, egy hivatalnok is sietve a mellékszobába tér, melyben valami nagyobbrangu tisztviselő székelt. — Mi az Szendrey — kérdeztem, bedugva a fejemet a félig nyilt ajtón — baj van? — Ugy látszik az, felelte félig elfojtott humorral. — Nem lenne jobb, ha kereket oldanánk? — Nem bánom, gyerünk, felelte ő, de már nem volt rá időnk, a mellékszoba ajtaja kinyílt s egy pápaszemes ur, szikár alakja jelent meg előttünk. — Jergunov Floresztán — szólt felém. — Pardon nem én vagyok, szóitam hirtelen kirántva fejemet az ajtó nyilasból, a szólított bent van, én csak az ismerőse vagyok. — Sziveskedjenek, beljebb sétálni — szólt erre válogatott udvariassággal. Beléptünkre, az előbbi hivatalnok kiment, s mi hárman egyedül maradtunk. Ugy kezdtem érezni magam, mintha a kötelet, melyet akkor tettek a nyakamba, mikor ide beléptem, valaki össze kezdené húzni. — Hát igen — szólt a pápaszemes ur — Jergunov Floresztán, Önnek az a szándéka, hogy ezt az útlevelét láttamozzuk. Pedig hát — itt észrevehetöleg csitult a hangja —• s itt szemeivel vizsgálólag nézegetett hol rám, hol meg rá, — egy titkos szövetkezet raffmált művészet remeke. Forogni kezdett előttem minden, még a savanyúan lelógó bajszú Nikolajevics képe is a falon. — Itt nem marad más hátra, minhogy Önöket letartóztassam. Azt hittem, hogy elájulok. Remegve fogtam meg a karfát, mely székemet szegélyezte. Már véltem hallani is, hogy, hogy jönnek és visznek egy mély szibériai börtön halottas kamrájába. Csend volt. Gyilkoló csend. A tisztviselő kezében tartotta a csengettyű gombját, s figyelő arckifejezéssel nézett reánk. Majd lassan szólt. Szavait megnyomta, mintha betűk lettek volna, hogy megörökítse azokat lelkembe. — Jó barátunk, bajban van, Tatjána barlangját felfedezték, sőt őt tán már ki is végezték, Potapyes kereket oldott ugyan de bujdosás lesz élete. Félelmem egyszerre lecsillapult, megértettem a helyzetet ő is a társasághoz tartozik, s csak tréfából ijesztgetett. Felálltam, s mint egy tagtárs, — mert ő azt gondolta, hogy az vagyok,— előre nyújtott kézzel léptem hozzá, ő barátságosan elfogadta azt, s nevető szomorúsággal mondta. — Hiába, hiába, pusztulunk mi, mi a nép barátai. Szendrey nem értett az egész fordulatból semmit, idegenül tekintett rám, mig én a bőrömből szerettem volna kiugrani. — Az útlevelet láttamozom, s szerencsés utat kívánok nektek. Ugy-e jó utánzat, illetve hamisítvány, szólt a végén, — amikor a pecsétet is rá nyomta már — még a víznyomás is rajta van, hm, de nem is csoda, az állami nyomdában készült, s én állítottam ki. Ez a három tűvei átlukasztott betű, Potepyes útleveleinek a jelzése, tán mégis mondta nektek, nemde? — Nem-nem ezekről semmit sem szólt, válaszoltam, mialatt felemelkedtem a székről, hogy csak minél előbb kikerülhessek. Még egy-két szót váltottunk ; tanácsokat adott a jövőre, amikre én alázatosan bólogattam. A lépcsőn futva értünk le, a portás szinte elakart kapni. Tehát a barlang felrobbant, s a borzokat kifüstölték. Álnok Tatjána a végére ért. Csak Potapyest sajnálom szegényt, földönfutóvá lett. Októberi hangulatok. Irta: Dinnyés Árpád. Korántsem a tavasz, a rügyfakasztó május az, amely az emberi lélek mélyére tud bepillantani s amely abból olyan gondolalokat és érzéseket hozzon felszínre, melyek a lelket magába mélyedetté tegyék. Az Ősz, az ö különféle változataival, de mindig egyhangú érzéseivel sokkal jobban befolyásolja a lelket, mint a tavasz, mert mig tavasszal az ujraébredés, az élet keletkezése jut eszünkbe, addig az ösz magával hozza az elmúlás fájó tudatát s különféle, meg nem nevezhető érzéseket vált ki belőlünk. . . . Szomorú őszi narancs-sárga napsugár tör be az ablakon, amelyen megtörik a kékes cigarettafüst s rézsút megáll a szoba levegőjében. A füstkarikák azért csak szállnak csendben, nesztelenül s észrevétlen kanyarodásokkal hozzásimulnak az ódon bútorokhoz, a régi megbarnult tapétás falakhoz s amikor a nap lenyugszik, eltünteti a szines napsugarakat s vele együtt eltűnik, megsemmisül a kékes cigarettafüst is s annak csupán csak illatát érezzük még. Cigarettafüst és őszi napsugár ! Elválaszthatatlan két testvér. Örökké együtt vannak, mert örökké az elmúlást rejtik magukban. Mindig a multat juttatják eszünkbe s észrevétlenül lopják be a jelenbe a mult minden emlékét. Ha őszi alkonyatkor cigarettafüst úszkál előttünk a levegőben, sohasem a jelent vagy a jövőt, hanem mindig a multat juttatja eszünkbe. Mert múltja mindennek és mindenkinek van s igy a múltra való visszagondolás akármilyen volt is az, mindig kellemes, mivel drágább és becsesebb a mult egy-egy pillanatának emléke, mint a jelennek száz és száz vig órája. Az ösz a cigarettafüsttel magában hordoz mindent, ami csak bennünket valamikor körülvett. Olyan ez, mint egy emlékkönyv vagy mint egy napló, melyet fiatal, szerelmes leányok apró fehér kezeikkel irtak tele, hogy megkönnyítsék tudatlan lelküket a hogy elpanaszolják a néma papirosnak ismeretlen érzésekkel telt szerelmes fiatal szivük minden bánatát. Forgatjuk az emlékkönyvet, nézegetjük e naplót. Minden egyes lapon uj és uj név. Egyiket az szerette, masikat amaz. Mindegyiknek volt valami bánata, mert mindegyik szeretett. Szerettek . . . éltek . .. meghaltak, vagy ki tudja azóta hol és merre járnak? Ki-ki ment a maga utján uj és friss virágot tépni, hogy azok ősszel elveszítsék színüket és illatukat s vagy egy imakönyv sárga lapjai között, vagy pedig törött virágvázában valamelyik kerek kis asztalka közepén, képeslapok és albumok között hullajtsák le levelüket s hervadjanak el örökre. S ha valamikor nagy későn kezünkbe akad egy-egy hervadt rózsa vagy egy száraz viráglevél, eszünkbe juttatja azokat, akik szerették a virág illatát, akik gyönyörködtek, ha a kis himzőasztalon virágvázában őszi rózsa nyílott. Gondolkodunk . . . s ugy érezzük, hogy a szoba levegője tele van a régi ismerős gyöngyvirág parfüm illatával, itt úszkál előttünk a levegőben nehéz, immár majdnem elfelejtett szaga s feltolul az emberi agyba a multunk sok édes emléke, hogy azokat újra átéljük s újra érezzük. A parfüm sajátságos illata belekapcsolódik az őszi szürkeségek különös érzéseibe s régi arcokat látunk, ismerős hangokat hallunk, akik valamikor régen fehérszegélyü kis zsebkendőbe temették arcukat, hogy érezzék a parfüm illatát s hogy éreztessék valakivel azt a soha meg nem nevezhető érzést, amit akkor éreztünk, amikor a parfüm illata a fehérszegélyü kis zsebkendőből átszivárgott a hófehér arcra . . . És az ismerős parfüm illatától a szomorú őszi szürkeségbe belerajzolódik egy kedves arc, felénk tekint egy mosolygó szempár s hiv esdöen, hogy érezzük mi is a régi gyöngyvirágszagot, lássuk az elhervadt rózsák leveleit s hogy jusson eszünkbe a fehérszegélyü kis zsebkendő, amelyet azóta nem láttunk ... S nézni akarunk, nézni, érezni a régi múltból visszahívó emlékeket, de mihelyt feleszmélünk, eltűnik minden, csak az őszi szürkeséget látjuk, csak a falevelek hullását nézzük s csak azt érezzük, hogy ősz van, szomorú, szürke ősz! . . . Eltűnt a napsugár, szétteríti az alkony fáradt szárnyait a földre, hűvös szellő szántja végig az avart. Megered lassan az eső s mélabúsan, tompán kopogtatják az esőcseppek a fehér ablaküveget, hogy egyesek azon megmaradjanak vagy pedig kanyargós barázdákban lefussanak. S mig odakint esik az eső s a szél szerte fújja a sárga faleveleket, azalatt itt benn a homályos szobában ég a kandalóban a csendes tüz s sárgás fénye bevilágítja a szobát. A bútorok elvesztik eredeti alakjukat s csak amolyan lomha kőkockáknak tűnnek fel, melyeknek körvonalait is alig látni. Egybeolvad, belevész az őszi szürkeségbe minden, csak a pirosló kandalótüz mellett, cigarettára gyújtva nem szűnik a gondolat s csak ez alkot magának uj és új képeket, avagy a régieket előszedve, gyönyörködik benne. Az ablak körül még világosság van. Mintha ott megállana a kékes cigarettafüst, avagy csak mi látjuk ugy? . . . Avagy csak mi érezzük a nagy egyedüllét hiányát? . . . Avagy csak mi tudjuk, hogy nincs körülöttünk senki, akihez szólnánk ? . . . Valóban csak az ősz az ö szomorúságával lett a barátunk, mert rajta kívül senkink sincs. Üres, kihalt a természet. Köd borítja a tájat, rideg, puszta az élet. Pedig ilyenkor, ily szomorú szürke őszi alkonyatban, amikor kint esik az eső, bent pedig halkan zúg a kályha, mily jó volna, ha valaki mellénk ülne, ha valaki szólna hozzánk kedves régi hangon, amellyel levenné szivünkről a bánatot és elfeledtetné velünk, hogy ősz van, szomorú szürke ősz. A rokkantak Mikulása. Ide s tova másfél esztendeje küzdünk a harctéren és itthon a Titánok erejével, spártai önfeláldozással nemzeti nagyságunkért, boldogulásunkért, az elkövetkezendő korok nyugalmáért, békéjeért. A harc és a munka fegyverei diadalt arattak sokszoros túlerőn és a magyar erény, a magyar erkölcs, a magyar dicsőség még sohasem ragyogott oly fényesen, mint most a világháború borzalmai között. A siker, a győzelem az egész nemzeté. A hős katonáké, akik fegyverrel, bátorsággal és hősiességgel a harctéren, derék polgárainké, akik áldozatkészséggel és munkával itthon szolgálták a haza szent ügyét. A háború csodálatos változásokat mutat a polgári életben. Azt látjuk, hogy ebben az országban minden ember katona. Az élet minden megnyilatkozása a haza szolgálatában zajlik le. Szebb, ideálisabb, áldásosabb alturizmus még nem szállotta meg a népeket, mint most a magyar nemzet minden polgárát. A munkában, a szórakozásban, a mindennapi élet apró és nagy eseményeiben történelmet csinál a magyar nép. Ragyogóbb, dicsőbb históriát, minden idők történeténél. A jövő historikusa, a legendák költője, írásának kimeríthetetlen forrását találja a másfél esztendő örökre megmaradó emlékeiben. Az áldozatkészség csodálatosan szindus bokrétájában uj szin jelenik meg ismét, amely a háborús poézis bájos költeménye lesz.