ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-06-27 / 26. szám

XX. évfolyam Esztergom, 1915. június 27. 26. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szam ara 16 fillér. Szerkesztőség: Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal címére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1915. június 26. — Magyar tengeralattjárót! Mialatt harci zászlóink diadalmasan lobognak Gácsország véráztatta földjén, az Adria mellett rémülettől elsápadva lapul meg a hitszegő olasz, angol és franciával egyesült hajóhada nem mer akciót kezdeni azon a vizén, melyet pedig mindenkor olasz tengernek szeretett nevezni. Az Adria kék hullámai alatt osztrák-magyar tengerelattjárók siklanak s állandó rettegésben tartják a hitszegő olasz sokszor megalázott flottáját. Május 4-én, a hármasszövetség felmondásakor nem sejtette még Olaszország, hogy az egy nappal előbb történt gorlicei áttörés másfél hónap alatt Lemberg visszafoglalásához vezet s a tengeren most is Tegethof szelleme uralkodik. — Minél több tengeralattjárót az Adriára ! — hangzik fel a jelszó s bizonyára nincs senki, aki meg ne értené e jelszó fontosságát. Hisz Olaszországról van szó, arról az országról, amely ma leginkább indulatba hozza minden magyar ember szivét. Az ausztriai mozgalomhoz hasonlóan Magyarországon is megindult a gyűjtés, hogy egy tisztára magyar tengeralattjáró építtessék a hazafias közönség áldozatkészségéből. A mozgalmat nálunk gróf Batthyányi Vilmos nyitrai püspök indította meg a napokban s rögtön ezer koronát ajánlott fel az ideálisan szép terv megvalósítására. Követte példáját Zichy Aladár gróf, a néppárt elnöke, ki szintén ezer koronával járult a gyűjtéshez. A magyar tengeralattjáró alapját az „Alkotmány" (Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28. sz.) kezeli s ugy ő, mint a többi fővárosi lap szerkesztősége készséggel vállalkozott a gyűjtés adminisztrálására. Ezekben a magasztos, dicsőséggel teljes napokban mi is az olvasó közönséghez fordulunk. Tegye magáévé a magyar tengeralattjáró eszméjét s adományaival járuljon hozzá, hogy a szép terv mielőbb megvalósulhasson. Az Adriához nekünk, magyaroknak is van némi közünk. A szeszélyes, kékhaju tenger valamikor magyar leventének volt eljegyezve s birodalmunk ékköve: Fiume most is ott áll őrt a partokon. A hitszegő olasz ellen eresszünk a hullámok alá egy magyar tengeralattjárót. Most alkalom van rá, hogy megvalósíthassuk a jelszót: Tengerre magyar! Háború és örökkévalóság. Sok szó esik manapság arról, mily hatással lesz ez a fejünk felett tomboló gyilkos zivatar az emberiségre. A pesszimizmus azt mondja, hogy csak még rosszabb lesz minden. A fékevesztett alantas erők még szemmelláthatóbban fogják megmutatni, hogy „állatiabbak vagyunk minden állatnál

u és jó egy pár évtizedbe kerül majd, mig ismét rendbe jövünk s az elszabadult vadat az állatszeliditők megint a ketrecbe zárják. — Az optimizmus rózsásabb színeket kever palettáján. Az nagyszerű renaissance-t vár a világháborútól: felrázott, kimosott, megtisztult emberiséget. Az ő szemében ez a puskagolyós jégeső elveri majd a kavargó porfelleget, felfrissíti a fülledt levegőt és uj, tiszta eget dérit majd reánk. Bárhogy legyen is, feliszonyodik-e majd a nagy, lázas beteg ettől az egész testet bepólyázó jéghideg borogatástól uj életre, vagy csak megint amolyan felsikoltásszámba megy ez a borzadály is, amilyen már nem egy volt a történelemben s utána nyögi majd ismét létét a föld lakója — bizonyos, hogy nyomtalanul nem zughat el felettünk ez az orkán. Valamiképen kell, hogy éreztesse hatását az emberiséggel s hogy ujabb nagy tanulságokkal gazdagítsa sok ezer éves tapasztalatait. A világháború megérződik majd okvetlenül az emberiség világnézetén is. Hogy is lehetne ez másként! A földön elhelyezkedő és szemeit körülhordó ember mikor egész fajtáját ily fogcsikorgató dühhel látja egymásra rontani, mikor az emberiség feladatairól megalkotott ideológiájának remek csipkemintáját, csak igy egy hasitassal ketté szakítják — ez nem maradhat hatástalanul a lélekre. A világháború láttára a gondolkozó fő szeméhez kap, összefogja lüktető halántékát és ugy siratja meg foszlányokra szakadt filozófiáját, mint a gyermek, kinek kártyaépületét valaki összedöntötte. Európa gondolkozói ugy Comte óta a pozitivizmus göröngyeit törik. A metafizikus észjárás csillagos világát megmosolyogva, a föld porába telepedtek le és szürték-öntötték egyik kézből másikba a homokot. Szépen eljátszadoztak a látható világgal s a föld homokbuckáit nagy gonddal és szorgalommal fürkészték. Nem volt hely, melybe kutató kezük be ne nyúlt volna, nem volt egy szemecs sem, amelyet meg nem mértek volna. Ezzel az erdős, völgyes, virágos, patakos földdel egészen beteltek s lassanként teljesen beleélték magukat abba a gondolatba, hogy itt nekünk maradandó városunk van, amelynek szük sikátorai már fel sem tűntek nekik, mert szemük a végtelenség nézésétől elszokott. De vájjon hogy vélekedtek a bölcsek a föld töviseiről? Hogy néztek bele a koponya szemüregeibe? Mi volt egyáltalában nézetük a célról? E kérdések megoldhatatlan nehézségeket gördítettek volna eléjük, ha az emberi ész nem tudná oly könnyűszerrel kijátszani önmagát a sziv vágyainak kedvéért. A középkor csillagokba mélyedt szemei az örökkévalóság sötétkék végtelenéből merítettek látást és megnyugvást. Akkor a keresztfa nem volt nehéz, mert a halhatatlan remény olaja AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Elégia. i. Katonasorsom ide-oda verdes. Jártam a nagy város bűnös utcáit, Hol fény, hol pompa, ahol minden, minden Diszes köntösben bűnre, rosszra csábit. Jártam kicsiny falun, egyszerű nép közt. Láttam nyomort, éhséget, árvaságot, Láttam anyát fájdalmában — kacagni, Láttam aggot az égre szórni — átkot... . . . . S mily enyhülés, mily vigasz volt, Ha itt, ha ott Befogadott Valami csendes templombolt! Találtam mindenütt valami oltárt, Amely szeliden, hívogatva rám várt, Hol elrebeghetem, ha bánat mart: „Oh Isten áldd meg, áldd meg a magyart!!" II. Kivert a sorsom enhazámból is már! Szülőhelyemről messze-messzevágott! Mi lesz veled, én szőke, kis leánykám? Anyám sírjára ki tesz majd virágot?! Ugy fájt szivem, mikor körömben lassan Megszűnt az édes honi szó csengése — Kétségbeesve hányszor sóhajtottam : „Oh meddig tart még lelkem vergődése ?!" ... ... S mily enyhülés, mily vigasz volt, Ha itt, ha ott Befogadott Valami csendes templombolt! Találtam mindenütt valami oltárt, Amely szelíden, hívogatva rám várt, Hol elrebeghetem, ha bánat mart: „Oh Isten, áldd meg, áldd meg a magyart!!" Lenz Ferenc. Madárfészek. Dél felől idegbizsergető enyhe szellő fújdogált a tél havától megszabadult, gözölgős mezők felett. A kék égboltozaton egy-két puha szegélyű habos bárányfelhőt terelgetett kényeskedve, kedveskedve, mint a mesebeli királyleány az ő aranygyapjas nyájacskáját a kékes pálmaligetek által árnyékolt dús legelőkön. A levegőben különös hangok zenéje zsong. Fülbemászó. Mámorba ringat. A földre suhant csodás szellemek életet keltő j varázsszava az. A halk muzsika hallattára gyengén megreszket a mező. Mint az ara ahogy pirulva megremeg jegyesének lágy suttogására. Az ébresztő élet első megigéző sóhaja szárnyra kel. A gyönyörteljes sóhajok finom nesze összevegyül a földre szállott csudás szellemek életrehivó elhaló zenéjével. Valahol a rügyterhes faágakon egy him próbálgatja udvarló énekét. A vízicsibe sietve kapkodja össze fészkét. Meg sem várja, mig a télen letarolt nád kihajt. Annyira megszállotta valami titkos sejtelem. Meg se rezzen, mikor a kis halastó egyik sarkában a vizrebocsátott csónak nagy zajjal csillogó szemekben szétfreccsenti a zöldes vizet. Lám a szomszédnője megelőzte. Két szép gömbölyded tojása fürdik már a napfényben. Csak akkor neszelt fel, mikor a csónakba egy szőke asszony s két csacsogó aranyfürtü gyermek szállt s a csónak csendesen megindult a halastó közepének. A kormánynál az öreg Pétör ült, aki mint afféle urasági mindenes az evezéshez is értett. Lapátját kéjjel feszítette a zöldes víznek s a csónak könnyű pehelyként iramlott tova a tó tükrén. A vízi csibe riadva bugdácsolt a viz alá a közeledő veszedelem elől. Szomszédnéja is ott hagyta puha fészkét, De mintha csak nem esett volna jól neki meleg tojásairól a vizbe bukni, felemelkedett a levegőbe s nyugtalankodva röpködött a csekély kiterjedésű halastó felett. A két kis gyermek gyönyörrel meritgette kis kacsóit a vizbe s csilingelő kacagással hintették a légbe a csillogó zöldes vizgyöngyöket. Édes anyjuk, a szép szőke asszony, alig győzött rájuk vigyázni, hogy egyikük vagy a másikuk be ne forduljon a tóba. A kis leányka egy ideig békén pihent édes