ESZTERGOM XIX. évfolyam 1914

1914-04-19 / 16. szám

tetői átszellemülten már hét órakor rohanva futunk oda, hova még annyi mások is ügetnek, hogy csak sortűzzel lehetne megtizedelni a konkurrenciát. Leülünk tehát az előszobában. Megolvassuk hány fogas van, milyen mintát használt a piktor, kopott-e a linoleum? s boldog önérzettel tudjuk vagy tudom, hogy én leszek az első, ki a főnök ábrázatját a reggeli borotválás pouderében megpillantja. Végre benn vagyok az íróasztalok raktárában, hol kiváncsi fejecskék emelkednek fel az Írógépekről s vidám arcok lesik mosolytalan fisonomiámnak kifejezéseit. — A főnök urat keresem! Erre felemelkedik egy hatalmas alak — kérem, mondja rettenetes udvariassággal: „Éppen most vettem fel egyet!" Hallatlan! — gondoljuk magunkban — talán volt az éjjel egy külön kiadás, amire Morfeus nem engedett szaladni, vagy van talán egy rejteklépcső, hogy agyon ne gázolják egymást a paly átlan ok ? Sohse törd a fejedet — pech ez, akárhogy szépíted is — köszönd meg, hogy fel nem irták a címedet. Elszakad a cipőnk — szégyellem kimondani, eh mit teketóriázol — nincs pénzed no; igen, igen, ezt akartam mondani s be akarom varrni magam, mert elegáns megjelenésű nők kerestetnek irodalmi munkák terjesztésére. Ezzel sietek keresni a spulnik halmazában, de csak fehér fércelő pamutra bukkanok. Künn verőfény, madárcsicsergés, térzene, hiányos toilettek üldözői, de azért hidegvérrel öltögettem be cipőmnek ventillációit, gondolva, hogy tintatartóm majd elvégzi a festészet művészetét. Rohanok hozzá, belenézek, felkapom, rázom, de egy cseppet sem vagyok képes kisajtolni belőle. íme az offertek firkálásába még az ő „atracin" lelke is kiszáradt. E pech már összeszorította a gégémet, de a sarokban ácsorgó sárcipőim óriási részvéttel pislogtak rám s nagyon biztattak, hogy csak húzzam fel őket, gondoljam inkább, hogy esik az eső, csak itthon ne maradjak, mert mit szólnának a kishirdetések, ha én nem szaladnék s végre is a jelzett intelligens megjelenés nem tiltja a sárcipőket. Igazuk van s eldekorálva a cipők fehér öltéseit, lihegve jelentem meg a vállalat irodájában. Még ilyen kedves fogadtatásban sohasem részesültem; az igazgató zöld bársony karosszékbe ültetett s oly bizalommal mosolygott, hogy restelni kezdtem, hogy a „pech" ragadozó mivoltát úgy letromfoltam. — Nagysád kérem, tud-e ön beszélni? — Én, a nő? •— S bir-e nyelveket? — Minden nyelvet a saját nyelvemen birok, pár hónap múlva már eszperantóul fogok várakozni egy megfelelő állásra. — Szóval érvényre kell emelnie minden ékesszólását mindaddig, mig az illető Ki nem veszi a tárcáját, vagy alá nem irja e részletivet. Különben az ön érdeke, mert mentül több könyvet elad, annál nagyobb a percentje. Ezzel elembe helyezett valami száz diszkötésű könyvet a remekíróktól. Vászon-, karton-, bőr- és selyemhuzatban mosolyogtak a nagy gondolatok s átkarolva őket, a világ legszerencsésebb hölgyének képzeltem magamat, a kötelezvényre pedig büszkén irtam reá a legújabb foglalkozásomnak titulusát: „könyvügynöknő." Ennél szebb szót még nem hallottam, hisz ez titulus, állás, percent, minden mi egy futó lelket boldogíthat. Azóta megismertem a város és a kültelkek minden utcáit, a gégeorvos megállapította, hogy az eladási vágy bacillusai megtámadták a hangszálaimat, már a harmadik pár sárcipők is elszakadtak, de még egyetlenegy kötetet el nem adtam és most kérem számítsák ki a percentet, mert ez az én fényes napi keresetem. Gladiolus. «><)0k • • • Kedves olvasóinknak bizonyára élénk emlékezetében van még az a kinos incidens, amidőn a képviselőház egyik elnöke — egy előkelő fővárosi lapnak munkatársát: Persian Ádám hírlapírót hinauszekszpedirozta, melléje adván díszkíséretül két magy. kir. népképviseleti őrszemet is. A dolog meritumát a lapok annak idején eléggé ismertették, igy tehát azt felesleges ismételni. Más, — mely bennünket felszólaltat. Persian Ádám hirlapiró. Azonban egy baja van a szegénykének. Ő ugyanis a hírlapíróknak azon fajtájához tartozik — akiknek háztartásában ha „a zsemlye párja megdrágul" —- kenyeret esznek a kávéhoz (ha van ugyan kávéjuk!) mert a kétfilléres árkülönbözet szerény háztartásuk büdzséjében — differál. Aki tollát nem annyira tintába — mint idealizmusába mártja. S ha ír a közönségének — nem a sablonos, bérelt, fizetett tollal ír — de lelkéből ad egy darabot —• olvasóinak. Énjét. Vagyis magyarán — (soh'se tessék azért megijedni!) egy —katolikus újságíró !... Tegyük fel, — Rebemwurezel Izsóka „A Dobutca" cimű lap munkatársával történt volna meg az a „bizonyos eset" — haszt te gezéhen! — a parlamenti tudósítók, gyorsírók és hírlapírók — mind egy szálig kivonultak volna, magukévá téve a kartárson esett sérelmet, amely (mint jelen esetben történt) megfosztotta a sajtónak egy ismert, érdemes munkását a kenyértől is. Sőt mi több! a lapok az országgyűlési tudósításokat mind addig nem közölték volna — mig az elnök ünnepélyes bocsánatot nem kért és elégtételt nem ad a „gemászrégelt" újságírónak . . . S teljesen helyesen tették volna. A szolidaritás és a „bajtársi kölcsönösség" — meg is követeli ezt. Jelen esetben azonban már csak nem méltóztatnak azt feltételezni talán, hogy egy szürke kis klerikális Ádám kedveért is Jerichó trombitái harsogjanak!? Nevetséges! Mi közük „ő nekik" Persiánhoz, a — katolikus hírlapíróhoz ! ? 'S war noch schön . . . Nagyhét . . . Húsvét . . . Nagy „húsvéti ünnepi szám." A kereszténységnek legnagyobb ünnepén meg igy irnak „ők": Elől — keleti szemforgatással kezdik a Megváltót Üdvözítőt, Szentsirt emlegetni: No ja, dasz iz e „bevezetés." Folytatják . . . „szent Antal a boldogtalan szerelmesek legkedveltebb szentje" : „az asszonyok és leányok erősen hisznek (!) a szent jóságában* ... ... a keresztény mithos" (Jézus szenvedése = mythos !) Az egyik lap meg a boldogságos Szent Szűz Lourdes-szerű jelenéseit utánozva, a katholikusok Szűz Mária kultuszát alkoholba mártott tollal — infámisan, a nevetség tárgyává teszi, kifigurázva a Szent Szüzet s nevetségessé téve a „nép" „Mávia-imádását" . . . Hát még a többi Samu lapok! . . . A katolikus közönség meg saját pénzével fizeti és zsebrevágja a — pofonokat! De ha a katolikus magyarság arcán már „oly vastag a bőre", — hogy ilyenek aztán is olvassák és járatják a Samuk lapjait, akkor legalább ne lépjék át többé a katolikus templomok küszöbét; mert az Krisztus temploma, mert — ez a hely szent!!! Júdások ne lépjék át a szent küszöböt. Samunak szóltam — de János bá' is érthet belőle . .. B. R. HÍREK. Tarkaság. Húsvéthétfői öntözködés. Hajjaj! Művelődünk szörnyű módon. Nagyban adjuk a rongy szedést. Különválogatjuk a tarkát. Régi, kedves, intim szokásokat elhajigáljuk gyerekésszel magunktól. Ugy okoskodunk, ami egyszer már régi, az egyúttal maradi is. No persze, hogy persze. Urak vagyunk. Művelt urak. Kis urak, nagy urak. Egye meg a kánya. Megosztán mozizunk is. Attól leszünk egyszerre olyan fránya müveitek. Nem csoda tehát, hogy a húsvéthétfői pirostojás is úgy kiment a divatból mint példának okáért az imádkozás. Asszonyok, lányok mostanság az öntöző fiatal és öreg fiúknak már nem pirostojással kedveskednek. De nem ám. Az már nem módi. Hanem „szegfű", meg „tulipán virággal." Húsvéthétfő reggel tele volt a város nem ugyan fehéren nyiladozó akácfavirággal, hanem igenis tele volt virágos gomblyukú bonvivántokkal. Őröm volt nézni, milyen önelégült, álomkóros ábrázatú gentlemanok ődöngtek az utcákon. Ökölnyi, fitos orrú kis nebulók, kamasz suhancok, hókusz-pókusz járású cvikkeres zsentri fiúk, pislogós szemű diákemberek, snájdig fiatal és öreg urak gomblyukában ott hencegett szines tollazatával a sokféle szinű virágoázis. A napsütéses utcákon megindul a kárász-életű börze. Hol, kiknél nagyobb, az árfolyam az öntözés eredményezése tekintetében. Hirtelen, robogva sedrét végig egy nyurga, szeplősképű diákember. A korzószélin ácsorgó „börzéáner" társaihoz rohan s lihegve nyögdicséli: — Fiúk! Gyertek a kezitcsókolomékhoz. — Mit kapunk ott? — Finom megylelkit, konyakot, amennyi csak belénk fér. Süteményt, sonkát, még osztrigát is. — Hát virágot? —• Azt is. Mindegyikünk egész szekérre valót. Tudjátok, a szőke Micike szülei nagyra tartják, hogy gimnazisták mennek hozzájuk öntözni. S a lányos házaknál már javában dúl a tatárjárás. Pusztítás, rombolás jár nyomában. Az egyik utcasarkon két icipici, hátulgombolós nadrágú udvarló találkozik össze. Mindkettő még hátul hordja a zsebkendőjét, nehogy elvesszék. Egyik markukban félliteres formájú otkolonos vizes üveget szorongatnak, a másikban pedig újságpapírba csomagolt édességfélét. Mellükön virágerdö terpeszkedik. Kabát és nadrágzsebeik majd megfeszülnek a sok mindenféle jótól. •— Hoj vojtál Piszta? — Izza néninél. — Szot pizt teresztéj máj ? — Ejéd szotat. Ész te? — Én hajmincnyóc trajcát. — Én med huszonhajmincat. De méd szot hejre medet. — Ész mit cinájsz a szot pizzej ? — Taritát, med tardot, med jovat veszet. Ész te? — Én med moziba fodot menni. Amind pizem jesz. Más helyen meg egy haragos néni vezetgeti görbelábú magzatát. A néni nagyon mérges lehet, mert nagyokat rikolt a mellette evickélő huszáros lábú aranyvirágra. — Ne bőgj! Mert agyoncsaplak! A harsogó vitéz gyerek csak azért is magasabb áriákba kezd. Az ismerős kofák megkérdik a nénit: — Mér bőg úgy a Peti? — Azért, mert elraktam az őkelmét alaposan. Elviszem a cudart öntözni a sógorasszonyhoz, hát a mafla kölyök a nagy flaskós szagosvizet a szegény sógorasszonyhoz vágja öntözés közben. Szegény assszony majd elájult a fájdalomtól. Hogyne! Az embert homlokon vágni amolyan félliteres üveggel nem gyerekjáték. Hát a szegény sógorasszony megadta jól az árát az öntözésnek. Aligha kívánja meg egyhamar az ilyen kellemeskedést. Azonban általába véve kedélyesen múlik el a húsvéthétfői öntözés. Pirostojás helyett mindenki virágot kap emlékbe. Hiába! A virág sokkal szí mbolikusabb valami, mint a pirostojás. Fidibusz. Utóirat. Magyar Géniusz Őnagysága is a mai szokásnak hódolva a nála öntözködő Magyar Tudományos Akadémiának egy Szekfűt adott emlékbe. Fidibusz. Krónika. Kováespatak — eladó. Egypár sor a lapban, — olvasgatom százszor, Most, kies tavaszban, bimbófakadáskor, Mikor a kis fecskék a fészküket rakják, Mikor napsugárban úsznak a pacsirták, Amikor az ember szive csak úgy dagad: Hogy dobra kerül a kies Kovácspatak! Felnézek az égre, bús felhője nincsen, Nézek a patakra, csörgedezik frissen. Nézem a virágot, hogy mosolyog, kacag És táncolni látom a napsugarakat; Mégis, ahogy nézek, e vidám keretben Valami könnyféle reszket a szememben... „Kováespatak?" . . . kérdem, nem, ez mégsem lehet, Ismerek ott én jól minden völgyet, hegyet, Ismerem a lombot, melyek alatt jártam, Ismerem a rögöt, mit taposott lábam, Nem beszélt az nékem soha-soha másról, Csak vidám tavaszról, bimbófakadásról. És most . . . hangzik a szó : „Ki ád többet érte l* Szemek villannak meg, pénz csörög a kézbe'... írják a kontraktust hétköznapi képpel, Megkötődik gyorsan egy uj adásvétel És a telekkönyvben, (kivel szálljunk pörbe ? . . .) Az, hogy „Esztergomé'

1

, — ki lesz majd törölve. Kovácspatak nem lesz a miénk már többé, Egy ragyogó álmunk foszlott újra köddé. Lehet, hogy majd szebb lesz, lehet, keresettebb, De minékünk így volt mégis csak a legszebb. Ha ezentúl oda néha eltalálunk, Idegen lesz minden, — idegenben járunk!