ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-03-16 / 11. szám

sírokban porladnak, de kicsinyek, törpék és siratni valók vagyunk mi, akik poraik fölött verdessük a levegőt nagyhangú frázisokkal és szeldessük a tavaszi nyirkos ködöt a fényesre csiszolt diszkardokkal. Sok a külsőség, töméntelen a hamis csillogás, a sziv üres és hiányzik a belső tartalom s az igazi meggyőződés. A hirlapok elviszik az ország minden zugába a napi események pontos leírását, amelyből megtanulhatja és meg is tanulja a nemzetnek apraja-nagyja, hogy mennyire sülyedt a magyar nemzetnek alkotmányos nivója az utóbbi évek folyamán. Észlelheti mindeki, hogy a régi remények már csak lomtárba való hiúságok, mert alig képzelhető el az az eset, hogy még nálunk lehetségessé váljék egy olyan újjászületés, amely elseperné a mai vezető embereket hibáikkal és bűneikkel együtt. Sohasem bíztunk abban, hogy a liberális alapon pénzzel összetoborzott többség megvédelmezné a nemzet jogait a külső törekvésekkel szemben, de mégis kisértett az a gondolat, hogy hátha él a többség szivében egy elrejtett érzés, amely alszik, amely eltűr sok igaztalanságot, de ha látja az ügyek végzetes fordulását, ha elközelget a nemzeti ellenállás elleni döntő merénylet, fellángol ez az érzés s a nagy felelősség érzetében mint egy dönthetetlen sereg fognak ellentállni mindazok, akik játszottak a magyar érdekekkel s jőváteszik mindazokat a bűnöket, amelyeket vakságuk idején elkövettek. A múltnak, de még inkább a közeli éveknek eseményei megmutatták, hogy nem várhatunk véletlen fordulatra, söt a parlamenti ellenzék sem képes már megakadályozni a nemzetet azon az úton, amely pedig a bizonyos veszedelembe söt a halálba vezet. Kétségtelen bizonysággá vált már, hogy a magyarság csak hatalmi eszköz egy idegen nép kezében. A magyar feláldozza pénzét és vérét, de haszna nincs belőle, mert a kizsákmányolás politikáját támogatják, söt törvénybe iktatják a nemzet választott emberei. Ez a gondolat, ez a meggyőződés úrrá lett a magyar fölött, rajta ül a nemzetnek lelkén s egészen természetes, hogy nyomában felburjánzott a nemesebb vágyakat, törekvéseket és a lelkesedést megölő nemtörődömség, mely mindenre ezt feleli: — Kár törődni, fáradni és üldöztetést szenvedni! Várjunk, hátha magától megfordul a gonosz helyzet s jobb idők következnek a nemzetre. A márciusi hangulat s az ébredő természet fagyos sziveket talált a magyar hazában s mindazok, akik szervező, agitáló elemek voltak a vidéki politikai életben, akik mozgatták a szenvedélyeket á választások idején, ölbe tett kezekkel álmodozva hallgatják, hogy az ország szivében, a törvényhozás házaiban mint gyártják a nemzeti Önállóságot megbénító törvényeket és mint mosogatják a nemzet nagyjai a kormány férfiaknak nyilvánosan megvádolt becsületét. Ez az a szomorú igazság, amelyről mindenki tud s amelyet nagyképűsködve letagadtunk egymás előtt március 15-én csak azért, hogy álomba ringathassuk magunkat és hogy elhihessük magunkról, hogy mi unokái, utódai vagyunk az ellenséget verő véres hősöknek, akik nyugosznak dúló csaták után, de csak azért nyugosznak, mert a halál vaskeze nem engedi őket, hogy megforduljanak sirukban s lerázzák a szentelt sirhalmokról az utódokat, akik végnélküli frázisokkal ünneplik a saját szólásképességüket de a fényes példák dacára maradnak azok, akik voltak: bátortalan, siránkozó magyarkák. R. Vázlatok. A tanitó. Igen fáradt volt. A mellében mintha apró, láthatatlan kis lángok égtek volna; majd úgy érezte magát, mintha torka kiszikkadt volna, mint nyári hévségben az országút . . . Hazafelé tartott a kokány falusi utcán, gyermekek zsibongtag mellette s ő fáradtan, a meszszibe hanyatló szemmel nézett el felettük. Gondok sötétlettek fel előtte, mint fekete, vigyorgó árnyékok, gyermekeire gondolt, közel nyomorúságára, távol boldogságára, az egész életre, feleségére, a házra, hol lakik a faluvégén. Dohányszínű szakállát ijedten simogatta végig. Én messze mentem tőle s fájt a szivem, mikor ránéztem halavány alakjára, gondoltam arra a hatalmas munkára, amelyet fáradt testével lerobotol, gondoltam a magyar kultúrára, amelynek egy haj szálgyökere az ő szivébe fut bele. S akkor a tanitó eltűnt szemem elől. A falu végén voltunk már és hallottam, amint becsapódik a tanitólak kapuja. Fesledezik a tavasz, zavaros illatok szálltak, hűvöses szellő hozta a föld nehéz szagát, nem messze barázdabillegető ilieget: itt van, jön a tavasz, mert itt van a madár! De még hideg volt, nehezen vonszolta el iromba testét a tél, a vén gyilkos. Egy ideig merengtem, szétnéztem a határon. S ime ekkor a tanitólak kapuja kicsattant, gyermekek buktak ki rajt. Az egyik hirtelen tágult tüdővei sikoltotta. — De jó kint 1 Kis, szöszke fiúk voltak, sápadtak és gyengék... Hancuztak, cicáztak, össze tűztek, birkóztak, sikongtak ... Az egyik félre állva nézte őket. Ijedős volt és húzódozó . . . — Te mért nem jősz ? szólították. — Nem örülsz, hogy kint lehetsz. A gyermek nem felelt, csak felkapta kezét a fejére s óvatosan simította végig uj sapkáját. Mert a sapka uj volt. Ezt féltette ? Idegen gyermekek jöttek vidoran, hujáztak, sikongtak. Egyikük elszaladt a félénk fiú mellett, aki ijedten szorongatta sapkáját és felé kapott. A sapka felé. Lekapta fejéről. A fiú fölsírt s úgy kiáltotta: — Ne bántsd, az az apám uj sipkája! Szörnyű képével felsötétlett előttem a nyomor. A tanító-nyomor ... (j. e.) Az Esztergomi Takarékpénztár közgyűlése. Az Esztergomi Takarékpénztár részvénytársaság igazgatósága, Bleszl Ferenc igazgató javaslata alapján az 1913. évi március 16 án kitűzött 68-ik rendes évi közgyűlése elé a kivonatosan alábbiakban közölt előterjesztést nyújtja be. Az 1911. év őszén keletkezett és azóta folyton fenálló, súlyos gazdasági és pénzügyi helyzetet ugyan egyéb mélyreható közgazdasági okok idézték elő, de azt, a mult október hő elején kitört balkáni háború emelte tetőpontjára. Ez időben az európai pénzpiacokon olyan szomorú állapot keletkezett, melyhez hasonló csak az 1870. évi német-francia háború alkalmával volt tapasztalható. Hazánkban azonban jótékonyan korlátozta a veszedelmet az Osztrák Magyar Bank bölcs előrelátása és hathatós támogatása, mellyel egyrészt jobb időkben mindnyájunkat mérsékelt és kellő korlátok között való működésre intett, másrészt a pénzszük időben, különösen a mult év utolsó negyedében, eddig soha nem szereplő, magas hitelekkel sietett a magyar pénzpiac segítségére. A bankráta, a nagy pénzkereslet folytán egész mit ezen a fájdalmas helyen érzünk, ahol Krisztus urunk verítéke és könnye omlott érettünk. A híres régi fák tisztelete tehát olyan régi, mint az emberiség kegyelete. Csodálatos fejlettségükkel ragadják meg az utazók figyelmét még egyéb világhírű látványosságok is. Ilyen az afrikai nyugati parton, Teneriffa szigetén egy mesés régi, husz méter magas, tizenhat méternyi törzsű, óriás sárkányfa, melyet a benszülöttek olyan tiszteletben részesítenek, mint a régi görögök vagy a mai németek ősei, a germánok részesítették a cserfát. A világ legeslegnagyobb fája azonban Amerikában, Mexikó határában él. Huszonhat ember kiterjesztett karja ölelheti csak át térfogatát. A negyvenhét méter magasságú óriásfa képe minden lexikonban látható. Már most tekintsük meg a mi hazai hires, régi fáinkat. II. A honfoglalás korára emlékeztet Hunyadvármegyében, Kőrösbánya mellett az a hatalmas tölgyfa, melyet hat termetes férfi is alig bír átkarolni. Szentül hiszi a székely nép, hogy itt pihentek valaha Árpád fejedelem honfoglaló hősei. A legrégibb magyar mondákat örökítette meg hajdan Szeged városának belső területén, az Etelka erdeje. Az ősi hagyomány szerint az üdülő liget fáit Zalánfi ültette, Árpád leányának, Etelkának tiszteletére. A nevezetes erdő azonban évszázadok viharjai után pusztulni kezdett. Régi krónika szerint, 1700-ban a hírneves erdőnek már alig maradt 60—70 fája. Ekkor ültetett a város kegyelete majd kétezer uj fát a kidőltek helyébe. Ez az érdekes városi liget inspirálhatta Dugonics András szegedi hires piarista tanárt Etelka című Árpádkori, irodalomtörténeti értékű népszerű regénye megírására. Több irodalomtörténetirónk azt euiliti, hogy Dugonics találmánya az Etelka név, melyet a magyar irodalom újjászületése hajnalán az akkori leányok keresztnév gyanánt kaptak hazafias szüleiktől. Nevezetes volt még az alföld fővárosában a Boszorkánysziget néhány évszázados mathuzsálemi fája is. Regényolvasóink is tudhatják, hogy ezen a szigeten égették el a boszorkányokat. Azok a régi tanúk, az öreg fák, azonban már rég kihaltak a veszedelmes babonákkal együtt. Szent István királyunk dicső emlékét hirdetik a Csallóközben azok a terebélyes somfák, melyekről a mai nemzedék azt regélte, hogy azokat valóban a mi első szent királyunk ültette. A vegyesházi uralkodók korszakából maradt reánk a hires Csák Máté oligarcha agg hársfája a sárosmegyei nyársardói templom mellett. Körülbelül ez időkből ered a diósgyőri, mesés terjedelmű, tizméter magas, harmadfél méter átméretü mogyorófa. Csodálatos termése gyakran harminc hektoliter. A néphit szerint Mária királynő atyjával, Nagy Lajossal és férjével Zsigmond császárral gyakran és szívesen tartózkodott a mogyorófa árnyékában. A győrmegyei hédervári parkban látható teljes épségében a robusztus Kont-fa, mely alatt a harminc magyar nemes vezére sokszor pihent. Itt szövődhetett az az összeesküvés a zsarnok Zsigmond király ellen, mely valamennyi összeesküvőt vérpadra vitte. A nemzet haragja azonban Zsigmond királyt várfogságba zárta. Kont tragikus emlékét őrzi ma is az a nevezetes fa, melyet Hédervár mai ura, Héderváry Károly gróf kegyelete is díszített. A festői Balaton kies partján Kenése és Aliga közt szemlélhető a terebélyes akarattyai Rákóczi-fa. A több évszázados szilfáról már a mohácsi vész után is többször megemlékeznek u krónikaírók. Ezek jegyezték föl, hogy Rákóczi fejedelem menekülése közben itt rejtőzött és pihent. A hires fa alatt későbbi időben a bakonyi betyárok is tanyáztak. Történeti értékű, érdekes, hagyomány regéli el egy régi, budavári szederfa életrajzát. Ez a fa a fejérvári kapu lebontásáig élt. Midőn 1686-ban a törököktől, másfélszáz év után visszavívtuk az ország fővárosát és Budavárát, egy Kamocsay Endre nevü magyar vitéz az ostromolt vár foglya lett. Rövidesen fölakasztották a törökök a derék magyart a szedervárra, ahonnan a többi ostromló is láthassa. A halálra itélt vitézen azonban megkönyörült a törökgyülölő szederfa és hosszú ágával annyira meghajlott, hogy Kamocsay Endre lábai a földet érték és igy a diadalmaskodó magyarok nemsokára megszabadították. A szomorú emlékű törökvilágban, nem sokkal a mohácsi vész után halt hősi halált Dobozy Mihály. A Budapesti Hírlap mult évi szószerinti közlése ez: „Pilismarót határában, a Duna mellett, három nagy fa áll. Ezek alatt játszódott le Dobozy Mihály ismeretes szomorú cselekedete. A mohácsi vész után, amikor a török pusztítva, rabolva járta be az egész országot, Dobozy házát is felgyújtotta. Dobozy kemény harc után belátta, hogy