ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-12-27 / 52. szám

megnyugtató erejében legyőzzük az eröszakot, le a gyűlöletet s ha sebet is ejtünk és kárt is teszünk ellenségeinkben, akkor is kisér az a tudat, hogy e harc kötelesség s hogy e harccal és háborúval magát a harcot és háborút szeretnők, ha lehetne, örök időkre száműzni a földről. Legyen a jóság, a hit, az erény a mi békességünk, hogy egyszer valamikor s lehetőleg minél előbb, az örök béke kösse egybe a földön Isten gyermekeit, Krisztus testvéreit. Akkor azután nemcsak karácsonyi emberek, hanem karácsonyi nemzetek lesznek a világon s ezek által valósul meg majd több a Krisztus országából is mi körülöttünk. Addig is a karácsonyi angyaléneknek, hogy „békesség a földön", az legyen itt visszhangja,* hogy „jöjjön el a te országod" s azt ne csak várjuk, de teremtsük is meg. — Francia beismerés — végre. Ismeretes a franciák túlzott nemzeti önérzete, melynél fogva a jobb belátásu franciák is vakok nemzetük nagy bűneivel szemben és nem mernek nyíltan sikraszállni az egészségesebb, vallásos irányzat kezdeményezéseért. Talán a keresztény életet is ellenségeiktől, a német katonáktól fogják tanulni a franciák ... N. Guré plébániatemplomától 15 percnyire lakik, egy elhagyott kastélyban, melynek tulajdonosa néhány szobát bocsátott rendelkezésére, miután a szeparációs törvények kilakoltatták a paróchiából. A község lefoglalta, de elhanyagolja a templomot, melynek ablakai összetörve, menyezete részben beszakadva, anélkül, hogy a plébánosnak bármit javíttatni szabadna. A község 3000 lakosa közül 300 körülbelül a húsvéti gyónók száma; közte mindössze 18—20 férfi. A Maire (polgármester) gyűlölködő kulturharcos; a lakosok nagyobbára munkások és szocialisták. Nemrég egy vasárnapon a német katonalelkész tartott Isten-tiszteletet a kérdéses francia község templomában. A templom színültig megtelt. Jobboldalt német katonák tisztjeikkel, a baloldalon pedig a község — asszony- és gyermeknépsége. A katonák az isten-tisztelet alatt lelkesen énekeltek; mise végén a „Grosser Gott" áriájától harsogott az egész templom. Mise közben a katonák és tisztek legnagyobb része szent áldozáshoz járult. A község francia plébánosa és népe egy pillanatra se vették le szemüket a szokatlan látványról. Midőn azonban az istentiszteletnek vége volt, a francia Curé a szentély rácsozatához lépett, hogy a következő hétre szóló hirdetéseket közzé tegye, melynek végeztével igy szólott: „Kedves Hiveim 1 Nem tartóztallak benneteket sokáig: ma úgyis a német katonák prédikáltak nekünk. A németek ellenségeink, igaz. De egy oly nemzet, melynek katonái s tisztjei a vasárnapot igy megtisztelik, lelkes énekükkel és a szentségekhez való buzgó járulással az egész világ előtt ily bátran katholikusoknak vallják magukat — ily nemzet kiérdemli tiszteletünket, egyúttal szomorúságra hangol, ha hazai viszonyainkra gondolunk . .. Szegény Franciaország! Egykor oly nagy — s most annyira megalázva ! Nem, nékünk nincs jogunk panaszkodni s zúgolódni, hogy Isten e borzasztó háború ostorával büntet minket! Béketűréssel kell viselnünk a megérdemelt büntetést és tanulnunk kell a német nép példájából. Vissza kell térnünk atyáink Istenéhez s akkor Franciaországot újra meg fogja áldani!" A világháború esélyei. Rennenkampf orosz tábornok első, nevéhez méltó, veresége után, valamikor októberben azzal dicsekedett, hogy karácsonykor már Berlinben fog reggelizni; azóta már orosz hadi törvényszék elé van citálva. Dimitriev tábornoknak sem volt kisebb az ambiciója, mint karácsonykor vagy Bécsben ebédelni, vagy legalább Budapesten vacsorázni; azóta már Przemysl „hős" ostromlója is egy ócska orosz érdemjellel létszámfeletti állományba van helyezve. Reméljük, hogy igy lesz a „Konstantinápolyba való direkt bevonulással" és az oroszok többi nagyratörő terveivel, valamint az egész Entente világspekulációjával. Minket és szövetségesünket az oroszoknak tervei érdekelnek legközelebb. Ezek nem céloznak kevesebbet, mint Németország megnyirbálását és Ausztria-Magyarország teljes felosztását. Erdélyt egész a Tiszáig Romániának akarja adni az orosz cár, ha javára lemond a Fekete-tenger mellékéről, vagyis a mostani Romániáról. Boszniát Dél-Magyarországgal Szerbiához akarja csatolni. Északkeleti Magyarországot Galíciával egyenesen Oroszországgal akarja egyesíteni, Nyugat-Galíciát, Sziléziát és Gnesen-Posent „Lengyelországgal." Kelet-Poroszország folytatása volna Oroszország Balti-tenger melléki „kormányzóságának." Észak-Magyarország a felállítandó Cseh-királyság kiegészítő része volna. Ausztria összes német tartományai, nyugati megyéinkkel együtt Bajorország nagyobbitására szolgálna, melyet az orosz államférfiakkal Poroszország rovására erősíteni akarnának. A bulgárt, mivel a a pánszlávizmus szent eszméjét cserben hagyta, egyszerűen le fogják tiporni s azon keresztül jutnak el Konstantinápolyba, az orosz álmok czimborasszójához. Valóban hajmeresztő és vérfagyasztó terveknek kellene ezeket néznünk, ha a háború már öt hónap óta nem folyna túlnyomóan Orosz-Lengyelországban a Hötzendorfi Conrad és Hindenburg által diktált területeken. Kivált mi magyarok kérdezhetnők hajunkat tépve: mit hagynak meg voltakép Magyarországból a 10 milliónyi faj magyar számára orosz jóbarátaink, a kikhez még tavaszszal politikai zarándoklatot akart vezetni egy-két rövidlátó képviselőnk ? Magyarország az előbbiek szerint a Duna-Tisza közt és néhány Dunántul-i megyében húzódnék meg. De vigasztalódhatunk! A katonai szakértők szerint a döntés már a lengyelországi, csatatéren megtörtént. S bár nem telelhetünk az idén Kiewben, hanem legföllebb Varsóban, azért a kettős Szövetség nem áll oly messze eredeti terveitől, mint az Entente vagy Oroszország. Nem mozdíthatják meg most s talán még sokáig Ukraina 43 millió szabadság után sóvárgó népét, nem „adhatjuk" Romániának kardcsapás nélkül Beszarábiát, de Lengyelország a Visztuláig felszabadul s ez Belgiummal együtt a világháborúnak relatíve elég nagy eredménye és a jövő egyensúlyi elhelyezkedésnek döntő nyomatéka lesz. Igaz, hogy a lengyel kérdés seregeinknek Varsóig való nyomulásával sikeresen meg nem oldható. Már pedig ugy Németországnak mint Monarchiánknak lényeges érdeke, hogy alkotmányos igényeiben teljesen kielégített Lengyelországot teremtsen. A németekben nem biznak a lengyelek, ellenben monarchiánkhoz szívesen csatlakoznának. Viszont Németország a monarchia javára Lengyelországról csak ugy mondhat le, ha sikerül az eredeti tervnek legalább egy részét megvalósítani, t. i. Estland, Curland, Livland régi német tartományokat Oroszországtól elhódítani. Nálunk és Németországban a hivatalos körökből kiszivárgott tervezgetések megegyeznek abban az érdekes felfogásban, hogy Németország, bár legtöbbet harcol Orosz-Lengyelországban, nem aspirál Lengyelországra, ha a Balt-i tenger mellékét Szentpétervárig megkaparintja. Abban is megegyeznek a hivatalos kombinációk, hogy Belgium északi flamand része Hollandia jutalma lesz, melytől még nem is száz éve szakadt el. Tényleg a lengyel-kérdés legjobb megoldása egy hármas monarchia megszületése volna : Ausztria-Hungaria-Polonia. Az elhódított OroszLengyelország további feldarabolása Németország és a Monarchia között ujabb seb volna a másfél század óta vérző lengyel nemzet testén és csak Aztán meg madarak szállottak elébe, hogy megédesítsék nagy keserűségét. Jézuska arcáról pedig lassan elsuhantak a bánatnak sötét felhői. Mikor pedig arca ismét fényleni kezdett, mint a nap, a madárkák lassan nekibátorodtak és ölébe szálltak, vállára repültek, puha tollaikkal arcát simogatták és énekeiket a fülébe csicseregték. Jézuska pedig nem haragudott meg érte és fehér kezével fényes tollaikat meg-megsimogatta. Midőn pedig szemét rajtuk legeltette és a lágyan csengő szép melódiákon hosszan elmélázott, szemei megláttak egy borzas madárkát: a kopott madárka baglyas fejecskéjét némán lehajtotta és apró szeméből néha, nagy titokban egyegy könnyet ejtett. Jézuska megszánta a szegény madárkát és az ő bársonyos nézésű szemével reája tekintett. A megtépett tollú, szomorú madárka nekibátorodva sántítva bicegett Jézuska elébe: egyik lába el volt törve és nyitott sebéből, melyet egy vásott fiu kővel ejtett rajta, piros vér szivárgott. Vérének hullásán, könnyének omlásán szánakodott Jézus és ölébe vette, megtépett tollait megigazította és a vérző sebét és a béna lábát meggyógyította. Mivel pedig már-már esteledni kezdett, kezébe vette a csillogó rózsákat és lassan megindult az akácvirágos fehér országúton. Amerre elment, földig hajoltak előtte a fák és búcsút integettek neki a virágok. A báránykák hosszan utána tekintettek; selyem pántlikáikon az ezüst csengetyűk vigan csilingeltek. A madárkák pedig zengő énekléssel messze elkísérték, azután búcsút mondtak, fészkeikbe szálltak. Az egyik azonban nem tudott tőle sehogyse megválni. Ágról-ágra szállott mindenütt utána és nótákon törte a buksi fejecskéjét, miket a varosban akart eldalolni — amiért meggyógyult — egy fehér ház előtt egy fehér házban egy fehér Aszszony előtt. Horváth Rezső. Kisvárosi történet. Az én kedves, szeretett öcsém: Major János akkor huszonnégy éves volt és foglalkozására nézve újságíró és az igazság harcosa Madarason. Az igazságért való nagy hevülését az apjától, Major Barnabástól örökölte. Egyebet aztán nem is örökölt tőle. Kemény magyar volt az öreg Major Barnabás és legfőbb szenvedelme: a kíméletlen és fanatikus igazmondás. De aki igazat mond, annak manapság már nem a fejét verik be, hanem beperelik. Volt is vagy száz pöre az öregnek. Pörre pörrel felelt. Végül az őseitől maradt vagyonkája ráment a perköltségekre. Mikor már nem volt mivel pörölni, elköltözött az öreg úr egy más hazába. Ott bizonyára megkérdezték tőle, hogy az ősei vagyonát, melyet annyi hazugsággal és csalafintasággal szereztek, hogy merészelte Major Barnabás az igazságra költeni? És megtudakolhatták töle azt is, hogy voltaképpen melyiket szerette jobban az öreg úr: az igazságot-e, vagy pedig ami vele jár: a pörpatvart? A fia, Major János ott folytatta, ahol az öreg abbahagyta, csakhogy modern köntösben. Az öreg még a megyegyűlésen csattogtatta az igazság szavát, a fia már tollal küzdött, a Madarasi Híradó hasábjain ontotta gyűlöletét a hazugságok ellen általában, de különösen a helybeli, a madarasi hazugságok ellen. Ez a fiatal ember epés haraggal gyűlölte a hazugságot, mint a legnagyobb rosszat e gyarló világon. Neki a hazugság minden fajtája gyűlöletes, kárhoztatandó és a legiszonyúbb megvetésre méltó dolog volt. Oly fiatal volt! Még nem tudhatta, hogy tán kevesebbszer gonoszság, gyakran nemesség és lelki gyöngédség a forrása; nem tudhatta, hogy sokszor fegyver, máskor balzsam, gyógyító ír; néha lepel, mely elfödi lágyan a rettenetességeket és hogy tömérdek ember számára pajzs, mely megvédelmez gonoszság, gyűlölség, szemérmetlenség és kíváncsiság ellen, megvéd az élet titka, megvéd a magunk lelke és megvéd maga az igazság ellen. De mit bánta mindezt Major János! Ugy látszott, nincs egyéb vágya, minthogy a tömérdek ellenséget, akit az apja ráhagyott, hatalmasan megszaporítsa. Hej, csak úgy porzottak a kis Major János vesszejétől ezek a madarasi hátak, melyek oly szívesen hajlottak meg minden apró haszon előtt. Ezek az apró hasznok, ezek a csipet panamák nap-nap után hogy ki voltak pellengérezve a Madarasi Híradó hasábjain ! S a kicsinyes és bősz hiúságok rosszmájú hordozóit hogy kicsúfolta! Lám, ki hitte volna, hogy ennyi a kapaszkodó Madarason! Ki gondolta volna, hogy az érdeknek mily iszonyú szövevényét bogozták itt össze, amely