ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-23 / 8. szám

1913. február 23. a néppárti politika által megérlelt gyümölcse, a legutóbbi 18 év parlamenti harcainak legkonkrétebb eredménye: a választási rendszer valamelyes javulása és egy jobb, alkotmányosabb jövő reménye — mind, mind kútba estek. S az ellenzék még mindig optimistáskodik. Hiszi, hogy ha a Lukács-féle szörnyválasztójog keresztülmegy: az első választás alkalmával a nemzet reakcióképen elsöpri a mungóhadat, s újra az egyesült ellenzéket juttatja többséghez! Mi e részben pesszimisták vagyunk. Még ha Lukács buknék is, közvetlen utódja aligha ejti el a liberális választójogot, mely Bécs céljainak is a legmegfelelőbb. Ha csak egy tavaszi európai háború át nem huzza Isten-itéletkép a liberálisok összes számításait. Brúnó. Az ipolysági választás. Hangulat. Már javában búgnak az automobilok a kerület 60 községén keresztül. A „saroglyákban" ott ülnek a tekintetes szolgabiró urak, akik vigyáznak arra, hogy meg ne görbüljenek Jankovich fején azok a hajszálak, amelyek nincsenek. Egy-egy bodri kutya feluvit, mert ellenzéki érzelmükből kifolyólag erősen érzik a kutyázárlatot. Az ellenzéki polgárok meg megrendelték a Jármay csodateát. Nem ugyan a zárlat irányából, hanem félnek a szolgabirók noteszától. Elég egy kis ellenzéki szagú illetlen köhögés a Kegyelmes Űr programmbeszéde alatt és következik a „fest notieren 1" Bent Ipolyságon a levegő Írásban delejes, valóságban borgőzös feszültséggel van tele. A környék jó emberei a gyenge szőlőtermésért már kezdik magukat a kormányon kártalanítani. Szüretel az is, akinek fia tőkéje sincs. Bár a falukban nagyon is kifejlődött az alkotmányos vezérelv, hogy „amit adnak vedd el, ahová küldenek, ne menj!" Igy Isten segítségével a kecske is jóllakik, meg a káposzta is megmarad. Lassacskán a vokstulajdonosok kielégednek joggal és itallal. Csak a házőrző kuvaszok ugrálják reményvesztetten a keritéseket, mert nem bir birják bevárni azt a boldog Eldorádót, amikor a győzelmes (?) munkapártiak a sövényeket is „kohásszal" tatarozzák . . . Egy plakát, amelyik nincs felragasztva. Izzadva, veritékesen óriási batyut visz Hontmegye országútján Jankovich államtitkár. A batyuból skatulyák kandikálnak ki ilyenféle felírással: „ipolysági gimnázium", „szivárványhid az Ipolyon", „uraságoktól levetett cimerek", „elhasznált stallumok", „soron kivüli előléptetés", „tanitói minősítés", „botból beretva", és — ha jól látom — „egy vén bial orrára való karika". A vándor után lélekszakadva rohan egy sereg. Tülekednek hol az egyik, hol a másik kincs után. Van köztük libériás és taláros kéz, reszkető falusi mester, kopott térdű hivatalnok, rangbéli epileptikus és sok, nagyon sok keleti ember. Mert a vágyás gerjedelmek kubuson állanak. Sajnálnám szegényeket, ha a sok szép csecse, mikor már-már megmarkolják, sovány zéróra lapulna. Mert itt nem közönséges batyuról van szó, hanem a remények batyujáról, amely mindenkit vonz, ha nincsen gerince. Egy másik plakát, amelyiket Jankovich rajzolt. Hogy Jankovich Béla katholikus ember, senki se tagadja. Hogy mint kultuszminiszteri államtitkár sokat tehet az egyház érdekeiért szintén megengedjük. Néhány éve saját szememmel láttam, hogy egy vallásos célra rendezett földmives bálon részt vett. Igaz, hogy a rossz nyelvek akkor is megszólták, de vegyék a lelkükre, ha nem mondtak igazat. De az éremnek van egy kormosabb fele! Ezt a kormosat csak azért mutogatjuk, mert különösen protestáns testvéreink országszerte félnek Jankovich katholicitásától. Nem győzik már ijedt szivükön a vizes borogatásokat váltogatni. Ne ijedjenek meg! Én megvigasztalom őket. Jankovich nemcsak államtitkár, hanem földbirtokos is. S mint ilyennek Felsötúr község határában van birtoka egy része. A határ felénél több az övé. A nép szegény, de vallásos. Minden terhet békén visel. Adóját fizeti, még az 5%-os iskolai potadót is. Nem sajnálja az iskolától, mert a nép paraszti eszével kultúrintézménynek tartja az iskolát. Csak Jankovich Béla felehhezte meg az 5°/o-os iskolai pótadót. (Lehet, hogy azért lett kultuszminiszteri államtitkár!) A túri nép szereti a papját, új plébániaépületet és uj iskolát adott neki. S a sors „véletlenül" megint ugy fordull, hogy csak Jankovich Bélán kellett közigazgatási uton behajtani az építkezési adót. De ezen senkisem fog csodálkozni, ha emlékezetbe hozzuk, hogy Jankovich „in illo tempore" „pénz- és váltó-ember" volt! Egy kacsa. A választás terminusa körülbelül február 27-ére esik. Az izgalmak hullámai tehát mindig rövidebb körre szorulnak. A napokban az a hir szállingózott ki, kogy a néppárt jelöltje, Benicky Ödön katonai behívót kapott. Csak később vették észre a kormány kortesei, hogy az ilyen hir, tulaj donképen csak ujabb fegyver az ellenzék kezében és hogy kacsának is csak sovány vadkacsa. Egyébként a vidéken teljes erővei lelkesítenek és hódítanak az ellenzéki pártok agitáló képviselői. Az ipolysági választók vasárnapra várják Apponyi Albert grófot. A néppárt győzelmére nagy a remény. S ha mégis bukás következik be, csupán néhány apostol kétkulacsosságán fog múlni. Az utcán már hegyeskednek a kalapok mellett a piros és a zöld kortestollak. Az inasokra is rászállt a választási mámor. Birkóznak a tollakért. Az egyik földhöz teremti a Jankovich pártit s magasra emelve a piros tollat jóslatszerűen kiabálja az utcákba: Le van törve Jankovich szarva! — Ipolysági. Jelenetek az életből. (Szegényügy.) Az emlékérmes. Sárga, kopott kabát van rajta s ezen megszokott tollazatban éli át a telet, meg a nyarat is egyaránt. Kopott volta dacára tiszta megjelenésű öreg ember. Mindig józan, de arcának sortéit nem vágja se ő maga, sem pedig a borbély, mert nincs rá költsége. A mellén lógó katonai érem a negyvennyolcas honvédek tisztes színezetét adja neki, bár nincs még valósággal olyan idős, csak a szenvedés meg az élet ezer nyomorúsága görnyesztette meg kissé a hátát s az rótta arcárajj a rejtelmes, beszélő ráncokat. Látszólag céltalanul sétál az utcán, a valóság azonban az, hogy a nyomor kiűzi az utcára egy kis alamizsna szerzése végett. Nem tolakodik, csak a fal mellé áll katonás tartásban. A kalapját sem tartja persely gyanánt az orrod alá, azonban a szemeiből kisugárzik a néma kérés, a reményteljes könyörgés. Akik adtak már neki valamit egyszer-kétszer, rámordulnak önkénytelen szigorral: — Maga mindig az utamban áll. Bizonyosan elissza az alamizsnát ? Ö erre egész közel jön és alázatosan megkérdi : — Mit tetszett parancsolni, Nagyságos Uram ? Erre talán megdühödik egyik-másik s neki förmed az öregnek, aki megállította sürgős útjában. Az öreg azonban egész szelíden folytatja a beszélgetést : — Süket vagyok ám, kérem alásan ! Olyan összetörött tagu ember, csámpásan huzza podagras, nagy cipőkbe bujtatott lábait. Alázatos egészen a meghunyászkodásig, azért nem is mondhatod neki: — Miért nem megy dolgozni? Lerí róla a tehetetlenség. Ha panaszosan rászólsz: — Mindig adjak? Ma nem kap semmit! Meghajtja fejét s udvariasan válaszolja: — Ahogy parancsolja, Nagyságos Uram! Hiszen én nem is kértem, csak köszöntem szépen s ha ád valamit, igen jól esik, mert szegény vagyok. Ezek után mind nyilvánvalóbbá lessz, hogy ezen ember háta mögött valami különös mult áll a hivatalból. Aztán lábujjhegyen sokszor odaosont a szobaajtóhoz. Hallgatott, de semmi nesz. A beteg elaludt. Bizonyára örömében, boldogságában, abban a reményben, hogy reggelre soha nem látott anyja nyakára borulhat. Gáspár meg várt és készült valamire künn a folyosón. Szépen, szomorúan akarta elmondani, hogy a kis Gyurka anyja után vágyik. Neki ma délután bevallotta. Hanem ennél tovább nem tudott menni szép és szomorú beszédében. Itt megakadt. Itt azon töprengett: hátha nem is mondott igazat; hátha hazudott! Annak a csöpp gyereknek reménykedő lelkét csak félrevezette. Hazugságával elaltatta, elcsitította. És — azt már csak az irgalmas Isten tudja, hogy mi történik, ha nem jön meg reggelre az édes anyám. És itt gondolkozásának is végeszakadt. Hiába kezdte már vagy tízszer elölről az egész mondókát. Egy makulányi szó nem sok, de annyit sem tudott hozzákeriteni. Mintha csak megbabonázták volna az eszét. Sehogyse furakodott agyában előtérbe az a mindenképen szomorú sejtelem : és ha nincs édes anyja, akkor hát kit hijjon el szerető anyának ! Pedig ezt akarta Gáspár megtudni a tekintetes úrtól. No nem sokáig kellett várnia. Kaukovszky tekintetes ur megjött. Amint észrevette Gáspárt a folyosón s látta szánalmas arcát, mindjárt félénken megkérdezte: — Talán baj van, Gáspár ? Mondja gyorsan. És Gáspár, a szerencsétlen öreg, sűrűn omló könnyeket hullatva, hangosan zokogta: — Bocsásson meg, áldott jó tekintetes ur, nak százszor szomorúbb, kegyetlenebb. A kis Gyurka beteg volt. Doktor bácsi azt mondta, hogy meghűlt. Ezért van láza! Bendelt is apró üvegekben sok szines csillapító szert. Hanem Gyurka nem gyógyult. Nem használt neki az orvosság. Egy csöppet se. Inkább mindig lázasabb, nyugtalanabb lett. Lihegett és sokszor sirt. Gáspár a kerté néző ablaknál ült. Igen nehéz és súlyos dolgok kavarogtak, forrongtak eszében. És idegeit egész erővel megtámadták. Alig hogy gondolkodni tudott. Pedig ugyancsak akart gondolkodni. Néha aztán fölvillant valami agyában ; olyasféle, hogy Gyurka nem is volt ilyen nedves és egészségtelen időben lenn az udvaron. Csak egyszer. Akkor is meleg, napsugaras, verőfényes délután volt és a házmester fiával játszottak. Hanem másra nem emlékezett, bárhogy erőltette is eszét. S a kissé homályos ablakon keresztül értelmetlenül bámult a kert mögött húzódó magas, barna tűzfalak felé. — Gáspár bácsi — törte meg a hideg csöndet fátyolos, bizonytalan, reszkető hangjával a beteg. Gáspár bácsi, jöjjön ide ágyamhoz, valamit szeretnék magától megkérdezni. De el ne árulja az apának, mert még megharagszik. Rövid pihenőt tartott s mire Gáspár sietve odatipegett ágyához, már a beteg folytatta: — Igazán feleljen a kérdésemre, Gáspár bácsi. Itt érezhelő volt, hogy Gyurka akadozik. Küzköd magában. Kimondja-e, ami annyira rátelepedett vergődő szivére, tépelődő agyára. De egy hirtelen erős akarat után minden tétovázás nélkül — szinte fájdalmasan elsuttogta. — Mondja, Gáspár bácsi, nekem nincs édes anyám? A házmesterek Jóskája azt állította, hogy nincs. De én nem hiszek neki. Nem tudok neki hinni. Édes, aranyos Gáspár bácsi, igazán nincs I nekem édes anyám ? Maga mindig jó volt hozzám, J hát mondja meg. Ismét kinos csönd következett. A kis Gyurkának még a lélekzete is elállt. Olyan volt most, mint egy ártatlan halott testvérke fehér ravatalon ... A vén Gáspár még csak nézte üveges szemekkel, mozdulatlan ajkakkal. Az első pillanatban úgy szivén érte Gyurka beszéde, hogy forgott vele minden ... a szoba ... a fehér ágy . . . künn az egész szürke világ . . . Először is ajka mozdult meg és önkénytelenül előtte akkor még érthetetlen szavakat mormogott: — Hogyne volna, drága jó kis uram ! Hanem elment... messze ... de visszajön. .. Reggelre itthon is lesz ... és . . . és ugy-e aranyos, beteg kis uram, akkor aztán meggyógyul? Többet nem lesz beteg? Ekkor már a beteg félénken mosolygott s majdnem esengően mondta Gáspárnak, aki előtt most kezdett minden világosodni. — Köszönöm, Gáspár bácsi. Éreztem, tudtam, hogy nekem van édes anyám. Lássa, már nem is fáj annyira a fejem, a szivem.. . semmim. Ha meg az én jó anyám megjön, reggelre meg is gyógyulok. Gáspár türelmetlen volt. A hosszú, kőkockákkal kirakott emeleti folyosón izgatottan tipegett egyik ablaktól a másikig s mindegyikből fürkészve nézett le a homályos kapualj felé. Az urát várta haza