ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-10-24 / 43. szám

szertartást, amely a szalonban egy nagy feldíszített Jézus kép előtt ment végbe. Egy-két mondata az eszemben maradt: „Kedveseim — beszélt kissé elérzékenyülve a pap — Önök életük legfontosabb lépését tették meg most az isteni gondviselés csodálatos közbejátszásával. Két csillagnak képzelem Önöket, amint a végtelen ür tengerében úszva, ma találkoztak, de csak azért, hogy holnap ismét szétszakadjanak. S e tünő pillanatot a gondolat gyorsaságával használták fel s létre hozták az egy „örökre" szóval azt az elválaszthatatlan lelki kapcsot, mely Önöket ettől a perctől egybefüzi." Az öreg Ivanovszky meghatottan állt s nehéz könycseppjei meg-megakadoztak ráncos orcájának apró barázdáin. A szertartás után ott tartották a papot a csendes ebédre. Kötelezve éreztem magam, hogy egy toaszttal felköszöntsem én is a boldog párt. Néhány szóval megemlékeztem az elmúlt eseményekről, majd a jelenre tértem át s szivem teljes meghatottságával kívántam nekik boldog, nyugodt életet s e vérzivatar után egy megelégegedett, puha fészket, kifejezésre juttattam egyúttal azt a kívánságomat, hogy azt az ősi barátságot, melyet atyáink tartottak fenn, tartsuk fel mi is, amig élünk. — Én vagyok utolsó sarja régen élő családomnak — szóltam, letéve a megemelt poharat. — S érzem, hogy a fa kipusztul bennem s a feledés homálya fogja takarni emlékét. De legalább addig, amig személyiségem megérdemli, tartsanak meg emlékezetükben s szeressenek ugy, mint édes atyjuk, Ivanovszky úr szerette a megboldogult édes atyámat, gróf Szimianszky Tivadart. Az öreg Ivanovszky szinte megremegett, mikor e szót: Szimianszky, kimondottam. Majd megragadta a kezemet s egy kimondhatatlan szerető tekintettel nézett rám s szólt: — Te vagy Tivadar fia, a Szaniszló? — Én — válaszoltam, de a folytatása torkomban maradt, nem tudom, nagyot kellett nyelnem. Ivanovszky erre karon fogott s Szendrey felé fordult: — Imre fiam nézd, bemutatom neked, akit eddig csak láttál és megszereltél, de nem ismertél, mint jó magunk. De most tudom s boldognak érzem magam ... Ö az életem legkedvesebb, legnagyobbra becsült barátomnak a fia, gróf Szimianszky Tivadaré. Még kis gyermek volt, mikor utoljára láttam atyja halálánál s azóta nem volt alkalmam ismét látni. Ettől fogva ugy bántak velem, mintha a családjukhoz tartoztam volna. Alig akartak elengedni, mikor az est beálltával hazafelé indultam. Kóválygó érzelmek kusza pillanatképeitől hemzsegő lélekkel ültem le asztalomhoz, hogy irjak s egészebbé tegyem életregényemet. Érzem, hogy haladok az árral s sejtelmeim intenek, hogy még nincs vége, hogy még kell valami megrázó, csodálatos vagy éppenséggel borzalmas esetnek közbejönnie, hogy regényem megkapja méltó befejezését. — Igazán ? ! S lehetséges volna az ? . . . Oh, mily jó lesz akkor ugy csinálni a dolgot, ha már el kell még valakinek tőlünk menni! . . . — Hogy is ne lenne jó ugy kigyelmednek! — támadott Ágnes asszony erre haragosan a napára. — Van kigyelmednek szive, hogy ilyen gyenge gyermeket küldene az erős apja helyett a rettenetes háborúba?! Nem elég, hogy már két gyermekem a harctéren küzd, vérzik! ... — Neked nincs szived, neked nincs 1 Nem sajnálod a hites uradat sem ! — mondta Éva néni, keserű váddal. — Nekem olyant ne mondjon kigyelmed! — lobbant Ágnes asszony haragra, de tovább nem folytathatta, mert a gazda csititólag átölelte szeretettel a nyakát: — Hagyd asszony, meg ne bántsd az én jó anyámat! Tréfa volt az egész, hisz nem is helyettesíthetne a fiam. S én értelek téged és értem édes anyámat is: mind a ketten édes anyák vagytok. Az édes anya szive pedig legjobban a saját gyermekéért aggódik. De azért azt is tudom, hogy értem is aggódsz. Szeretsz ha nem is mutatod, ép ugy mind az édes anyám . . . S aztán édes anyja kezét csókolta meg Paksa Béni fiúi szeretettel. — Ne búsuljon, édes anyám, van igazságos Istenünk, Atyánk, aki vigyáz, őrködik a veszélyben is reánk s aki győzelemhez segiti a sokat küzdött, szenvedett magyart! . . . Az utolsó Szimianszky, az utolsó, az utolsó ... Soha sem kapott még meg ennyire a mulandóság gondolata, mint most, amikor első nagyobb alkalommal mondtam ki ezt a szót „utolsó". Nagy őseim porain növekedtem, szobraik és képsoraik előtt, vizsgálgató szemük szúró, szerető, óvó pillantásai közt. S a folyósókon dudorászó szellő hangját ime most értem, most itt az idegenben, egy sötét szoba rejtélyes fényű lámpájának fénye mellett. Hogy búgott az a szél, hogy szóltak benne a porladt ősök, milyen suttogó sejtelemmel. Hogy biztattak, könyörögtek, hogy haladjak előre s növesszek friss gályákat az öreg tölgy széthulló törzsén. S legyen nagy érző Szimianszky szivem telve szeretettel, irgalommal a szegények iránt s becsületesség legyen egyedüli fegyverem az élet harcaiban. Lehunyom a szemem s hallom ismét a szél zúgását, surrogását, nagyatyáim titkos suttogását, amint mondják, legyen nagy lelked is, legyen egy hamvat nem okozó örök mécses, mely szüntelenül ég s mint egy égő drágakő, bájos, de szerény fénnyel csillog a sötétben, az élet megvilágithatatlan kriptájában. Oh mily szép, mily szent szavak voltak azok. S súlyukat csak most érzem, amikor az elhagyatottság vampir körmeivel kapott belém. S hallom, amint kérdik a hó-puszták végtelenjein keresztül — megtartottad-e? Ha keblembe tudnék nyúlni s hatalmamban volna kivenni siró szivemet, azt gondolom, hogy szellemetek nyugodtan pihenne; mert éltem tiszta volt mindig, a becsületesség fényében fürdött szüntelen. Becsületem sohasem volt kiskorú. Nem tudom mért, de olyan szomorúság lepett meg s a fájás ugy kóvályog bennem, mint a siró, könnyező őszi idők vándor szellője, mely magával ragadja a lehullt száraz leveleket. Nem akaródzott irni s most ugy érzem, hogy lelkem panaszolkodik s kiakarja adni keserű szomorúságát. Az elhagyatottság, a nincstelenség bánt — érzem, tudom ... Az bánt (bár magamba akarom fojtani), hogy Szendrey olyan nagyon boldog, mig én elhagyatottságomban támasz után kapkodom s nincs senkim, aki megosztaná velem boldogságát s vigasztalólag biztatgatna az élet keringős országútján. Itt nem maradhatok, mit is keresnék itt? Pénzem elfogyott, a folytonos kölcsönből meg nem akarok élni, jólehet Ivanovszky kenyerét is megfelezné velem. De eszembe jut most kastélyom s földjeim; hová is akarok tulajdonképen menni, hisz minden orosz kézen van. Istenem, Istenem, mi is lehet azokkal, az érzéketlen tatár, mongol csordák biztosan szétzúzták, felgyújtották évszázados falait, öreg fáit, kedves lugasait s a csend, béke hónát a kastély alatt. Szegény őseim, nem hever-e már képetek az üszkök házsártos hamuja között s szülőhelyetek viharverte fészke nem meresztgeti-e mélabúsan kormos falait á viharos, lőporfüstös fellegek felé? Oh tudom, hogy haza már nem térek, hogy többé a falak közé, melyek közt élni megtanultam, belépni nem fogok. Előbb elpusztult a fészek, ledőlt a fa s most rá kerül a sor a hontalan madárra, mely délre szállva, útjában megfagyott. Ha majd a vándor fáradt roskatagsággal leül összedűlt, porban heverő címerünkre, eszébe fog-e jutni, hogy kié volt e kastély, kik laktak benne, hová tűntek, hová lettek? . . . nem hiszem. A fájdalom, a boldogság, a szenvedés és gyönyör nem marad kőbe vésve, elmúlik, eltűnik, mint a meleg, mint a halványodó füstfelhőcske, mely a pásztorok kalyibáiból vékony csíkban imbolyogva szintelenedik el a sötétülésben. Gróf Szimianszkyak tán egy lexikonban fognak szerepelni egy kezdő dátummal s a végén egy gondolatjellel, amely azt fogja kifejezni, hogy voltak. S ez lesz minden. Ah, de többet nem irok, mert minél inkább foglalkozom e tárgygyal, annál inkább elkeseredem. Tán az időjárás is befolyásol; esik, csatakos a világ. A csehek. Pozsony hajdani koronázó város egyik közepes vendéglőjében ebédhez ültünk. A pincér elhadarja a menüt: — Tészta pedig van kéremalásan csehhuncutka. — Ezelőtt is igy hívták? —kérdeztem tőle. A pincér azután megmagyarázta: — Igenis kérem alásan, azelőtt csehpimasznak hivták azt a tejfölös, híg élesztős tésztából gyümölcsízzel forró zsírban sütött valamit . . . A csehekről valami sokat nem írhatunk: mindössze Husz János reformátorról (kinek nemrég szobrot emeltek Prágában: „Ez a mi szentünk!") később követőivel a huszitákkal (kelyhesekkel) és Giskra Jánossal volt egy kis bajunk, de azután rendbejött minden. Mikor a konstanci reformzsinat Husz Jánost 1415-ben elégettette, a csehek a kath. papságon és a szomszéd tartományokon töltötték mérgüket. Sokat szenvedett hazánk északi része is a huszitáktól, még többet a zsebrákoktól. De azért mégis ők húzták a rövidebbet, erre mutat a Zsigmond korából fönnmaradt mondás is: — Csehül vagyunk! (Kutyául vagyunk !) Még Giskra Jánosról illik tudni valamit. Giskra—Ziska szinonimák. Giskra —Lőcse, Bártfa Körmöcz, Selmecz, Eperjes és Késmárk hatalmas ura — ki, harcmodorában a huszita Ziska vezér taktikai elveire emlékeztet, később magyar lett. Mátyás király a még Giskra kezén levő várakat 25.000 aranyért megváltotta, s Giskrát Lippa és Sólymos várakkal ajándékozta meg. Giskra később a nádor öccsének leányát vette nőül, s Mátyás királynak halála napjáig hű embere maradt. Családja Magyarországon a XVII. századig szerepelt. Mit írjunk még a csehekről ? Említhetjük tömérdek trombitájukat, üveges porcellániparukat, posztójukat, vásznukat, komlótermelésüket (Pilsen), gazdag erdőségeiket, Karlsbadjukat és Marienbadjukat, no meg — Königgrätzet, mesterséges haltenyésztésüket, egy német utleiró után: tömérdek táncbódéikat („dacára a lapos orroknak!") és megbízhatatlan hazafiságukat s iparukat, mely utóbbiról — nehogy a magyar iparcikkeket miattuk elhanyagoljuk — a közel jövőben külön szeretnék megemlékezni. Deák Antal. Az országos nyers-anyag gyűjtés. A háborús viszonyok a szükséges nyersanyagok behozatalát megakadályozzák. A gyapjú hiányzik főkép, mely nélkül a hadseregnek a háború folytán többszörösére fokozott posztószükséglete ki nem elégíthető és a kaucsuk és gummi, mely számtalan oly közlekedési és technikai eszköz előállítására nélkülözhetetlen, mely nélkül a mai hadviselés egyik alapfeltételét képező fejlődött közlekedés el sem képzelhető. Szerencsére csudálatosan fejlődött iparunk új anyag gyártására a hulladékokat is fel tudja használni: a már hasznavehetetlen rongyokból jó meleg új posztót készít, megvédni hös katonáinkat a közelgő tél zord hidegétől; a gummi és kaucsukhulladékok pedig mint büszke automobilok gummi abroncsai kelnek új életre. Ezen szükségletek érdekében indul meg egy nagyarányú új: a gyapjú-, kaucsuk és gummihulladék országos gyűjtése. A magyar kir. honvédelmi minisztérium Hadsegélyző Hivatala az „Országos központi hitelszövetkezettel együttesen felhívással fordul az áldozatkészségben kimerülhetetlen hazafias társadalomhoz, mindennemű ócska ruháknak és gummiés kaucsuk-hulladéknak hadsegélyezési célokra való adományozását kérve. Jó hasznát lehet venni mindenféle kötött és szőtt gyapju-holminak, mint amilyen a szövet és hulladék, sál, gyapjukendő és kalap, sapka, zsinór, keztyű, gyapjufüggöny, gyapjuzubbony, alsóruha, feldolgozatlan gyapjú, szőnyeg, matrac-gyapjú, ablakvédö, futószőnyeg, kötőpamut, harisnya, selyem-, pamut- és vászon-cikkek és hulladékok. Ezenfelül gummi- és kaucsuk-hulladékokra is nagy szükség van; ilyen az automobil-bicikli- és kocsi abroncs, mindennemű gőz-, szívó- és nyomófecskendő, kerti-tömlő, lapda, gummicipő és esőköpeny, gummioyűrű, technikai gummicikkek, gummilepedő, szivacs és keztyű, fésű, gramofonlemezek stb. Semmi sem értéktelen, még a teljesen hasznavehetetlen állapotban levő auvag sem : mindent lehet újra dolgozni. Az egyesek szempontjából az ócska tárgyaknak nincs értékük vagy nagyon is csekély pénzértéket jelentenek azok, mig milliók és milliók adományai végeredményben a hadviselés hatalmas eszközeit, hőseink melegruháját, a csapatok szállításának gyors lehetőségét és ezzel a biztos győzelmet teremtik meg. A gyapjú-, kaucsuk- és gummi-hulladék gyűjtését végző országos actio szervezési munkálata be van fejezve. A vidékeken már megkezdették a