ESZTERGOM XX. évfolyam 1915
1915-04-04 / 14. szám
4 ESZTERGOM 19] 5. április 4. szájába adott „azt a hétszentségét" cimet viselő tárcával kezdette volt meg a nagy hadjáratot. Nem kutatjuk miért lett voltaképen a „Nemzeti iskola" beszüntetve, de ha igaz az, hogy Hada Józsefnek, a felelős szerkesztőnek folyó évi január hó 16-án megjelent „Királyi kegyelem" cimet viselő vezérközleménye miatt, akkor éppenséggel nem kelthet feltűnést, hogy a megszeppent felelős szerkesztő ugyancsak tapogatódzik mindenfelé, hogy a hadiállapotban reá nézve is súlyosabb következményektől megszabaduljon, amiért is a Gergely István elv és gondolattárs elnöklete alatt álló budapesti tanítóegyesületet is hivja . . . hívja védő és mentő tényezőül, amely ha vállalkoznék reá, méltán kelthetne feltűnést annak igazolásául is, hogy a székesfőváros községi iskoláinál minden néven nevezendő és működésével a tételes törvényekbe ütköző, zavargó, úgynevezett erkölcsi tényezők menhelyet találnak, akiknek Isten chimera, Rákóczi erkölcseiben romlott kalandor és igy tovább. És jellemző a dologban az, hogy a „Nemzeti iskola"-t a székesfőváros tanácsa 150 példányban összes iskoláinak megrendelte. Berlin város iskolai hatóságának a porosz kormány által is jóváhagyott és a községi népiskolák igazgatói részére kiadott szolgálati szabályzat 1. §-a a többek között eképen szól: „A községi iskolák istenfélelmet és hazaszeretetet plántáljanak a gyermekek lelkébe, ébresszenek bennük jó, nemes és tisztesség iránti érzéket, fejlesszék szellemi és testi erejöket és közöljék velők mindama ismereteket, melyek népünk minden egészséges tagjára nézve nélkülözhetlenek." Amiből kitetszik, hogy a német birodalom csász. és kir. székváros iskoláinál az oktatás és nevelés alapja az istenfélelem. Vájjon mit szólnak mindehhez a racionalistamoralista Zigány Z., a nemzetköziségben utazó és a nép bűnözésének emelkedését a hitvallás erkölcsökben való intenzivitásában találó Somogyi Béla, az atheista költőtanitó Tuba Károly, a Rákóczit pellengérező Migray József, gyermekét kereszteletlenül hagyó Czabán Samu székesfővárosi tanítók és elvtársai? Mi a magunk részéről azt tartjuk, hogy a magyar birodalom királyi székváros népoktatásának és népnevelésének is érdekében állana Berlin városát követni és okulni a germán nép hatalmasságának példáján, amely elsősorban is istenfélő népek birodalma! _ . , __. * Bertalan Vince. A háború és a mi kötelességeink. Ezen a cimen Köbölkúton március hó 25- és 28-án az ottani igazgató-tanító két izben tartott előadást azon rendeletek tárgyáról, melyeknek megismerésétől és betartásától függ háborúnk sorsa. Felolvasását háborús tárgyú előadással kapcsolta egybe a tanítók árváinak javára, amely mig egyrészt szép anyagi sikerrel járt, addig az igy elhintett mag legjobb t; lajra talált. Lendülettel irt felolvasásában a sok megkapó, meggyőző és lelkesítő részből itt adjuk a következőket: Oh, mily szép is volt látni, mikor testvéreink, fiaink ezrei virágos kedvvel, bokrétásan, harci dalokkal ajkukon, oly szent lelkesedéssel indultak az édes hazáért, az itthonmaradottakért harcolni. Mintha nem is a halál küszöbére, hanem a legvígabb menyegzőre indultak volna. Oh, mily megható volt, mikor a siró hitvest, a kesergő anyát, a búsongó fiakat azzal vigasztalta a már is hőssé lett katona: „Ne sirj édes feleségem! Ne ontsa könnyeit édes jó anyám ! Ne féljetek gyermekeim ! Hiszen szentebb helyre most nem is mehetnék, mint a harctérre értetek és az édes hazáért küzdeni." És ők homlokukon a pap szentelt vizével és áldásával, a szülők, hitvesek és gyermekek forró csókjaival és Isten hozzádjával, a tanitó lelkesítő és bátorító szavaival keserűség nélkül a legfönségesebb lelkesedéssel indultak el megvédeni ezt a szép hazát, amelyért élnünk, halnunk kell. És ők mentek és most is mennek előre, mint a förgeteg, szembe nézve száz halállal, küzdenek, mint az oroszlánok és aratnak száz meg száz diadalt, olyanokat, amilyenekre a világtörténelemben példa nem volt. Valóban büszkén s legnagyobb hálával gondolhatunk harcoló fiainkra, testvéreinkre, mert ők nemcsak hogy méltó unokái a dicső ősöknek, hanem vitézségükkel egyszerre a legtiszteltebbé, a legdicsőbbé tették a magyar nevet. S ha eddig dicső történelmi multunkért büszkén viseltük a magyar nevet, most ezerszeresen dicsőség magyarnak lenni . . . Azonban bármily halálmegvetéssel harcolnak is katonáink, vagy bármennyit is áldozunk hadseregünkért és a hazáért, az mind másodrangú teljesitménynyé lesz ahhoz képest, amit a haza most követel tőlünk, ha győzni akarunk. A háború sorsa nem a csatatereken fog eldőlni, hanem itthon és pedig azon kérdésen, hogy ki győzi kenyérrel tovább. Az, mint mondja, nem változtat kijelentésén, hogy Przemysl elesett. Sőt ezen erős vár eleste is azon tény mellett bizonyít, hogy nem mindenkor a várak erősségétől függ a háború szerencsés kimenetele, hanem attól, hogy kinek van több kenyere. Épen azért most oktalanul pazarolni lisztet, gabonaféléket és ételeket a legnagyobb hazafiatlanság. Még azok is legszigorúbb takarékosságot folytassanak, akiknek bőven van mindenük, mert mig maguk dúskálódnak, addig mások szájából húzzák ki a falatot, amit mások drága pénzen sem tudnak megvenni. De nemcsak a meglevő készletekkel kell takarékoskodni, hanem arra is kell törekedni, hogy a meglevőket minél előbb pótoljuk korai zöldségfélékkel, de legfőképen korai burgonyával és tengerivel, amelyekkel közvetlenül az aratás előtt pótolhatjuk a kenyér hiányát. Leikökbe véste azt is, hogy aki sürgős munka idején ölbe teszi kezét, az valóságos hazaáruló, az meglopja és gyengíti hazáját és honfitársait, akik érette harcolnak és véreznek. Azért az idén versenyezzen szomszéd a szomszéddal, kevés a többel, hogy ki győzi előbb? S aki meggyőzte a másikat, siessen segítségére a gyengébbnek, nem ingyen, de nem is a fizetett napszámért, hanem különösen azért, hogy az ő termése is biztosittassék, mert az idén minden bokor krumpli egy vár, minden sor kukorica egy áttörhetetlen sánc lesz, amely meg fog bennünket védelmezni az ellenség kiéheztetési harcától s erőt fog adni azoknak leveréséhez. Az ünnepély összesen 157 korona 20 fillért jövedelmezett, melyből 145 kor. 90 fillér tiszta haszon a tanítók árváinak javára fordíttatott. HÍREK. Krónika. A mi Húsvétunk ünnep a gáton, Ki is keféltem komisz kabátom. A csákóm gombja, mint a nap, fénylik, Ez az egyetlen ünnepi fény itt. Reggel az első sétánk: a konyba, Fekete kávé vár párologva És — tekintettel az ünnepekre — Tán cukor is lesz bizonnyal benne. De kinek egy kis „hazait* küldtek, Kávézhat abból holmi jó sültet; Húsvéti sonkát, mákos kalácsot . . . (Segítnek bozzá a jó barátok!) Délben menázsi — finom és ízes, Nagyszerű tészta, lekváros, grízes. Hatalmas sertéspecsenye s véle Valami kiadós főzelékféle. A bakáéknál ilyen az ünnep, Hát amikor oszt .hazulról gyünnek", Megjön az asszony, megjön a gyermek És velünk együtt elkeseregnek. Kemény sors, haj, a katona sorsa, Pedig csak aztán jön sava-borsa, Mikor a szegény népkefélőnek Harcolni kell, mert rája is lőnek. De ne gondoljunk máma a rosszra: A harcra, tűzre, szerbre, oroszra .. . Legyen ez ünnep igazán ünnep, Mikor a gondok mind, mind elülnek! Hogy mikor este tíz óra tájon Fáradt szemünkre leszáll az álom, Ne az ringasson az álmodásra, Hogy mi lesz —jövő Feltámadásra?!... kell találnunk a legnagyobb bajok közepette is á hitben, az Isten akaratában való megnyugvásban — a kereszt tövében. A megpróbáltatások felneveltek bennünket. Nagykorúakká, belátókká tettek. Azzal az imádságos gondolattal látogattuk a szent sírokat: — Ne végy el már tőlünk, közülünk többet. Ha neked ugy tetszik, Uram! . . . Hétfőn, kedden, szerdán Riez jézustársasági atya elmélkedéseket tartott a főszékesegyház kápolnájában, melyen megjelentek dr. Csernoch János hercegprímás, a főkáptalan tagjai és a központi papság. Szerdán volt a gyónás, nagycsütörtökön pedig az ünnepélyes nagymise és a szertartások keretében a bibornok hercegprímás végezte az áldoztatást. A főkáptalan tagjai és a papság után az érseki uradalom és a főkáptalani uradalom tisztjei, továbbá az oltáregyesület tagjai testületileg járultak a szent áldozáshoz. Kivülök még sok hivő zarándokolt fel a főszékesegyházba, hogy a hercegprímás kezeiből vehessék magukhoz a szentséget. —• Nagypénteken ismét a főpásztor pontifikálta a csonkamisét és a többi szertartásokat, a szentbeszédet pedig a váratlanul megbetegedett Brühl József prelátus helyett dr. Pécsi Gusztáv tanár tartotta. A nagyszombati délelőtti szertartásokat Schiffer Ferenc prelátus-kanonok végezte. R. (-0 A nagyhét. A nagyhét gyászoló napjain, e napok bánkódó hangulatában készítettük lelkünket a feltámadás nagy napjára. A feltámadás napján a „béke" hangjait óhajtjuk, de ez óhajtásban, e vágyakozásban meg kell találnunk a kellő módozatot. A lélek békéjét nem szabad várnunk valami csodás, szinte lehetetlen fordulattól, hanem igenis meg Levelek a harctérről. v. Drága jó Anyám ! Rémes éjszakánk volt. Tüzes, sikongó madarak szántották a mélységes sötétséget. Vad rendetlenség, zűr-zavar, vér, füst s egekig csapó lángok rettenetes násza vett körül. Orosz falut támadtunk meg. A gyalogság sorait gépfegyvereink leszedték s igy a hullákon át a faluba hatoltunk. Srapnel gyújtotta házak világították meg az utat. Oh rettenetes, anyám, borzalom, a halál angyalai voltunk. Izzadva, lihegve törtettünk át a hullákon s szétlőtt sáncokon. Parancsot kaptunk, hogy vizsgáljuk meg a házakat, vájjon nincsenek-e még itt-ott elrejtett katonák. Égő kelepcékbe hatoltunk, vájjon ki kerülünk-e belőlük? Sírás, jajgatás hallatszott ki minden házból. Vájjon melyikbe menjek, hol keressek táplálékot éhező szuronyomnak ? Egy kút mellett kis, egyedül álló házikó szorongott, tűz nem gyulladt fel a tetején, jajgatás nem szólt belőle. Ebbe mentem, megrántottam a kilincsét s beléptem. Fulladt melegség csapott felém. Kis mécses pislákolt a falon füstös Mária-kép előtt s ez vetett gyér világot a szobácskára. Az ágyban egy sápadt asszony feküdt. Arca horpadt, haja kifonva a földre ért. Beteg van itt, csitult el az izgatott lelkem s szuronyom mintha megpuhult volna, nem-nem, itt ne keress oroszt — itt szenvedő emberek vannak. Alig tértem azonban magamhoz, valami kis jószág termett elém. Kis, csibe leányka kék szoknyácskában, nagy, könnyes szemekkel. Lerogy a lábamhoz, átkarolja azokat s kérőleg, sirva könyörög: Batyusko, batyusko, ne mamu, mamu, ne dobrú mamu. — Nem, ne félj édes gyermek — szóltam hozzá magyarul s felemeltem a földről. Oly puha, forró orcája volt. S hogy eloszlassam a félelmét, letettem a puskámat az asztalra s oda mentem az ágyhoz. Megérintettem az asszony homlokát. Hideg volt, mint a jég. Szivére tettem a kezem, nem dobogott. Meghalt — szóltam, de a kis teremtés nem értette. Szegény kis árvácskám, úgy szerettem volna sirni vele együtt. Még egyszer megsimítottam kócos kis fejét, felvettem a puskát s mentem kifelé. Alig érek azonban az útra, amidőn hátulról hatalmas ütést kapok a fejemre, megtántorodtam. Három férfi megragadott s egy sötét verembe vezetett. Ott magamra hagytak. A kulcs élesen csikordult meg a zárban. Fogoly lettem. Néhány percig bután néztem a sötétbe, nem tudtam, hol vagyok, mi történik velem, mert fejem borzasztómód fájni kezdett, testem meg zsibbadni, mintha csak gúzsba lett volna kötve minden tagom. Szűz Anyám ne h a o.yj el — susogtam csak úgy félébren s erőtlenül dőltem a szalmával födött földre. Zárcsattanás riasztott fel nem tudom mennyi időre rá. Felemelkedtem s az ajtó felé néztem. A kis leányka kerek körvonalai tűntek a szemem elé. Előrenyújtott kezekkel jött felém. — Batyusko, batyusko gye szu, gye szu? Megmozdulok. Hozzám jön. Arcát nem láthattam, de meleg lehelletét éreztem. — Oh édes jó gyermekem — szóltam hozzá s magamhoz szorítottam hajlékony testét. — Megmentettél engem, meg, mert nem bántottam betegnek vélt halott mamádat. — Anyuskám édes, nem tudom neked eléggé leírni, hogy mit éreztem. Magammal
