ESZTERGOM XX. évfolyam 1915

1915-01-17 / 3. szám

XX. évfolyam. Esztergom, 1915. január 17. 3. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szátn ára 16 fillér. Szerkesztőség": Káptalan-tér 1. szám. Kiadóhivatal: Káptalan-tér 2. szám. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Esztergom, 1915. január 16. — Reményeink légköréből, vagy talán érdekköréből nem küszöbölhetjük ki a jelenlegi háborús bonyodalmak között a csendben szemlélődő Olaszországot. Azok a rokonszenves pillantások, melyeket a hadüzenetek napjaiban Olaszország felé vetettünk, azok a bizakodó hangulatú tüntetések, melyek a bécsi és berlini olasz nagykövetségi paloták előtt lejátszódtak, nem egyedül a hármasszövetségi viszonynak szülöttei, hanem inkább a népmilliók meggyőződésének gyümölcsei és kifejezésre juttatták az a gondolatot, hogy a közös szláv ellenség ellenében az olasz nemzetnek még akkor is mellénk kell állania, ha szive egyáltalában nem is vonzódik hozzánk és ha azt látja is, hogy a francia, a másik nagy román nemzet a pánszláv törekvések szolgálatába szegődött pénzével és vérével. A hivatalos Itália szigorú diplomáciai álláspontra helyezkedett az olasz közhangulat dacára is, mely népgyűléseken, sajtóban, irodalomban még e veszedelmes napokban sem szűnik ellenünk törni. A szenvedélytől sohasem vártunk józan gondolkodást. Az olasz nép lelkén pedig még mindig az a. gyűlölködő hangulat élősködik, amely az 1849 es időkben égett tüzvészszerű dühöngéssel s amelyet népköltők, tehetséges irók használtak fel írásaik tárgyául inkább kereskedői, mint diplomáciai érzékkel és minden időben gondoskodtak róla, hogy ez a hangulat ne lohadjon, sőt a vastag hamuréteg alól is felpiszkálták a parazsat, a vészthozó szikrákat. Elgondolhatjuk, hogy a bölcsen és mélységes számításokkal dolgozó olasz államférfiaknak mily kellemetlen volt mindig ez a puffogó, durrogó néphangulat, kiváltképen ha akkor talált mérgesebben kitörni, amikor ők az osztrák és német államférfiakkal a közös érdekeken álló barátságnak elszakíthatatlan láncait kovácsolták. Ez a kétféle munka folyik a mai napokban is, tehát Olaszország az ész szerint jóbarátunk, a szenvedély szerint pedig ellenségünk. A furcsa helyzet dacára is vigasztaló lehet ránk nézve, hogy a hatalom, a hadsereg, az elhatározás nem szenvedély csúszós talaján mozgó népnél, hanem az ésszel dolgozó államférfiaknál van. Ha még távolabb tekintünk, elképzelhetjük, hogy mily heves és izgalmas sakkjáték folyik az entente diplomatái és a mi diplomáciánk között, mert a komoly játék folyik napról-napra s mindkét félnek ugyancsak össze kell szednie erejét, hogy az érzékeny olasz mérleg, legalább szigorú egyensúlyban tartsa serpenyőit, ha már egyáltalában egyik oldalra sem szándékozik billenni. r—. Menekülés az adóemeléstől. — Gazdasági bajok. — A mostani időkben felmerülő gazdasági bajok egyenlő mértékben sújtják a fegyverben álló hadsereget és az országban megcsappant munkaerővel dolgozó polgárságot. Ezekben a téli hónapokban a hadvezetőség még nyugodtan számitgatja, hogy az élelmiszerek különböző fajaiból mily nagy mennyiség áll a hadsereg rendelkezésére, ha azonban a tavasszal beálló gazdasági munkákra, mint a jövő évre szükséges élelmiszerek forrására forditják figyelmüket az illetékes tényezők, nem lehetnek minden aggodalom nélkül kivált ha a mezőgazdasági munkaerők szörnyű megcsappanását mérlegelik. Innen van az, hogy nem győzik eléggé buzditani az öregség és betegség folytán itthon maradt földmivelö népet és azoknak asszonyait, hogy most ne csak a saját hasznukat, élelmezésüket tekintsék, hanem fontolják meg, hogy a szántás, kapálás, vetés, ültetés — tekintettel a hadsereg és a nemzet többi elemeinek ellátására — most kiválóan hazafias kötelesség. Hazaáruló az, aki csupán kényelemből, vagy bármily agyafúrt számitásból parlagon hagyja a földjét a majd beálló tavasz idején. Sok lesz a munka s ezzel szemben kevés az ember. Ennek a különbözetnek azonban ki kell egyenlítődnie a rendelkezésre álló munkaerő szokatlan kihasználása által, sőt az sincs kizárva, hogy iskolázott emberek, szellemi munkával foglalkozók kapát, kaszát ragadjanak a nemzetgazdaság szolgálatában. A hadsereg szinte parancsolólag számit az itthon maradtak munkásságára, az ország civil népsége sem akar a szükséggel s az éhséggel megismerkedni, sőt ezeken felül az államkincstár is igényt tart az adóra, mert pénz nélkül nem lehet háborút viselni. Elszámították tehát magukat mindazok, akik a háborús bajok között vigasztaló sugárként üdvözölték a moratóriumos rendeleteket mondván: — Legalább nem kell adót fizetni! Furcsa gondolat volt, hogy az állam, mikor kölcsönt vesz fel hadi célokra, a neki járó jogos követeléseket elengedné, vagy elhanyagolná. 400 gazda töri a fejét. Különös veszély fenyegeti a munkás kezek hiánya folytán a termelésnek egyik finomabb ágát a cukorrépatermelést. A naAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Mikor a sirok beszélgetnek . Apám, anyára fázom, nagyon fázom! Idegen föld az én siri ágyom. Nincsen párnám, nincs takaróm nékem, A lejemet oly nehéznek érzem. Távol vagyok ezer mértföldekre, Sóhajtásom vájjon meghallják-e? Izenetet ki visz el helyettem, Ki érti meg szótalan beszédem? Halott honvéd körül minden csendes, Száva vize habfoszlányt se verdes. Zugó bogár nem zümmög a légben, Madár sincsen mostan költözőben, Hnlló levél lehervadt a fáról, Szálló galamb rég elment a tájról, Itt is ott is alszik a sok bajtárs, Azok közül se kerül hát postás. Kakukftives kis temető szélen, öreg szülők pihennek már régen. Elkorhadt a töve a fejfának, De nem halt meg szive az anyának ... Fia szaván ébred, újra mozdul, Átkopog a szomszéd koporsóbúi, Alvó társát költögeti sebten : — A gyerek szólt, nem hallotta lelkem ? Fölneszel az öreg e beszédre : — Mi az ? talán valami baj érte ? — Sohse kérdje, siessen kend inkább, Látja úgyis hajnalodik mindjárt. Szemfedőmet én viszem el néki, Magától csak a párnáját kéri, Az enyémet is elbírjuk ketten. . . Hamar, hamar! — ne fázzon a szentem. És azóta minden ködös éjen Nagy a dolog a temető-szélen. Süppedt halmok felnyíllanak sorba, A sok megholt koporsóját bontja. Szülő, hitves, testvér, barát, mátka, Apró babák gőgicsélő nyája — Viszi ágyát a köd szárnyán szállva, Idegen föld hideg sirhantjába . . . Mányiné Prigl Olga. A német irás. Irta: Csite Károly. Akkor történt ez a kis história, mikor mindenféle jött-ment idegen náció ült a magyar hivatalokba, akik semmikép sem akartak arról tudomást szerezni, hogy Magyarországon vannak; a magyar föld termetté kenyeret eszik s hogy a magyarnak magyar a nyelve. Varga András, az akkori kendi biró csóválta is nagyon a fejét, amikor az első német hivatalos írást kapta. — Micsoda ördöngös ákombákom irás ez? I Olvasni sem tudom s amit valahogy el is olvasok, azt sem értem. — Tán diákul van — jegyezte meg Panna asszony, a felesége. — Dehogy van diákul, dehogy! Hisz' ha úgy volna, akkor eltudnám valahogy olvasni s pár szót értenék is belőle. — Akkor hát bizonyosan németül van — mondta Panna asszony, fején találva a szeget. — A' hát lehetséges, hogy fújná el a bereki szél azzal együtt, aki irta! Ki olvassa el s ki magyarázza meg nekem, hogy miről szól? — boszszankodott Varga biró. — Ott a Csiza gyerek, majd elolvassa s megmagyarázza. Tud ö németül, hisz' harmadéve jött meg a németségről, ahol cserébe volt azzal a hirtelenszőke német gyerekkel — nyugtatta meg biróné asszony az urát. — Igaz, igaz ! — helyeselt Varga András. — Küldj el érte azonnal valakit, hogy minél előbb megtudjam, mit akarnak tőlem a németek? — Dejszen elmegyek érte magam, mert ha a cselédet küldöm érte, elmarad az délig— mondta Panna asszony s uj kötényt kötött elébe, eliramodott az özvegy Csizáné portájára. Nosza örült az özvegy Csizáné, hogy milyen nevezetes ember lett az ő egyetlen fiából, hogy még a biró is az ő tudományához folyamodik. — Gergőm, fiam, egyetlenem! Hol vagy magzatom? — kiabálta az udvar középre állva. — Itt vagyok, édesanyám! — hangzott a felelet az eperfa tetejéről. Hogy miért vette fel magát oda Gergő, nem tudom határozottan. Jóllehet nem annyira epret lakmározott, mint inkább a szomszédba leselkedett valakire. — Gyere le fiam, angyalom, azonnal. A biróné jött el érted, hogy menj rögtön a biró úrhoz. Egy német levelet keli megmagyaráznod neki — hivta az édesanya a fiát szeretetteljes hangon. — De én csak akkor tudok ám németül, ha az eszem kerekét előre megkenegetem valami jó borral! — kiáltott Gergő a fáról.