ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-08-22 / 34. szám

Az imperátorok trófeumai is nem virágból, hanem vérből készültek. Szent István csak egy kézzel tartja a keresztet, a másikban kard van. Az egyik kar a szenté, a másik a harcos katonáé. Ugy szállott ö is táborba, mint a mi katonáink : imádsággal és fegyverrel. Benne is megvolt a mi XX. századbeli erös hitünk, hogy egy nemzetépület tégláit nem a megalkuvás maltera, hanem a harcokban kiömlött honfivér kötheti csak össze szilárdan és teheti örökéletüvé. S hogy csak annak a nemzetnek van jussa az élethez, amelyik a jobb jövőért tud áldozatokat hozni s ahol minden katonának sziklaszilárd meggyőződésévé vált a költő szava, hogy „e nagy világon s akivül nincsen számodra hely." Nemcsak egy nemzet sorsának jövendő titka, de egy ily nagyszabású világtörténeti háborúnak az esélyei is kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy sok vérrel. szerzett hadi babérkoszorúnkból a harcok vihara még sok levelet letép s az öröm mámoros napjait még fölválthatják a csüggedés percei. Erre is készülnünk kell erös, elszánt magyar lélekkel. Erre késziti Szent István is hatalma tetőpontján a trón várományosát, Imre herceget. „Légy erös — úgymond a Szent király, —• hogy a szerencse el ne szédítsen s a szerencsétlenség kétségbe ne ejtsen." Mi bizunk magunkban, hogy a szerencse el nem szédit minket, mert a szerencsében az igazságot védő örök Istent látjuk, aki oda áll az igazak vérző hada mellé. A szerencsétlenségtől nem félünk, mert nemzetünk felett uj fényben tündököl a magyarok dicső csillaga: Szent István király. Eddig csak keresték, hogy hol van István király? Most tudjuk, hogy közel van a mi örtálló csillagunk: velünk van! A nemzeti szent koronát az első magyar király Géniusza őrzi. S mikor pénteken Budavárban körülhordozták Szent István áldott Jobbját, tudjuk, hogy az a kéz nemcsak áldott, hanem áldó kéz is lesz, mert megáldja a sok szenvedő magyar családot, a háborús árvákat és özvegyeket s összegyűjtve a sok könnyes imádságot, a Mindenható trónusára irja, hogy : „Isten áldd meg a magyart!" Dr. Porubszky Géza. már konvertita Klammer-klett báró a bencések számára, akik Scheyernből betelepítették a kolostort és most már újra áll, ha nem is régi fényében, az apátság; újra hangzik az Isten dicsérete és a bucsujáróhelyre is a régi hévvel zarándokolnak a hivek. A kolostor folytatja a régi tradíciót azáltal is, hogy a lovagakadémiát modern formában fölujitotta. Kétszáz előkelő nemes ifjú nevelkedik most konviktusában és jár a kolostor főgimnáziumába. Élvezet nézni a növendékeket; a modern pedagógia és a krisztusi szeretet neveli beléjük azt a vidámságot, azt az életkedvet és munkaszeretetet, amely egész valójukon megnyilvánul. Csak egy látogatást kell tennünk vendégszerető bencés vezetőnkkel a konviktusban és meggyőződünk róla, hogy Ettal méltón tölti be a maga misszióját. Várakozó lélekkel megyünk tovább a világhírű Oberammergaun keresztül Steingaden felé. Tudtuk, hogy itt csak romokat találunk a régi nagyságból, de bennünket éppen e romok érdekeltek. A hajdani hires premontrei kolostor romjai, amelyet még a Wittelsbachok alapítottak a 12. század derekán Sz. Norbert fiainak. Azóta virult a kolostor, hatását közbe-közbe az egész renddel éreztetve. De a szekularizáció itt is véget vetett a fejlődésnek. A nép már-már elfelejti, hogy a mostani sörfőző épületében valaha más világ volt. De mi tudtuk ezt és annál keserűbb volt a siralmas jelennek megpillantása. Még épen áll a templom. Hatalmas két nyeSzász Zoltán és a háborús világ fajfentartási problémája. Irta: Historikus. A mai világháború egyik legfelelősebb tényezője a nemzetközi szabadkőműves hatalom egyik hazai bölcselő alakja Szász Zoltán abból az alkalomból, hogy egy barátja egy sereg asszonyt látott visszatérni a Kárpátokból férjeik látogatása után, a „Pesti Hirlap" f. évi május hó 15-iki számában „Kilenc hónapja" jelzés alatt szóvá teszi a dolgot. Szóvá teszi pedig olyképen, amely szerint „egy nyájnyi kedves emberi nőstény" tulajdonképen a fajfentartási ösztönszerű érzetéből tette volna meg a látogatást, mert úgymond: a falvakban, ahol a csukaszürke mundérosok tüzes rohamban összecsaptak a tarka-barka szoknyájuakkal, megindult a legfontosabb, a legmagasztosabb magvetés isteni munkája..." „Bölcs vezér, okos vezér — úgymond — a ki ezt a front mögötti munkát rendelte, csak az aggaszt, hogy ez csupán egymagában álló ötlet marad s nem válik az egész háborús időn végig nyúló megszervezett gondolattá." Nos a három pontos bölcselő testvér tudja meg első sorban is, hogy azokat a szegény látogató asszonyokat, akik közüi akárhány olyan anya is van, — akik fiaikat látogatják meg — legkevésbbé sem gyötör a fajfentartás ösztönének kielégítése. Mindenre gondol ő, de tán legkevesebbet vagy egyáltalán arra nem, amire ő ama időben, amikor gondolatainak életet adott. Azokat az asszonyokat a viszonlátás, a vigasztalás, az otthoni teendők megbeszélésének gondolata vezette és eszük ágában sem volt és lesz, hogy fajfentartási tekintetből magukat megtermékenyittessék. Nehéz idők jártak a háború előtt is, és aki tudja, hogy kivált a parasztság miképen gondolkozik már egynegyed század óta a túlnépesedés és ezzel kapcsolatban a megélhetés problémáival és mindinkább mennyire hajlik— sajnos — az egyke rendszer felé, az bajosan hiszi el Szász Zoltánnak azon sejtelmét, mintha bizony azok a férjeik után kívánkozó és látogató asszonyokat a családtagok szaporításának gondolata vezetné. Az édes együttlét vágya kétségkívül a keblekben lakozik, de inkább a pillanatnyi örömök ösztönszerű kielégítéséért, mint inkább a megtermékenyítésért, amit száz asszonynak talán még tizedrésze sem kivan. És tekintettel azon valóban mérvadó körülményre, hogy az asszonyoknak a harcvonalban álló férjeik látogatása sok tekintetben oly érzékennyé teszi a fegyveres élettársat, amely nem kis mérvben szórakozottá, az otthont szem előtt tartó mély gondolkozóvá és az élet megbecsülhetlen szeretetének rabjává, amely előtt a küldetés elhomályosul, valóban csak az mondható bölcs és okos vezérnek, aki a hűséges és minden áldozatra érdemes asszonyokat lehetőleg távol tartja a front regtetős tornya még a régi időkre mutat vissza. Külseje után román bazilikát sejtene az ember a I templomban; belseje azonban érdekes megnyilatkozása a mindig dolgozó és minden mütörténeti irányhoz alkalmazkodó szerzetes szellemnek. Az ősromán bazilikát csak külseje, meg alaprajza árulja el; különben annyira el van változtatva, hogy csak nehezen sikerül az eredeti stílust fölfedezni. A szerzetesek a gótika uralomra jutásával az egész templomot csúcsívesen alakították ki; a renesszanszra a szentély klasszikus boltozata vall rá és a 16. század első feléből származó remek stallumok, koruk művészetének előkelő maradványai. A templomot ma belseje után mindenki barokk templomnak itéli. Ezt a jelleget a wessobrunni bencés művésziskola adta meg neki. A Pfaffenwinkel sok kolostortemploma köszöni gyönyörű stukkóját ezen iskolának. Sajnos, hogy ezek miatt a divatértékek miatt a templomok eredeti jellegüket elvesztették. Ezek a stukkók, bármily gazdagon árasszák is el az egész templomot játszi, könnyed vonalaikkal, virágos, lombos alakulásaikkal, finoman színezett hangulatos formáikkal, mégsem tudják velünk elfelejtetni az eredeti román bazilika csupasz egyszerűségét vagy a gót dómnak architektonikus dekorációját. A templomból nyilik egy ajtó a keresztfolyosóra. A legnagyobb meglepetés itt várt reánk. A román-gót építésnek valódi remeke — siralmas állapotban. A négyzetfolyosónak csak egy oldala maradt meg, a durva szekularizálok a többi hár-' mögötti látogatásoktól, amely front egyébként oly közel esik a tűzvonaltól és nem tudni vájjon nem-e egy-két perc alatt riadó zavarja fel az együttlétet összes örömeivel. Másfelől mivel az ember, mint gondolkozására utalt teremtmény társadalmi nézőpontból oly erkölcsi lény, amely ezen erkölcsiségénél fogva a szeméremérzetet is nem kis mérvben birja, amiért is ha a nernzetszaporitásnak még oly dicsérendő és hasznos gyakorlata volna is az asszonyoknak a front mögött való kirendelése, a tömegekre való tekintetből is inkább a perverzitásnak adna tápot, mint a valódi célnak, amelyben az ember, ha még oly virágos kifejezésekkel irjuk is körül, elsősorban is erkölcsi hiányosságban szenved, hogy miért, azt nem szükséges magyaráznom, világosabban kifejtenem. Az igaz, hogy a most folyó háború a férfi népségben több százezernyi élet magját pusztítja el és kétségkívül nagy férfihiányt teremt, de ez megoszlik a győzők és a legyőzöttek között egyaránt. Nem hiszem azonban, hogy a németek megkockáztatták volna azt a javaslatot állami követelményül felállítani, amit Szász Zoltán más kifejezéssel az üzemek üzemének nevez el. Nem hiszem el, mert a németek ezen kérdés megoldásánál is sokkal józanabb, előkelőbb, fegyelmezettebb gondolkozásuak, hogy sem oly rendelkezéseket engedjenek meg maguknak, amelyek mélyen behatolnak azon erkölcsi szentélyekbe, ahol az oltárok felirata minden egyes állami tényezőtől megkívánja, hogy erkölcsi érzületét a szeméremérzet egészítse ki. Már pedig Szász Zoltán javaslatának állami kivitele nem volna másnak minősíthető, mint a nyílt és szemérmet nem ismerő perverzitásnak tág teret nyitni, amely minden egyebet szolgálna, csak azt nem, amit a nemzetanyag szaporítása okából elérni akarnának. Végső következménye pedig az volna, hogy az a gyakorlat az ifjúságot is annak utánzására bátorítaná, amelynek szebbik, de kétségkívül gyengébb neme aligha vállalná édes tehernek a szive alá rejtőzőt, akitől szabadulni egy és több okból bizonyára nem riadna vissza. Én azt gondolnám, a háborús állapot bármily vérveszteséggel járjon is, nem akceptálhatja sem államilag, sem társadalmilag Szász Zoltán javaslatát, mert ha igen, úgy akceptálandó volna a két nemnek a házasság intézménye alul való felszabadulása is, amely esetben mi sem állná útját az embertenyészet állami kezelése rendszeresítésének, aminek valószínűleg egyik főfelügyelői állására tán a sok hasongondolkozásu velleitások között Szász Zoltán aspirálna a legelső sorban. Befejezésül azt mondj a Szász Zoltán: „Egyetlen lengő jószág van, ami most a világháború viharában is méltó versenytársa a zászlók hősi szövetének : ez a női szoknya. Ennek nem szabad elmerülni, nem szabad fáradtan, örök gyászban mintegy lehanyatlania. Mert még ha a harcmezőn szét is rongyolódnak azok a zászlók, amelyekre a fekete sasok és Szűz Máriák vannak hímezve, addig nem veszett el a nemzet, amíg azt a másik mat lerombolták. A román stilus egész formagazdagsága jelentkezik a megmaradt ablakok összetett oszlopain; a folyosót finoman alakított gótikus hálóboltozat födi. A középkori művészet e kis remekét buzgón látogatják a müncheni művészek ; a román ablakokon átverődő napfény érdekes játéka, a folyosó változó hangulata igen vonzza az impresszionistákat. Pedig itt más ipressziók is tolulnak az ember lelkébe. Valamikép megfeledkezik arról, hogy ez a rom a maga belopódzó napsugaraival olyan festői. Tán nem is nézzük ezt a keresztfolyosót, hanem egy másikat, a régit, amelyen a premontrei kanonok fehér alakja suhant végig esetleg a templomba, esetleg ki a nép közé, — éleszteni azt az ősi bajor hitet; vagy rávetődik szemünk a falbaerősitett kis föliratos táblácskákra: Hic iacet... Itt nyugszik . . . Mennyi minden nyugszik csak ezen a keresztfolyosón és mennyi az egész kolostorban. Hogyha az a napsugár mindarra rá tudna világítani! De hogy világítson az a napsugár szellemi értékekre? Azt a néhány oszlopot, ivet érdekessé tudja tenni, de a „Hic iacet" mögé már nem hatolhat. Azok az értékek egy csapással hozzáférhetetlenekké váltak, hisz nincsen, aki életbentartásukról gondoskodnék. És most rettentően üresnek tetszik az egész kolostor. Ott állnak a stallumok a szentélyben, mintha várnák, hogy valaha tán mégegyszer megszólal a fehér kórus; ott áll a templom ; minden köve, minden íve, minden képe, szobra, oltára hozzáidomult a kolostor lakóihoz; most rébuszok