ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913
1913-03-23 / 12. szám
Az „ESZTERGOM" húsvéti melléklete. A föltámadás. . . . „Föltámadott" . . . Nincs itt" . . . Mily vigaszt nyújtó és örömet keltő szavak ! ? . . . Amit a kincs és hatalom, gyönyör és élvezet, művészet és tudomány nem adhatott meg az embereknek, azt megszerezte nekik a mai nap örömteljes eseménye, mert meghozta a lélek megváltását. A kösirból kiáradó fény eloszlatta az emberiség lelkére nehezedő négyezer éves homályt. Az évezredes bizonytalanság tengerén vergődő emberi lélek hajója révpartot ért. Immár feltűnt a' világító torony az élet útjainak bevilágitására: a húsvéti hajnalpír. Elszorult kebellel szemléltük a keresztfán az Élet kimúlását . . . Igaz ugyan, hogy érettünk halt meg, de a bűnös emberiség felvirulására ez kevés volt. Mi életet akartunk, Életadót vártunk. Az érettünk elszenvedett halál kevés vigasztalódásank, nekünk élet, föltámadás kellett! . . . . . . „Föltámadott, nincs itt". Mi más az, ha nem az isteni hivatás betöltése : a vergődő lelkek megváltása ?!..-.' Jézus eme isteni küldetésének koronája: áldozatkész önfeláldozása s ami e koronára a diadémot kölcsönözte, az föltámadása. Nem leplezhetjük tehát örömünket a hit, az igazság, az élét adójának diadalán, nem tartóztathatjuk föl a szivünkből előre törő lelkesedés árját, de mégse kábíthatjuk el magunkat. A járatlan utak ugyan eltűntek, az emberi lelket eltévelyedéssel fenyegető éjhomály eloszlott, de az isteni intő szó: „Ember küzdj és bizva bizzál" szól minden kor emberiségének. A föltámadás lelkesedést és megnyugvást kelt bennünk. Rajta leszünk, hogy eme húsvéti ajándékot törhetetlen hittel viszonozzuk. Krisztus föltámadott! . . . Krisztus él! ... Az igaz eszme győzött! . . . Rajtunk áll, hogy az teljes fényében ragyoghasson. Ember, keresztény ember hiszel a föltámadásban ?! . . . Elhiszem, csak hitednek jelét lássam. . . , Szégyenled talán hited megvallását, ha a győzelmes eszme önfeláláldózást kivan ? ! . . . A közügyek, a katholikus érdekek, a keresztény sajtó, mindmegannyi ébresztő óra — hallod-e kötelességteljesitésre hivő hangját?! . . . ... Lelkesedésünkbe diszharmóniaként vegyül annak a tudata, hogy még mindig vannak nyomorgó rabszolgák akik önmagukat vetik a kétség és hitetlenség lelket ölő karjaiba. Mennyien vannak még a Gamálielek, Tamások és Juliánok, akik vagy bűnös nemtörődömségben élnek vagy a keresztény eszmével szemben brutuszi hősködésre vállalkoznak. Nem halljuk-e lépten-nyomon az „Én jó katholikus vagyok" szólamokat a vallás külsőképeni, tettekben való nyilvánítása nélkül? ! ... Vallásellenes intézmények elitélése mellett nem látjuk e a „jó katholikusok" bűnös közönyösségét ?! . . . A vigaszteljes „ Alleluja"-nak emlékezete kell, hogy kisérjen utainkon, nehogy a genezáreti hajósok kishitűsége erőt vegyen rajtunk! . . . Krisztus feltámadott. — Krisztus él. •— Mily ünnepi hangok ! . . . Ennek a tudata hassa át a mai napon a keresztény társadalmat. A föltámadásba vetett hit legyen világító fáklya a romlott társadalmi élet ijesztően sorvasztó utjain. Éljünk Krisztusban, éljünk egy nemes és ideális célért a keresztény eszme diadaláért. Tegyünk róla, hogy a lelkileg holt, az erkölcsökben megfogyatkozott emberek a föltámadás diadalmas zászlaja köré gyűljenek! Csak igy lesz azután hitben és erkölcsben erős társadalom, csak igy lehet a nemzetnek jövője. M. ;ándor. A francia kath. egyház jelene. Az „egyház legidősebb leányának", a francia egyháznak sorsa a szeparáció óta az egész világ kath. sajtójának izgatóan érdekes tárgya. Szinte lélekzetét visszafojtva lesi, várja a kath. világ annak a létkérdéssel egyenrangú problémának kibogozódását és megoldását, miként tudja megállani helyét az egyház a világi hatalom támogatása nélkül, sőt az államnak szinte élet-halálra szóló, késhegyig menő üldözése és kellemetlenkedései dacára. S tény, hogy az összkép, melyet a külföldi lapok a francia vallási viszonyokról megrajzolnak, nem a legörvendetesebb. Legutóbb a német kath. sajtónak egyik legkiválóbbika, a „Köln. Volkszeitung" verte félre a harangokat olyan riasztó hírekkel, melyek a francia egyház feltámadása és fényes jövője felől álmodozó kath. lelkekre ugyancsak kellemetlenül kijózanitólag hatnának, ha nem tudnók, hogy ezek a hirek nagyrészben a franciák iránt túlzott animozitást eláruló németségnek kárörvendő rémlátásán alapszanak. Nem kell hát minden szavát készpénznek venni. Más forrásból ellenőrizve ugyanis konstatálhatjuk, hogy a „Köln. Volkszeitung" egyes szórványosan előforduló jelenségeket veszedelmesen általánosít, fecskeröptében végzett felületes megfigyeléseket túlságos fontossággal ruház fel. Valójában pedig egy uj renaissancenak néz elébe a francia egyház, amely újjászületés lassan megy ugyan végbe, de biztosan. Lassan, mert amint a természetben nincs ugrás, a lelkek átalakulása sem történhetik ugrásszerűleg, kivált olyan előzmények után és olyan külső körülmények között, melyek a francia katholicizmust jellemzik. De lássuk a farkast. Mig Swoboda Henrik bécsi egyetemi tanár „Grossstadtseelsorge" c. müvében Paris vallási életének kétségbeejtő hátramaradottságát festi olyan rikító színekkel, hogy a párisi papság egyik tagja, Léon Désers kényszerítve érezte magát, hogy az egész világra szétküldött „ Antwort"-jában védelmezze Parisnak vallási renomméját s tompítsa le a helyszínének alaposabb ismeretéből merített adataival Swoboda rikító színeit, addig a „Köln. V." főképen a falusi hitélet rémképeinek lefestésében buzgólkodik. 1913. február 8-iki számában közli egy magasabbrangú párisi hivatalnoknak a svájci „Kirchenzeitung" szerkesztőjéhez intézett levelét, melyben többi közt azt írja: „Ön azt kérdezi, hogyan áll a kath. vallás Franciaországban? A legtöbb faluban körülbelül egy évtized óta úgyszólván teljesen elhanyagolják, kivéve az észak és nyugat némely vidékeit. Városhelyeken azonban nem ily kétségbeejtő a vallásos élet. Ellenkezőleg a katholikusok erőre kapnak a püspökök vezetése alatt, akik már sokkal válogatottabbak, mint a konkordátumos időkben voltak. Tevékenykednek és kezdenek tömörülni. Kivált a forradalom óta nagy fáradságba került Franciaországban az egyesületi élet szervezése. A sokféle és élesen elütő politikai pártállás mellett és mert a legtöbb állami hivatalnok bizonyos tartózkodó óvatosságra volt kényszerítve, hogy állását ne veszélyeztesse: csak kevesen voltak annyira függetlenek, hogy vallásos jellegű egyesületekhez csatlakozhassanak. Inkább csak egyénileg ápolták a vallásos életet. Ma már e tekintetben jobban állunk. Azonban még sok a teendő a katholikusok tömörítése dolgában. Nagyon kellemetlen tünet a papi hivatások megfogyatkozása. Bajosan tarthatja meg minden falu a maga plébánosát és paphiány miatt a plébániák élén olyanokat is meghagynak, akiknek nincsen tekintélyük, söt kik egyáltalában nem érdemelnek elismerést. Sok falunak továbbá valóságos rákfenéje az állami tanítói kar. Elcsábítják az ifjúságot, távoltartják a templomtól és paptól és egyáltalában akadályozzák a vallásos szellem kifejlődését. Még elmennek az emberek a templomba keresztelőre, az első áldozásra, esküvőre és a halotti misére. De ebben aztán ki is merül ám egész hitéletük. A lelkipásztor csak nagynehezen juthat a haldoklók ágyához. Az ifjúság neveléseért is folyik a küzdelem és evégből u. n. „szabad iskolákat" alapítanak. Azonban ez csak a jelentősebb és tehetősebb községekben lehetséges. Még sokkal nagyobb pénzösszegre volna szükség e célból, mint amennyi most összegyűlik. Mindezek dacára alapjában véve a francia néplélek még nagyon erős és igaz hajlamot táplál a kath. vallás iráni. 4 * A Kölnische gonoszkodó csipösséggel teszi hozzá, hogy az előző panaszhangok után semmi jogcíme sincs a levélírónak a végkövetkeztetésre. A Kölnische 1913. febr. 24. számában Leo Wagels (Bonn), közli személyes megfigyeléseit a francia faluk vallásos életéről. „Aki, úgymond, a berlin—párisi éjjeli gyorsvonattal elhagyta a belga határokat és a francia főváros felé száguld, vasárnap virradatkor láthatja a vonat ablakaiból, mint vonulnak ki a parasztok a földekre szekerekkel és hogyan dolgoznak ott szénagyüjtö villáikkal. Nemcsak aratás idején, de még tavasszal sem feltűnő ott a vasárnapi mezei munka. Hogy a vasárnap megszentelése, a misehallgatás és munkaszünet a francia falusi nép tudatából nagyon is kiveszett a Sarthe Departement parasztjai között töltött kéthónapos időzésem alatt lön kiváltképen nyilvánvalóvá előttem. Pedig ez a Sarthe-megye nyugaton fekszik, ott ahol körülbelül Normandia és Bretagne találkoznak és azon francia vidékekhez tartozik, ahol a francia parasztnak konzervatív jelleme a legjellegzetesebben domborodik ki. Persze visszás dolog volna, ha az ottani vallási viszonyokról Franciaország többi vidékeire érvényes következtetéseket vonni akarnánk. A sziklaszilárd hitről szóló szép beszéd, amely hitnek olyannak kell lenni, mint egy bretagnei parasztasszony gyermekded hite, motoszkált a fejemben, valahányszor alkalmam volt ezen egyszerű nép templomi és családi vallásosságába nyitott szemmel betekintést nyerni. Még Normandiának és Bretagnenak „szent földjén" is a férfivilág csak a legnagyobb ünnepeken gyakorolja a hitet. A közönséges vasárnapokon túlnyomólag csak asszonyok és gyerekek vannak az istentiszteleten, de ezek is csak elenyészően kis arányban. A hétköznapi misehallgatás az általános közönyösség folytán vigasztalan képet mutat. Vannak faluk, ahol a plébános hétköznapon teljesen üres falak előtt misézik. Sőt mi több, az obligát öreg anyókák is, akiknek legfőbb vigaszuk különben a naponkénti misehallgatás szokott lenni, a francia falvakban kiesnek ezen szép szerepükből. A tényállapotokat legjobban szemlélteti a következő tipikus példa egy faluból, mely nem messze fekszik Le Mans-tól. A falu körülbelül 1150 lakost számlál, köztük 300 munkást. Velem együtt a plébánosnak egy paprokona volt a plébánia vendége, Naponkint volt három szentmise. Az elsőn (V27 órakor) senki sem vett részt a faluból. Maga a plébános volt a ministráns. A tulajdonképeni plébániai misén (7 órakor) csak két leányka és két asszony volt jelen. A vendégek egyike helyettesitette a ministránst. A harmadik mise is teljesen nélkülözte a híveket. A plébános ministráns és sekrestyés volt egy személyben. E faluban a vasárnapi misehallgatók száma nem haladja meg a 30-at, a férfi húsvéti áldozóké az 50-et. St. Remy des-Monts faluban 750 lélekszám mellett a vasárnapi misehallgatók száma 15 körül, a férfi és ifjú húsvéti áldozóké 25 körül van. Jobban áll a dolog Bleves faluban, ahol nagy megelégedettséggel közölték velem, hogy az 50 húsvéti áldozó között 5—6 férfi is akad." Vannak azonban e vigasztalanság Szaharájában oázisok is. Nevezetesen ugy látszik, hogy a falusi kath. nemesség atyáinak hitét még szent örökségképen őrzi váraiban. A falusi lelkészkedő papság magas hivatásának tudatában áll. Azonban a vezéri pálcát a tömegek hitbeli közönyössége folytán kiejtette kezéből. A plébánia-ház nem gyakorol olyan vonzóerőt a hívekre, mint Németországban, ahol a plébánia minden kis és nagy emberi, szociális szükségletnek középpontja. Sok plébánostól ugy értesültem, hogy alapjában véve csak az emberfélelem az, ami ;a híveket a templomtól és papoktól távol tartja, kivált falun, az egyik szomszéd a másiktól restell a templomba vagy a plébániára menni. Persze az az idegenkedés a papságtól nem az egyes papok hibájából van. Hiszen a francia papság, melyet a kormány még a legelemibb létELSŐ SZENT ÁLDOZÁSI EMLÉKKÉPEK,^ valamint mindennemű szent képecskék legnagyobb választékban, különféle alakban és a legszebb kivitelben, magyar, német vagy tót szöveggel a legjutányosabb árban kaphatók BUZÁROVITS GUSZTÁV könyvkereskedésében Esztergom. Mutatvány-képek és árjegyzékek ingyen és bérmentve.
