ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-05-03 / 18. szám

XIX. évfolyam. Esztergom, 1914. május 3. 18. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKO BELA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyvkereskedésében. Régi dolgok. Esztergom, 1914. május 2. A magyar politikai életben az utóbbi harcok alatt igen nagy fordulás állott be. Ugyanis mindenkinek feltűnik az a jelenség, hogy a politikai pártok keretei teljesen elhalványultak s a legellentétesebb világnézettel biró urak úgy barátkoznak egymással, mintha csak egy templomban s ugyanazon keresztelő kútnál keresztelték volna meg őket. A legkülönbözőbb elemeknek egy táborba való beszoritását az a kényszerhelyzet hozta létre, amely a kormányzó hatalom bizar stilusú és eddig teljesen szokatlan kezelése folytán állott elő. Nagy rémület idején a ragadozó húsevő és a jámbor természetű füevö állatok veszélytelenül megállhatnak egymás mellett, mert a tanácstalanság, a reménytelen helyzet letörnek minden különösebb faji törekvéseket és egyedül az általános ösztönök fejtik ki tevékenységüket s összes mozgásaik a menekülés utjai felé irányulnak. Az emberek tervszerűtlen keveredésénél is történik valami hasonló dolog, azonban azt senki se tagadhatja le, hogy a politikai pártok honmentö szövetkezése inkább használ a gyanúsabb elemeknek, mint a jótörekvésü egyéneknek. Magyarország keresztény népe szivben egy cseppet sem rokonszenvez a szocialista vezérekkel s a falu népe épen oly ellenszenvvel fog kezet a kiküldött agitátorral: a tudákos, de facér asztaloslegénnyel, mint a grófok és mágnások a budapesti előkelő demokrata vezérrel. A szükség mégis összefűzi a bárányt a farkassal: a falu népe bosszúságot akar okozni papjának és eddigi vezetőinek — meghivja tehát a szociáldemokrata szónokot s összekapaszkodva járkál vele az utcán, hogy pukkadjanak meg, akik eddig vezetgették, gyámolitgatták. Azt azonban nem számitja ki se a nép, sem pedig az előkelő politikusok serege, hogy az ilyen akciók folytán a „nem kívánatos" elemek tekintélye észrevétlenül növekszik, a tisztességes törekvések régi fénye pedig a különös környezetben egyre jobban halványodik. Ismerünk a világtörténelemből embereket, akik azt tartották, hogy a kath. egyház ellen még az ördöggel is szövetségre kell lépni, vagyis hogy az elérendő cél érdekében semmiféle eszközt és szövetségest nem szabad szégyenleni. Tiszteségesebb formában ugyanilyen elveket hangoztatnak egyesek most, midőn a magyar alkotmány és szabadság veszedelemben forog. A politikai pártok eddig természetszerűen programmjuk tartalmasságában és életrevalóságában látták fenmaradásuk és munkaképességüknek biztositékát, tehát arra törekedtek, hogy minél csillogóbb Ígéretek és minél kövérebb kilátások integessenek belőle az ország polgárai felé. Ma már programúiról senki se beszél. Az uralmon levő munkapárt se veszi komolyan azt a manifesztumot, amellyel pár év előtt kiállott az ország elé, hiszen az csak olyan formaság volt, a mely a liberális tradíciókkal való kapcsolatot akarta jelezni. Szivükben azonban meg voltak győződve, hogy egyedül az ügyes taktika, a semmitől vissza nem riadó, ruganyos gummibélü lelkiismeret és egy elszánt vezér viszi diadalra ügyüket. A munkapártban az elvek helyébe lépett a legnyersebb személyi kultusz. Nem az lett fontos, hogy mit mond a pártprogramul, hanem hogy mit mond a vezér: a pártnak imádott bálványa. Az ellenzéki politika megmaradt a régi alapon s továbbra is elvekkel dolgozott, bár látnia kell, hogy a munkapárt szelleme ráragadt az ország népére is. Ma már nem érdeklödnek az emberek a 48 és 67 iránt, ezeket csupán elméleteknek nézik, amelyeknél még az erőszakos tények is jobban imponálnak. A pártprogrammok „régi dolgok" s belekerülnek a régiségeket tartalmazó muzeumokba, mert kifogynak a jellemes emberek, akik még ideális lélekkel olyan törekvések élére mertek állani, amelyek a hatalom embereinek nem voltak kedvesek, de az alkotmányos szabadság magvából keltek ki. Az ellenzéki pártok közül úgyszólván már csak a néppárt nevével találkozunk, mert ennek keresztény demokratizmusa elég biztosíték arra, hogy a párt keretében személyek, bálványokká emelt emberek sohasem léphetnek a magasztos elvek helyébe. A személyi kultusznak legellentétesebb példái Tisza István és Andrássy Gyula. Az utóbbi mellett még elég tág szerepkör AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Hazulról. Odahaza voltam a kicsi falumba, Mosolyogtak rám az ismerős kis házak. Fehérre meszelve, éppen ugy mint régen, Haj! — de odabent más emberek tanyáznak. Mennék közéjük, tán meg se ismernének, Kérdenék egymástól: ki ez az idegen ? Mert bizony nagy idő, tizennégy esztendő De sokan pihennek azóta odalenn. Az akácfasor is vénült, ám a régi S tán még az a galamb csipeget a porba, Amit egykor régen hessegettünk együtt — Három rózsabimbó egy árva bokorba. Három szőke kislány, három rózsabimbó... Mily szépen elfértünk a kis fa-taligán! Pehely-dunnát rakott alánk a gondos kéz, S vitt a kertbe vigan a jó öreg Vidám! Áldja meg az Isten azt a gondos kezet^ Aki még mostan is törülgeti könnyem, Aki nem restelli megírni százszor is — Jól felöltözzetek, mert meghűlni könnyen ... Három szőke kislány egy árva bokorba, Szomorú asszonynak három kis árvája ... Jóságos szivüknek melegén ápolva Uj éltet csókoltak ők a mi orcánkra. Magam járok vissza, a többiek közül Ki messze van innen, ki örök hazába. Kimentünk oda is, köszöntöttük őket. S mintha felelt volna az orgona ága. Keresztjük két karja mintha ölelt volna A hófehér márvány tiszta nyugalmával, Megihletett lelkek menyországba hivó Szeretetre nyiló ölelő karjával. A kicsi harang is ugy csengett, ugy bongott, Zokogása most is zokog a lelkemben, Mintha gyermekkorom álmait temetve Sirt volna én velem, — sirtunk mindaketten. Mányiné Prigl Olga. Erdöirtás. Athanasius, a remete ott élt a legelrejtettebb erdőzugban. Minden reggel vette kőkorsóját és lesietett a forráshoz, hogy cellájába vigye annak kristály vizét. Ö cellának nevezte, pedig csak kicsiny barlang volt, amelyet egy ősrégi sziklaomlás alkothatott. Ugy függött ott a kopár és meredek sziklaoldalon, akárcsak valami kalitka, amelyet óriás oszlopok tartanak. Aki ismerte a járást, az egy-egy lépcsőt is fedezhetett fet, amely odavezetett; természetesen inkább cyklopsok, mint emberek számára készült. Ez volt a remete lakása. Innen széttekinthetett az erdő felett a messze távolba, ahonnan rózsaszínű köd gomolygott az ég felé. Ő szerette ezt az erdőt, mert az jelentette számára az absolut békét és lelkinyugalmat. Szerette ezeket a sürü fatörzseket a sziklacella lábánál, mert sohasem lehetett keresztüllátni. Amikor ugy estefelé leborult a szürke bazaltkőre és kiterjesztette karját, akkor ugy érezte, hogy az erdő az ő vára, legjobb barátja, aki elrejt előle minden gonoszat, aki megvédi az ellenségtől. Az erdő nem ismeri a bűn lármáját! És Athanasius értette már az erdő nyelvét is. Amikor néhanapján a fák csúcsai mozdulatlanok voltak és a rémület szürkészöldje ömlött el leveken, akkor tudta, hogy fái a közeledő veszélyről suttognak. Ha fájt a szive és a távoli rózsaszinü ködre gondolt, akkor megszólalt az erdő és vigasztalta őt. Ilyenkor mintha a szive dobbanását is hallotta volna. Valóságos psychologusa volt az erdőnek és megértette bánatát. Vele együtt sirt és örvendett. Olyannyira rabja lett a rengetegnek, hogy már el sem tudta gondolni, hogyan lehetne meg máskép. De Athanasius sohasem ment messze be az erdőbe. Cellájától le a kristályforrásig csaknem egyedüli utja volt. Csak aratáskor, mikor a gyümölcsöket gyűjtögette, akkor egy kissé mélyebben merészkedett bele. Mert ő tisztelte az erdő csendjét, ő azt hitte, hogy fáj neki, ha a száraz leveleket lábával tapodja. Csak csendben tudta elgon-