ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-07-12 / 28. szám

reggel pedig negyvennyolcas ágyúkat sütögetvén el, — ezt róla csak Kis J. mondhatja, aki, ha jól emlékszem, költő és a poétika licentia törvényeit töviről-hegyire ismeri. Nyugodt lelkiismerettel megállapíthatjuk, hogy nem ez a koholt rágalom az oka a mai ellenzéki — s kormányférfiak osztatlan elismerésének s hódolatának, hanem az, hogy Bartha teljes férfi volt, ember a talpán, nyilt, meg nem alkuvó jellem, aki élére állított politikai pártállása mellett is — itt nem részletezhető munkássága révén, — több hasznára vált ennek a kiszipolyozott nemzetnek, mint az a faj, melynek visszaélései ellen élete végső sóhajáig küzdött. Épen ezért hamvainak békességgel kell tűrnie azt, hogy törpének degradálják. Van azonban felelet erre is, sokkal könnyebb és lesújtóbb, mint azt első tekintetre hinnők. Mert igaz, gyerekes hülye mese az, hogy bizonyos optikus pénz hiján ebédre üveglencse főzeléket evett. Változatosság kedvéért homorút is, domborút is, már amint a raktárból kézrekerült. Sajnos azonban, az már nem mese, hogy az élet, ez a vén szemfényvesztő komédiás, mulattatásai közben mindenkinek a szomjas, éhes Ítélőképességébe egy-egy homorú s domború üveglencsét csempész. A domborúval, ami nagyit, bámulja az áldozat a saját kis érdemeit s a mások hibáit, de a homorúval szemléli a maga eséseit s a mások erényeit, mert az kissebbit. Ez a nyitja a Bartha Miklós ellen szórt vádak s második helyen emiitett lesipuskás kóclövegeknek. Hogy szóra sem méltatható kulturtörekvések feszitették volna akaraterejét ? Gyöngeszemü ember lencséje nincsen beállítva a végtelenségbe, Bartha Miklós pedig a végtelen gondolatok gyönyörű hegyoromzatán ütött tanyát. Mindig is különös bűvölettel vonzották azok a havas, fehér, magas hegygerincek, ahol legvészesebben ordít a farkas. Szerette ezeket a magaslatokat nemcsak kirándulásaiban, de szerette az életveszélyes meredekeket a viták s a szellem fensikjain is. Homo homini lupior, — ha valaki, ő elmondhatta ezt. De ne bölcselkedjünk. A néhai tasmán emberevők minden jel szerint faképnél hagyták cölöpverő hazájukat s ugyanazon a völgyúton át, melyen hajdan a hét vezér népe, most ők jönnek be Magyarországnak tejjel és mézzel folyó földjére. Bizonyos, hogy az atavistikus, átöröklött tulajdonságok nehezen tehetők le és ezt a lethargikus turáni faj kímélettel veszi tudomásul. Azt megfejteni pedig, hogy a rágcsáló állatkák új tipusa miért esik neki a nehezen emészthető kő — és ércszobroknak is, a természettudósok feladata. Mindenesetre kinos baj, hogy absolut irodalmi értékkel fémjelzett iróművészeink, elsősorban Kemény Zsigmond báró sehogy sem bírnak hozzájutni nevűkhez méltó emlékműhöz, de ebben nem Bartha Miklós a hibás, hanem ezer s egy égbekiáltóan hiányzó vagyoni s kulturális erőtényező. Ezen a hiányon nem sopánkodás lendít, hanem a félretett garasok s a legalább tűrhetően felszökött szellemi nívó. Tegyenek róla az illetékes faktorok. A baktérium második tulajdonsága az, hogy kivétel nélkül csupa sémita tüdőből, leheletből táplálkozik. Mért nem ruccan ki Bartha Miklós szobrának koraisága ellen a különben kormánypártot dédelgető Budapesti Hírlap? Hisz Bartha a függetlenségi eszme szélső baloldalán állott? Az Újságról nem is szólok. Azt mondhatnók, hogy az nemcsak Tisza lapja, de egyben protestáns is. Itt kandikál ki a lóláb. Nem az eddig felhozott kifogások fejik a zsidó öntudat erejét, hanem az a látszólag semmis történeti tény, hogy Bartha Miklós az Úrnak 1901. esztendejében Kolozsvárt kiadott egy pokolian veszedelmes könyvecskét. Tulajdonképen pár heti kirándulásainak a benyomásait közli benne. A fejezetek tartalma hideg, tárgyilagos, didergőén jeges. Akár a déli sark. S egyúttal forró, mint Vezúv perzselő lávája. A könyv cime ez volt: Kazár földön. Tartalma ismeretes. A ruténoknak a világtörténelemben eddig páratlanul álló kizsákmányolása ellen emelt szót benne. Azon célból tette ezt, hogy a nyomorúságos nép veszett ügyét pompásan emelő Egán Edének humanisztikus gazdasági munkálatai ellen akkor is kikelt zsidó sajtónak torkára forrassza csúf hazudozásait s elsősorban kíméletlen Egán-vádjait. Az egész nagy népmentési probléma Darányi miniszterhez méltó megoldást nyer vala, ha Egán is, meg nemsokára rá Bartha Miklós is gyanús hirtelenséggel meg nem hal. A tintafoltok fekete légköre fertőzött, mérgezett. Ami meghallotta a szegény nép jaj kiáltásait, a fülbe forró ólom öntetett, a nyelv elszáradt, megsárgult, a tollforgató kéz megmerevült s a ruténok fölé a gyászos bánat képe ült. Csak ízelítőül idézem a könyvből, hogy pl. egy rutén parasztnak „két ökre veszett belé két forint tartozásába." Egy másik martir „tizenöt év alatt öt forint kölcsönösszeg után Jäger Hersch tőkepénzesnek hatszáz forintot fizetett." Ezek persze meglehetősen enyhe esetek és a bírálat s a szerény hozzászólás megszűnnék tárgyilagos lenni, ha a kis cikk kirívó színekkel festetnék alá. Föl lehetne hozni esetleg az 1040 százalékos uzsoraüzleteket is, de nem érdemes. Aki többet s mindent akar tudni, olvassa el a könyvet, azonban csak ebéd előtt. „Búzatermő Magyarországnak, — sir Bartha Miklós, — van egy vidéke, ahol a nép évről-évre százezerszámra éhezik. Nem ismeri a jóllakás állapotát. Egész élete abban a sóvárgásban telik el, hogy jóllakhassék. íme az állattá fajulás útja. A kutya ragadozóvá lesz, a veréb tolvajjá, ha éhes. A birka bőg, a ló nyerit. Ez a szegény nép sem tolvajjá, sem martalóccá nem lett. Nem is kiabált. Némán tűr évtizedek óta." Az uzsorásoknak égnek állt a hajuk, mikor neszét vették, hogy ezt a kikoplalt, elsenyvedi, nyomorúságos, igazán derék népet, a magyar állam talpra akarja állítani. Hivatalnok, korcsmáros, sajtó, handlé, pénzolygarcha, magas miniszteri tisztviselő, minden megmozdult s felröffent s a komoly ügy arcába csapták, az antiszemitizmus kábitó vádját. Méltóztatnak érteni? Nem a néposztályok emelésének koholt lassúságát, nem is a nemzetgazdaság fejlesztésért célzó, állítólag hiábavaló pénzkidobálást, vagy — absit! — az uzsorát, a titkos pálinkabarlangok üzelmeit, hanem az önzetlen, angol higgadságú, (és angol származású) a leroskadásig fáradozó Egán Ede alkalmatlanságát és az antiszemitizmust. Mindaddig, mig Egán is, Bartha is el nem pusztult, mig a hangszálak rekedtté nem ordították ki magukat s az áskálódásban a fényes acéltollak körömig el nem koptak. Holottan Bartha Miklós heves vérmérsékletének soha akkora áldozatot nem hozott, protestáns ridegségét soha annyira meg nem tagadta, mint amikor ezt a két (valóságban egy) fogalmat kettészelte : kereskedő és uzsorás. A kb. 15 év előtt kapott erős ökölcsapást mai napig is sinyli még. Innen a szétfröcskölt tintapiszok Bartha Miklós szobrán. Ha még egy pár évtizedet vártak volna, amikor elfelejtették volna az ütött sebet, még hagyjam! De most! Mikor még be sem hegedt! Ez sok. Nemcsak keresztény, hanem katolikus és nemzeti érdek egyaránt síkra szállni Bartha Miklós műveért, szobráért, nem azért, mintha ő különös örömet talált volna az uzsorások dolgainak szellőztetésében, hanem azért, mert kiművelt, férfias kulturlelke végeredményben örök értékű munkálatok, jogok, intézmények, igazságok megtámadott szervezetébe, idegrendszerébe, vérébe szivárgott át. Pedig lám, tisztán protestáns ember személyében, az örök igazság védelmének jegyében jutott levegőhöz, e maroknyi belű, tehát nem katolikus türelmetlenség, nem is a lázítás ördöge látta el azokat vérrel. Csupán maga a higgadt tényállás hűvös igazsága! Kérem az öntudatos katolikus elemet, hogy e szinigazságot legyen kegyes a diadalmas életprincípium magaslatára emelni. Mert amíg a katolikus sajtó és Öntudat téli álmát alussza és a pünkösdi spiritus veritatist, az igazság átérzésének és tántoríthatatlan védelmének lelkületét nem veszi, mig a szemetet megemésztő pünkösdi lángnyelveket fejéből, szivéből ki nem lövelli, addig nemcsak a Bartha Miklós szobrára, hanem ami lelkünkre szórt tintafoltok, a vád s igaztalanság az irodalomban épúgy, mint a közéletben, a mi saját gyávaságunk és felületes, sziesztázó, nemtörődő patópáloskodásunk rezervált bűne lesz. HÍREK. Tarkaság. Fecskefészkek. Hiába no! Könnyű volt a néhai valósi palóckirálynak, Mikszáth Kálmánnak az ő zseniális írói tollával a magyar nép osztatlan szeretetét magához kaparitani. Olyan napsütéses vidéken született és élt, ahol az arra fogékony és lehellet finomságú lelkeket költővé formálja a csodás táj minden mese szövése, pajzán humora, a termékeny agy képzelődése. A girbe-görbe meseország ezerféle varázsa fantasztikus álomképet pingál a szemlélő elé. Hamarjában nem tudja az ember melyiket csodálja rajongó érzésééi. Az egymáshoz simuló fehérre meszelt fecskefészek nagyságú, bagolyszemű házacskákat? Vagy a vidéket lágyan, édes szeretettel körülölelő vadregényes, rigódallos hepehupás bordájú közel s távolban kéklő hegyeket? Tarka-barka szinü pillangós réteket ? Hullámzó vetéseket ? Vagy magát a népet? Mindegyik lüktetőén érdekes. Mindegyikben van valami rendkivüliség, amely lenyűgözi a lelket és szívet. Legérdekesebb bizonyára maga a nép. Az a barnaképű, egyenes gondolkodású palócnép, a melyiknek legrajongóbb mestere, maga a költőfejedelem volt. Szép magyar eredeti tipusú, szúrós szemű férfiai fehér arcú, huncutkás mosolygásu lányai, tarka ruhájú menyecskéi, bizonyára érdeklődés tárgyává teszik. Csodálatos valami, hogy amilyen újongó kedélyű, mosolygós szemű a fiatal nő, ép olyan búsongó nézésű, mosolytalan az idősebb férfi. Valódi ellentét. A palócember nagyon ritkán mosolyog. Valahányszor ilyet látok eszembe jut a hunok dicső fejedelmének, Attilának szomorkás természete. Szakasztott mása. Ha mindjárt tréfás a beszéde is, a palócember arcán nem lehet felfedezni, valami lopva odasurrant mosolyt. No hanem a lányok, — folyton dalolnak. Városból kirekedt nótáktól hangos az egész falu. Közbeközbe jóizüeket kacag a legkisebb mókaságon is. Talán azért is olyan rendkívüli jókedvűek ezek a palóclányok, mert tudják, hogy az ő kacagásuk nótás kedvük tiszavirág életű. Hamar vége. Tizenöt-tizenhét éves korában már férjhez megy. Akkor aztán már az aranyos bohém természetüket szürke fátyollal borítják 'be, hogy a napsütéses jókedvük örökre eltemetödjék. A palóclány, ha már tizenhét-husz éves, öreg lány nevet vesz fel. És bizonyára a természetük ragyogó temperamentumos jókedvük ezért tobzódik annyira. Különös szokásaik más kategóriába tartoznak. Legszebb szokása, ami a városi kultur embert szégyenbe ejti, hogy csendesen, szerényen, minden fenhéjázás nélkül köszönt mindenkit. Vájjon melyikben buzog több a kulturális érzésből? A fenhéjázó, üres lelketlen, irigy és kapzsi városi emberben-e? Vagy a szerényen, minden frivolság nélkül tisztességtudóan köszöntő palócnépben-e ? Itt aligha ismerik az urhatnámság iránti szenvedelmet. Felesleges és jobb is. Másik gyönyörű szokása, hogy nem vágyik más tájakra. Megelégszik az ő kacskaringós falujával. Igaz hogy lenézi az idegenből ide vándoroltat. Azt mondja rá hogy gyüttment és nehezen barátkozik meg vele. Nem mintha talán gyűlölködő természetű volna. Inkább az öröklött, apáról-fiura szálló szülőföld iránti mélységes vonzódás. Az élelemre keveset ad. Bármi ócska étellel beéri, annál nagyobb igényűek a ruházkodás terén. Valósággal pazarlók. Különösen a nők, a lányok. Vasárnapi misére a palóclány legszebbik gúnyáját veszi magára. Habfehér selyemből, patyolatból készült viganója aranyos virágokkal, szines pillangókkal van kivarrva. Karját finom, átlátszó fátyollal födi. A térdkalácsig érő száz ráncu szoknya kissé drasztikus. Mikor templomba indul, piros helyrevaló csizmáját karjára ölti és s csak a templom előtt huzza fel meztelen, duzzadt lábára. A legények és idősebb emberek egyszerűen, de tetszetősen öltözködnek. Az öregasszonyok gyászosan. Ami eléggé jellemző a nép kedélyhangulatára nézve. Fidibusz. Krónika. — A harmadik Kisdunahídról. — A Kisdunán uj hídnak kell Emelkedni, Amelyen a fótballmeccsre Lehet menni. Kényelmes, szép, uj hidacska, Nem lesz párja! Pláne, mert még (ami fő !) pénz Is van rája! Nem készül ez semmiféle Adósságra, — Készpénz van rá benn a város Kasszájába' És úgylátszik, hogy ez olyan Ritka eset, Hogy a város egészen kétségbe esett! Szalad ide, szalad oda Megnyúlt képpel, Hogy a hidat hogyan s hová Helyezzék el?