ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-08-15 / 33. szám

LI naságnak köszönhetjük, hogy ki nem tört a világháború; féltek Rasputinék a 13-as számtól. Még a mult évben Hohenlohe herceg egy conciliáns hangú levelet vitt uralkodónktól a cárhoz, a béke fentartása érdekében, mert még a monarchia hadifelszerelése nem volt készen. De az idén már oly kedélyes hangon ment a hadüzenet Szentpétervárra, mintha valami udvari bálra hivták volna meg cárék őfelségét. „Van szerencsém a szentpétervári császári kormány tudomására hozni, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadilábon állónak tekinti magát Oroszországgal!" Az orosz világpolitikában passive természetesen leginkább Magyarország van érdekelve. Mi vagyunk ezer év óta gátja annak, hogy a Duna mentén szláv birodalom alakulhasson. A mi nemzeti létünk és katholicitásunk forgott tehát az utóbbi időben állandó életveszedelemben. Méltó tehát, hogy a jelen harcból Magyarország vegye ki az oroszlánrészt, a magyar katonák tüntessék ki magukat legjobban. A béke nem abszolút cél — ép úgy, mint a háború. Olyan béke pedig, minőt Bosznia annexiója óta éltünk, nemcsak a háborúnál, hanem még a hősi halálnál is rosszabb. Ha még igy tespedünk és ernyedünk — hullaként felosztottak volna szomszédaink. Tatár és török idők óta nem hordozhatták körül oly bizalommal és buzgósággal Szent István király dicsőséges jobbját, mint az idén Budavárában! A szent jobb, mely megalapította a keresztény Magyarországot s a tatárpusztitás, törökhódoltság és Világos után helyreállította azt, szerencsésen kimenti azt az orosz-szerb veszedelemből is. Rövid néhány nap — és Szerbia sorsával az orosz Balkán-politika és a pánszláv világbirodalom ábrándjainak sorsa meg lesz pecsételve. Censor. — A háború és a növendékpapok. Ez ügyben az esztergomi érseki papnevelőintézet rektora a következő körlevelet intézte a szeminaristákhoz: Minthogy az egész ország a monarchia többi népeivel és Németországgal karöltve megmozdult, hogy a bennünket létünkben, vallásunkban és kultúránkban évtizedek óta fenyegető külveszélyt Más volt az ő életcélja, egészen más, mintsem, hogy szerelmével boldogítson valakit. Ott volt előtte a kis szemináriumi kápolna a kis tabernaculummal, ahol megfogadta, hogy soha, de soha nem lesz hűtlen az ő Főpapjához s bár életét is elvennék, de szivét senki másnak nem adná oda — mint neki. S íme most kérik azt. Egy ábrándos lélek kéri, hogy magáévá tegye örökre. Melegség futott rajta végig, mintha csak forró szél csapódott volna be az ablakon. — Istenem, — súgja csendes, elfojtott hangon — édes jó Istenem, ne hagyj el. Megjelent előtte a jó öreg sprituális úr, aki sóvárogva várja haza az ő engedelmes kispapját, hogy megáldja őt még egyszer utoljára, mielőtt büszkén kiengedné az Úr szőlőjébe. Ugy érezte most ebben a pillanatban, hogy két szive van; egy amelyik itt szeretne maradni és egy másik, amelyik vissza akarna szállni a régi meleg fészekbe, a kék reverendák közé. És ez a két sziv most küzdeni kezdett egymással. Béni elővette olvasóját és imádkozott és a végén úgy érezte, hogy valami puha, sejtelmes lény hajolt föléje és lágyan megcsókolta lázas homlokát. Másnap vasárnap volt. Béni magára vette kackiás egyenruháját, amelyen már egy vitézségi érem is diszlett, felkötötte a kardját és nagyobb sétát tett a kúria előtti fasorban. Ment-ment lassan, csendesen. A kardja odaverődött a cipője sarkantyújához és olyan szépen csengett, mintha csak ici-pici harangocskák verődtek volna egymáshoz. A kis madarak daloltak a fákon, az öreg hársak meg sejtelmesen sugdostak egymás közt. Béni megállt. ESZTERGOM fegyveres erővel elhárítsa s minthogy a háborúba vonult hadfiak pótlására úgyszólván minden itthon maradt egyén vállvetett működésére szükség van: 0 Eminenciája dr. Csernoch János hercegprímás legujabb XIV. sz. körlevelében a közép- és főiskolai ifjúságot is felszóllitja, hogy külföldi példák szerint a közügyek végzése terén beállott hiányt, kezdve a mezei munkától a közhivatalokig s a betegápolásig, kiki saját tehetsége s a helyi szükségletek szerint pótolni iparkodjék. Intézetünk egyik-másik növendéke már önszántából tudakozódott levélileg aziránt, hogy a növendékpapoknak közreműködése a jelenleg folyó háború idején milyen ügykörre terjedjen ki? Részint e kérdésre való felelet, főleg pedig Ö Eminenciája felhívásának eleget teendő, növendékpapjaink számára a szeminárium elöljárósága a következő utasításokat adja : 1. Az egészségtant és betegápolási kurzust végzett III. éves theologus és katonaköteles növendékeket katonai behívó alapján augusztus 23-ára betegápolási célokra ide rendeljük. 2. A póttartalékos növendékpapok is tartózkodjanak otthon, hogy esetleges behivás esetén rögtön jelentkezhessenek az illetékes hatóságoknál. 3. Ezek és a sorozás alá még nem került ifjabb leviták iparkodjanak szülőhelyükön az országosan megindult segélyakció helyi szervezésében részt venni, hogy a harcba vonultak családja sehol szükséget ne szenvedjen. Vigasztalják és bátorítsák az otthonmaradottakat és legyenek a nép segítségére a levelezésnél. (Beteg és sebesült katonák után portómentes levelezőlapokon lehet tudakozódni a „Vöröskereszt tudakozódó iroda^-ban: Budapest, IV. ker., Tiszti Kaszinó Epülete.) 4. Ezenkívül bármely, a háborúval összefüggő s a papi hivatással nem ellenkező közügy vagy közhivatal terén nyújthatnak segédkezet külön engedély alapján. 5. 0 Eminenciája részint az állandó készenlét, részint a háborús időkkel járó zavarok s hiányosabb közbiztonságra való tekintetből meghagyja általam kispapjainak, hogy jelen időkben ne utazgassanak, hanem mindenki tartózkodjék otthon és vegye ki részét a hazáért való munkában és küzdelemben. Mint 0 Eminenciája az augusztus 9-én Esztergomban a segélyakció érdekében tartott gyűlésen mondotta : bármit teszünk mi itthonmaradottak, bármily nagy áldozatot is hozunk, egyikünk se közelitheti meg hazafiúi erény dolgában a harcba vonult katonáinkat, kik életüket ajánlották fel a haza oltárára ! Az idei szemináriumi iskolaév kezdetét külön körlevélben fogom tudatni. Esztergom, 1914. augusztus 12-én. Dr. Koperniczky Ferenc szemináriumi rektor. Réthey jött vele szemben. Puska volt a vállán s Burkus kutyája meg lomhán lépdelt utána. — No de ilyet Béni fiam, hát már ennyire jól vagyunk, -— kiáltotta már messziről, miközben arcáról öröm sugárzott le — csak aztán meg ne ártson ám ! Mig ezt mondta, egészen közel jött hozzá. Kezet szorítottak s lassú poroszkáló lépésekkel hazafelé indultak. Béni olyan szórakozott volt, alig tudott egykét szót kibökni. Félt, nagyon félt, hogy mi lesz ezekkel a jó lelkekkel, ha ő tudtukra adja a valót. Réthey észrevette zavarát. — Mondja Béni, miért oly szomorú ma, hisz' máskor oly beszédes szokott lenni, tán rosszul érzi magát? Béni nem tudta, mit szóljon. Mondja meg az igazat? — ehhez nem volt bátorsága, hazudni meg nem akart. — Nos, nem szól? Béni kis lovagló pálcájával játszott és szórakozottan ütögette le szárukról a virágokat. — Köszönöm, nemzetes uram, szives aggódását, de hál' legyen az Istennek, meggyógyultam. S ime ép' ez szomorít ... Itt kell hagynom önöket, önt Réthey uram, Rétheyné nagyasszonyt és azt a kedves Piroskát. Olyan lassan jöttek ki e szók a száján, mintha reggeli zefir lehelte volna őket. — Pedig higyje el, Réthey uram, hogy lelkem egy darabkája itt. fog maradni s én azért vissza fogok sirni, vissza amíg élek. Egy sárga csőrü rigó röppent föl ekkor a fáról és oly bolondosán fütyült, mintha övé lett volna az egész világ. 1914. augusztus 15. Francia levél. 1914. július 28. „Művelt, mint egy francia." Ez volt idáig a mérték. Az udvariasságot, a műveltséget mindenütt csak „bon ton"-nak nevezték, hogy már e név is mutassa annak francia jellegét. A mai lapokból értesülhetett mindenki, hogy mivé lett ez a „bon ton." E néhány sorban személyes tapasztalataimat irom meg a hires francia műveltségről, ugy amint annak lelkébe láttam és mindjárt az első pillanatban megismertem. Mielőtt az ember idegenbe indul, igyekszik egyet-mást megtudni azokról, kiket meglátogatni megy. Én is az utikönyvet bújtam, mielőtt Parisba érkeztem volna. A német útikönyvben magasztalásokat lehetett csak olvasni a francia eleganciáról : még a pincérnek vagy a hordárnak sem szabad azt mondani, hogy „hé hallja!* hanem azzal is ugy kell beszélni, hogy „s'il vous piait." Az első kiábrándulás a legelső francia állomáson ért. Vámvizsgálat volt. Az a tónus, melylyel ezt tudomásunkra hozták, szégyenére vált volna a legutolsó pesti zsákhordónak is, kik tudvalevően nem sokat értenek a műveltséghez. Hanem Paris! Ez már igazán müveit! Semmi kifogás ellene. Előzékeny, szolgálatrakész, szives és barátságos mindenki. Ezt azt hiszem, mindenki tapasztalta aki ott járt és hogy ez mindenkit kielégített, az abból látható, hogy mindeddig csak magasztalni tudták mindazt, ami a „világ fővárosában" divat. Én azonban az első napon észrevettem, hogy ez az udvariasság csak szokás és forma. Amikor a francia udvarias, épp oly kevéssé gondol rá, mint mi az alázatosságra, mikor azt mondjuk: „alázatos szolgája." Az csak nekünk uj és csak a rövidlátó tartja tartalmasnak. Valójában pedig üres és tartalmatlan. A müveit társalgás, mely a „bon ton" szabályai szerint a németnek is kijár, csak takarója a nagy gyűlöletnek, mely ott szunnyad a legnyárspolgáribb francia hivatalnok szivében is. E két nagy ellentét szülte a franciáknál eddig nem nagyon ismert ravaszságot: mást beszélni és mást érezni. Ha azután ez egy kissé vadabb természetben honosul meg, mint pl. az orosz: lesz belőle szószegés, vagy magyarán: hazugság. Ez a lélektani magyarázata annak a világtörténelemből immár ki nem törölhető eseménynek, mely a napokban játszódott le. 1871-ben azt mondotta Bismarck, hogy az iskolamestereknek köszönhetünk minden győzelmet. Franciaország most ugyanezt mondhatja egy kis változtatással: minden erkölcsi és hadi vereségét iskolamestereinek köszönheti. Az erkölcsi vereség akkor érte őket, mikor a Saint-Lazare pályaudvaron a menekülő idegenek helyére rezervistákat ültetett és a határ előtt megállította a vonatot s az idegeneket magukra hagyta. Erkölcsi veresége a francia népnek az, hogy a minden középületre arannyal ki— Ejnye, már dehogy is kell elmennie, itt marad édes fiam. Látja az a Piroska szereti magát, szereti nagyon, meghalna magáért. . . Béni vegye el öt s legyen a fiam. Béni sirt. A könnyek vékonyan, hosszan folytak le finom, vékony arcán s onnan is le a nadrágjára. A lombokon átszűrődő napsugár meg szerte szórta rajtuk sugarait s azok olyanok lettek, mint a gyémántszemek. — Nem lehet, nem lehet nemzetes uram. — Már miért nem lehetne ? Szegény nem vagyok. Nézze fiam, ameddig a szeme ellát az mind az én birtokom. Erdeim, csordáim, majorjaim vannak. Pénz is van elég. Egészsége visszajött, bátorsággal szerzett tiszti rangja megmaradt, meg hisz' nemes ember is, mi lehet hát itt az akadály? Béni megfogta Réthey karját és könnyes szemével a szemébe nézett. — Jó nemzetes uram, kispap vagyok s az életemet az Úrnak szentelem, mert ő hívott engem, hogy sajátjává tegyen. Nem maradhatok hát itt. Réthey Olivér elsápadt. Majd végig simította kezét a homlokán és a fiúra nézett. — Béni, komolyan mondta? — Komolyan, uram. — Akkor menjen, nem tartom vissza. Az Úr Isten dolgaiba nem avatkozom. S Béni meg úgy érezte, mintha egy nagy, súlyos teher szakadt volna le a vállairól. Együtt lépegettek tovább. Egyikük sem szólt. Az apró kavicsok meg zörögve ugrottak széjjel, amikor közéjük léptek. Már a kert előtt voltak, amikor Piroska hirtelen kilépett az ajtón. Nevetett, kacagott, mintha