ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-12-27 / 52. szám

Kakukos óra. Irta: Csite Károly. Hántó Dániel volt tulajdonkép az igazi neve a dörgösi egyetlen cipészmesternek, de az atyafiak megrögzött gúnyolódó természetük folytán minden falubelinek adnak valami csúfnevet, amit az illetőnek holta napjáig megadással kell viselni. Nincs attól többé szabadulás, bármikép tiltakozzék is az illető nevének megváltoztatása ellen. Sőt aki mennél jobban tiltakozik ellene, mint ahogy Hántó Dániel is tiltakozott a Kukuk Dani elnevezés ellen, annál inkább hallja csúfnevét úton-útfélen felhangzani s az igazi nevét el is felejtik teljesen. Szegény Kukuk Dani bácsit (Isten bocsássa meg elszólásomat!) valóságos tajtékzó dühbe hozta .a kukuk szó. Hej, pedig de sokszor kellett hallania, amint csak kitette lábát a házból! Szegény feje nem tudta megtanulni, noha a felesége eleget oktatta rá, hogy a vásott, rossz gyermekeket nem veréssel, kergetéssel lehet a csúfolódásról leszoktatni, hanem csakis azzal, hogy nem hallja meg, nem veszi magára a csúfolódó szót. Hanem azt az igazat meg kell Dani bácsinak adni, hogy annál jobban megtanulta mesterségét. Lám karácsonyt megelőző reggelen úgy hét óra tájban kezdte csak el a szomszéd falui bérlőék szép kisasszonykára számára rendelt cipő varrását s már délutáni három órakor teljesen elkészült a csinos portékával. A sikeres munka után azonnal ünneplőbe öltözött az öreg s útnak indult az uj remekelésével a háromnegyed órajárásnyira fekvő szomszéd faluba. Szinte megörült, amint kilépett az utcaajtón, hogy üres volt az utca teljes fölszegi része. — No, most csak nem kell azt az átkozott csúfszót hallanom! — gondolta magában. Alig baktatott azonban húsz lépésnyire, megszólal egy suhanc Zsoldosok kerítése mellől: — Találd ki Jóska, hányszor szólt nyáron nekem a kakuk, mikor azt kérdeztem tőle, hogy meddig élek? — Tízszer: kukuk! kukuk ! kukuk ! . . . — felelte egy másik suhanc. Mintha villám csapott volna le Dani bácsi háta mögött, fordult hátra szikrázó szemmel s a következő pillanatban repült mind a két kis uj cipő (kakuk szárnyak nélkül) a suhancok felé. Szerencséjére frissen esett hó borította az utcát, máskülönben valószinü, hogy horzsolást szenvedett volna a szép leányzó lábacskájára készült uj cipő a fagyos, göröngyös úton, amiért a kényes kisasszonyka és még kényesebb mamácskája nem fogadták volna el. De minthogy semmi baja nem történt a cipőnek, még dicséretben is részesült a majszter úr. — Szép, helyes cipőt csinált Kukuk úr — mondta elismeréssel szörnyű vékony, selypítő hangon a nagyságos mama, mielőtt megvizsgálta alaposan leánya lábán a cipőt. — Hántó Dániel az én tiszteséges, becsületes nevem, azt a ragyogóját! — dörögte Dani bácsi rángatózó ajakkal. — De kérem, izé úr! illedelmesen viselkedjék az én úri hajlékomban! Én nem tehetek róla, hogy Kukuk úrnak hallottam mástól nevezni — tiltakozott a nagyságos asszony az indulatos kifakadás ellen. — Tessék a cipő árát kifizetni: tizenkét pengő az ára! Aztán kimegyek azonnal az úri házából — mondta a majszter úr, magába fojtott indulattal. — No, csak ne ijedezzen, azonnal kifizetem, noha elég nagy árát szabta az ócska portékájának. Hisz még gumi-sarkot sem tett rá, pedig városon már a cselédlányok is gumi-sarkos cipőben járnak! . . . De mégis, előbb váltanom kell. Száz koronásom van . . . Nyugodt lehet, holnap okvetlen megküldöm — mondta a nagyságos aszszony némi zavarral. Dani bácsi indulatát ez a kifogás a fizetni nem akarásra és a cipő ócsárlása is még jobban növelte. — Tessék azt a százast ide adni, fölváltom én! — mondta olyan határozott hangon, mintha a telt dohányzacskó helyett bankókkal tömött bugyelláris domborította volna zsebét. — I-gen?! ... De hisz' el is tévesztettem szavamat, ugyanis nem százast, hanem ezerest akartam mondani, mert ezeres bankóm van 1 — mondta a nagyságos asszony még nagyobb zavarral. — Ide hát az ezeres bankót, azt is fölváltom! — Föl ám, majd megmondom micsodát! — lobbant a nagyságos asszony haragra a kudarc miatt. S kereken kijelentette, hogyha nem várhat a majszter úr holnapig (de melyik holnapig?) a csekély pénzzel, vigye akkor vissza a cipőt. Dani bácsi amilyen szörnyű haragos volt, vissza is vitte volna, de az iruló-piruló Malvin kisasszonykának volt annyi esze, hogy nem vetette le lábacskájáról. Aki nem ismerte az epés Dani bácsit, el sem tudja kellőkép képzelni, milyen lelkiállapotban baktatott haza a falujába. S jól tudta ö maga is, hogy ily állapotban nem lesz tanácsos az utca felöl hazatérni, inkább a kertekalja felé lopódzva, mert ha most is utána kiáltja valaki az irtózott kukuk szót, vagy őt öli meg az indulat, vagy pedig ö üti agyon a csúfolódót. Köszönés s minden szó nélkül dohogott be kis udvari szobájába. A mindig mosolygó, barátságos arcú Vilma néni, hites felesége, jól ismerte már ezt a szokását, tudta ebből, hogy ismét megbosszantották az öreget. Csak azzal nem volt tisztában, hogy a hazavitt cipő ügye, avagy a kukuk szó öldösi-e most is az öreg párját? •— Hoztál-e sok pénzt, öregecském ? — kérdé Vilma néni különös izgalommal, a szokottnál is mosolygósabban, miközben titkos pillantásokat vetett a szoba hátsó falára. Ámde nem kapott kérdésére feleletet. De hogyan is kapott volna olyan örömet sugárzó, boldog ábrázatra? — No, megnémultál öreg szivecském? Hol a cipő ára? — Keresd meg! — mordult fel Dani bácsi. — Hála Istennek, morog már a medve ! — szólt Vilma asszony s az utasításhoz hiven kereste az uj cipő árát a gazda mellényzsebében tapogatózva. — Ne az én zsebemben keresd, hanem menj el ahhoz a nagyságához, akinek yén oktondi létedre annyire kezétcsókolomoztál tegnap, mikor leányával ugyütt annyira fintorították kényes orrukat a csirizszagtól! — tolta el Dani bácsi maga mellől a hites párját. — Ugy ? ! Hát nem fizetett az a pöffeszkedő, kényes dáma! — komolyodott el Vilma asszony egy percre, de amint a szemben levő falra pislantott, mosolyra derült ismét az arca s idöközönkint meg-megcsóválta fejét. — Szabad-e betlehemezni? —- hangzott az ajtón kivül egy vékony gyermekhang. — Takarodjatok a pokolba! — kiáltotta a gazda épen nem karácsonyestéhez illő hangon, de Vilma asszony nem volt azon a véleményen: — Szabad hát, már hogy is ne szabadna, mikor szent karácsony estéje van ! A betlehemes gyermekek betoppantak egymásután a szobába, szokásos belépő mondókáikat elhadarva, ámde közepén sem tartottak még betlehemes játékuknak, mikor egy kegyetlen, csúfolódó hang hallatszott a szobában, vakmerően kiáltva a „kukuk" szót. Dani bácsi, mint egy sebzett vad, ugrott fel székéről: —- Ki volt az a gazember?! Megölöm a gyilkost! . . . Hirtelenében nem akadt más, gyilkolásra alkalmas szerszám Dani bácsi kezébe, mint egy korhadt ősi kaptafa. De mire azt is kézbe vette, a betlehemes pásztorok úgy elszaladtak ijedtükben, hogy elveszítették betlehemes templomukat a sötét udvaron. Különös volt az a dologban, hogy a jól táplált Vilma néni most épen nem osztozott a kedves férje-ura boszúságában, sőt ellenkezőleg olyan kitörő nevetés vett rajta erőt, hogy el kellett kötényével arcát takarni s úgy sompolygott ki a szobából hátra a kertbe, hogy ott, természete szerint, kedvére kinevethesse magát. Eltelt tizenöt perc, mire annyira csillapodott a nevethetnékje, hogy komolyságot erőltetve, visszamehetett a keseredett szivü párjához. — Kukuk ! Kukuk! — hangzott ismét kétszer is az előbbi csúfolódó hang, amint betette lábát a szobába. Vérbeforgó szemmel ugrott fel s tekintgetett körül Dani bácsi: — Itt rejtőzött el a gyilkos gazember a szobában ! De most nem szabadul ki körmeim közül, kiszorítom belőle a párát! . . . Azzal végig kutatott minden zeget-zugot a szobában, valamint az ágyak alját is, a padlóra gugolva. De mind hasztalan volt: nem került elő a csúfolódó. Vilma néni majdnem megfulladt a magába visszafojtott nevetési vágytól, mig végre kitört belőle csodálatos hahotával. S kövér kezeivel olyan nagy hadonázást vitt véghez, hogy majdnem leverte az asztalról az égő lámpát. Hántó Dániel különös meglepetéssel nézett a kacagó feleségére. Nagy indulatát mélységes szomorúság váltotta fel, mig egyszer csak forró köny buggyant szeméből. — Hát te vagy a csúfolódó ... te esküdött feleségem ? ! Csúfolsz, hogy röhöghess rajtam ? ! ... No jó, csak csúfolj s nevess ! S majdan csúfolj és nevessél ki akkor is, ha a koporsómban fekszem! — mondta mély fájdalomtól rezgő s majdnem siró hangon, miközben kifelé indult a szobából. Erre már Vilma néni nevetésének is vége szakadt. Útját állotta emberének : — Hová akarsz menni?! Nézz oda a falra, ott van, amit kerestél! Ha olyan oktondi nem volnál, már észre vehetted volna s hallhattad volna a ketyegését. Fiunk küldte karácsonyi ajándékul, miután mindig panaszkodtál neki, hogy milyen kellemetlen neked azóta óra nélkül lenni, hogy elpusztult a régi, öreg jószág. Én vettem át csomagját a postán, mig te a szomszéd faluban jártál s meglepetésül szántam neked. Nesze, itt a levele is a mi jó fiunknak, olvasd el csak, milyen szépen ir és boldog ünnepeket kíván . . . Dani bácsi egyik izgalmas meglepetésből másikba jutva, zsibbadtan, erőtlenül roskadt le egy székre, úgy bámulta sokáig a falon hangosan ketyegő kakukos órát, az ő édes fia — büszkesége szép karácsonyi ajándékát. Kapja le mindenki kalapját, aki csak fején felejtette a meleg szobában, mert tisztelet, becsület jár a dörgösi Hántó névnek. (Nem cserélendő fel holmi Kukuk névvel!) Tudja meg minden teremtett lélek, hogy Hántó Dániel cipészmester úrnak a szép szál, daliás fia, a gyöngyöm Dani gyerek, testőr katonája volt a felséges királyunknak. S amint Dani bácsi nézte-nézte a nem várt szép karácsonyi ajándékot (nincs olyan senkinek a faluban!) eltűnt öreg, ráncos ábrázatáról a bánat, keserűség zordon árnyéka, helyébe oda lopózott az egész világot átható, szerteáradó karácsonyesti tündéri fényből egy kis boldog mosolysugár. Hét órát mutatott azonban az óra mutatója s Dani bácsi most hétszer egymásután hallotta az előbb oly gyűlöletes kukuk szót saját szobájában elhangzani. De most nem jött haragra tőle. Sőt elhallgatta volna éjfélig, minthogy hallgatta is, mert szinte türelmetlenül várta negyedóráról-negyedre, óráról-órára az ő szép, hires fia drága karácsonyi ajándékának hangját. Idegen földön. Irta: Caysz. Wiszlica és Gravisaj között, ahol a Nida és Velki-patak egymásba folynak, kopár halom terül el. Sárga bojtorjános homokpusztaság veszi körül, egyhangú sivár némasággal. Varjak repdesnek el felette s rekedt krákogással ülnek a patakok mentén bóbiskoló szomorú füzekre. Kihalt világ ez a táj. Messziről egy kis falu füstölgő kunyhói tünedeznek fel, amolyan bogárhátú szalmazsuppos vityilók. De azok is oly távol vannak, hogy inkább csak fehér-tarka foltoknak látszanak, mint emberi hajlékoknak. S itt kint, ahol a szellő korlát nélkül suhan el a tarlók fölött s pajzán játszisággal kapja fel a sárga homokot, egy kis sírdomb emelkedik. Fejfája törött fegyver s a fátyol rajta valami kormos véres ruhadarab. A kószáló szél fel-felkapja s lengeti, lobogtatja, mintha a diadalmas glóriás csaták trikolórja lenne. S vájjon ki pihen alatta, kicsoda e szomorú földnek elhagyott rabja? Orosz, lengyel, vagy tán magyar-e ? — Magyar, magyar — búgja, súgja a szél, — édes falujából messze szakadt bácskai gyerek. Nem régen, mikor a georginák még javában mosolyogtak a kelő nap fényében s mikor a fehércselédek még meleg könnyek között gondoltak kedveseikre, akkor jártak már ott magyar legények s akkor szántogatták e földet a szürke bakák hosszú légiói. Mondom, még majdnem friss volt a hazai virág a sapkájukon, mikor egy szép este itt Wiszlica mellett lepihentek. A távolban sötétlő falu mozdulatlanul szunynyadt az esthajnalban s nem tudatta, hogy vájjon életet ava«y halált takargat e számukra. A tábor már pihent, csendesen lapult a domb oldalában az éj leple alatt, mikor két néma legény hagyta el a tábort. Fegyverük a vállukon lógott s fejük fáradtan hanyatlott le a mellükre. Pihenni szerettek volna ők is. De hát a parancs parancs, menni kell. Egy ideig némán lépegetnek egymás mellett minden hang, minden szó nélkül, mikor végre a kisebbik megszólal: