ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-16 / 7. szám

313—1913. 16 század mult el azóta, hogy a kereszténység számára életének első három századában szenvedett véres üldözések után végre felvirradt a a szabadság hajnala. Keserves idők voltak azok, melyeket a kegyetlen római császárok uralkodása alatt töltött el. Talán már a kétkedés és kétségbeesés is megszállotta volna a lelkeket, ha nem emlékeztek volna vissza isteni Mesterük biztató szavaira: „Én veletek vagyok mindennap a világ végeztéig." E megnyugtató szavak bátorságot keltettek a szivekben és végső erejüket összeszedve, elszántsággal szállottak szembe pogány elleneikkel. Az isteni Ígéretben való reményük nem is hiúsult meg. Mikor már a végső szükségben voltak, az Ur bizonyságát adta annak, hogy nem felejtette még el igéretét, hogy közelükben van és Őrködik fölöttük. Megjelent Nagy Konstantin alakja, az Istentől küldött szabadító és megadta a keresztény vallásnak a teljes szabadságot. Elérkezett a kereszténységnek tavasza, és a kedvező nap sugarainak hatása alatt az Istentől vetett mustármag kezdett kibontakozni, hogy rövid idő alatt terebélyes nagy fává váljék. A kereszténység életében ezen oly nagy jelentőségű esemény évfordulóját készül most az egész katholikus világ megülni. A 313-iki milánói ediktumot Konstantinnak a 312. évben Maxentius fölött aratott győzelme szülte ugyan, de a békét szerető X. Pius óhaja, hogy ne a véres ütközet, hanem a béke első leheletének évfordulója szolgáljon alkalmul Isten iránti hálánk lerovására. A Kr. u. 312-ik évben négy uralkodója volt a hatalmas római birodalomnak: Maximinus és Licinius a keleti részen osztozkodtak meg: Maxentius Olaszországnak és Afrikának volt az ura, Konstantin pedig a mai Spanyolországnak és Francia- meg Németország egy részének állt az élén. A telhetetlen Maxentius azonban nem volt megelégedve a neki jutott résszel: az egész nyugatot szerette volna uralma alá hajtani. Ürügyet találván tehát hadat izent Konstantinnak. De a hadászatban jártas Konstantin jól tudván, hogy menynyivel lesz előnyösebb helyzete, ha ellenével saját országában ütközik össze, meg akarta előzni Maxentiust, hogy a Galliába készülővel már Itáliában találkozzék. Katonái vitézségéről meg volt győződve, csak seregének kis száma — ellenfele hadának körülbelül csak negyedrésze volt — nyújtott neki okot az aggodalomra. Atyja, ki hitt az egyedül igaz Istenben, mindig szerencsés volt hadi vállalataiban; hátha őt is megsegiti a keresztények Istene. A növények rögtön a kis „futkone" kezébe adattak, ki gyanútlanul sietett a jelzett cim irányában. •— Nem fogsz ki rajtam, kedves férjem uram. Mindjárt világos lesz, ki az a boldog halandó, kinek illatokban küldöd vétkes érzelmeidnek nyilvánulását. A féltékenységtől ziháló asszonyka nyomon követte a küldöncöt, végtelen ambícióval sarkalva, a leendő felfedezés sikerén. Midőn a fiu rendeltetési helyére érkezve a rácsos kapu kilincsét megfogta, az asszonyka gyorsan melléje teremve, igy szólt: — Jól van fiam, visszamehetsz. Innen már magam is bevihetem a virágokat. — íme — monda magában — célhoz értem — de még szembe kell néznem az illetővel, hogy müvem tökéletes legyen. Az előszoba csengetyüjét mozgásba hozta s egy bolti leány egyszerűségével fordult az ajtót feltáró szobaleányhoz. — Elhozták már a virágokat? — A nagy csokrot tetszik gondolni? — Igen — igen! — Vagy egy félórája vette át a nagyságám, nagyon örült neki. — Vezessen be, át akarom adni ezeket is — az ügyetlen fiu a boltban felejtette. E hangokra felnyílt a japáni kis szalon ajtaja s a rivális nő vörös selyem pongyolában suhogott a belépő felé. — Ah, ismét virágok! szólt bájos mosollyal s mandulavágásu szemeiben az öröm tüze csillogott. A csokor remekül sikerült, bizonnyal kegyed kötötte, mert ugy-e virágkötő leány? — Nem, kisasszony! Én az ön lovagjának a felesége vagyok. E nyilatkozatra a megrémült selyem pongyola ájulva terült el a szőnyegen s a boudoir mysztikus csendjében feljajdultak a remegő virágok sóhajai. Gladiolus. Buzgó imával fordult tehát hozzája és jelt kért tőle, hogy adja tudtára, vájjon győzni fog-e Maxentiussal szemben. És ime, fényes nappal, az ő és egész seregének szemeláttára fényes kereszt jelent meg a nap korongja fölött a fölírassál: „Ebben győzni fogsz." A rákövetkező éjjelen pedig álmában megjelent neki az Üdvözítő alakja és meghagyta neki, hogy a megjelent kereszt mintájára zászlókat készíttessen és ezeknek elővitele mellett ütközzék össze Maxentiussal: a győzelem biztosan az övé lesz. Konstantin bízva az isteni Ígéretben megkezdte a hadjáratot. Átkelt az Alpeseken, elfoglalta Susát; azután Turinnál győzött, majd Veronánál. Rövid idő alatt már Róma falai alatt volt győzedelmes seregével. 312. október 28-án, a Tiberis hidjánál, a Pons Milvius-nál volt a nevezetes ütközet, amelyben ellenfele serege teljesen tönkre jutott, Maga Maxentius is a Tiberis hullámai között lelte halálát. Október 29-én már mint az egész nyugat császárja vonult be Konstantin az örök városba. Nem célunk a csodás esemény valódisága körül vitatkozni, de az ezután következő nagy változásokat a római politikában természetes módon megmagyarázni nem lehet. 313-ban Konstantin Liciniussal, a kelet császárjával kiadta a hires milánói rendeletet, amelyben a kereszténységnek a pogányságéhbz hasonló szabadságot adott és elrendelte az elvett templomok és egyházi javak visszaadását. A milánói ediktum Konstantin üdvös intézkedéseihez azonban csak bevezetésül szolgált, mert magában véve még nem mond sokat, hisz nem igen külömbözik az egyházüldöző Galerius rendeletétől. Elfogultságtól menten Konstantin könnyen átláthatta, hogy a kereszténység nemcsak hogy nem veszélyezteti uralmát, hanem hogy szellemi erejével alkalmas lesz a már-már összeroskadni készülő római birodalomnak szilárd alapját alkotni. A 313. év után következő intézkedések arra szolgáltak, hogy birodalmát ezen uj alapra újra felépítse. A keresztény vallás államvallássá lett. Az ítélkezést a keresztény szellem hatotta át. Az egyház szolgáit nagy kiváltságokban részesítette. Nagy gondot fordított a keresztény vallásnak tisztán való megőrzésére, amiért a belső szakadások megszüntetésén nagy buzgósággal fáradozott. És mig a keresztények jogait folytonosan védelmezte, és azokat mindinkább kiterjeszteni törekedett, addig a pogányság jogait mindinkább megcsonkította és hatalmát megszorítani igyekezett, és ha teljesen nem is tudta megtörni, annak csak nagy elterjedése volt az oka. 323-ban Bizáncnál legyőzte Niciniust a keletnek még pogány császárját, ami által most már az egész birodalom ura lett és igy rendeletei mindenhová kiterjedtek. A római politikában ezen hirtelen beállott nagy változásnál lehetetlen az isteni gondviselés kezemunkáját fel nem ismerni, külöben ki magyarázhatja meg azon bámulatos sikereket, melyeket Konstantin oly időben aratott, midőn a pogányság még erős és a római birodalomban még nagy többségben volt. Az Isten ezen atyai gondoskodásáért ad hálát az egész kereszténység ez évben fejével egyetemben. A lapok híradásai szerint az egész egyház nagymérvű ünnepségek szemlélője lesz. Természetesen a legfényesebbek az események színhelyén, Olaszországban és különösen Rómában fognak lefolyni; amit azonban már sok püspök intézkedéseiből következtethető, a többi államok katholikusai sem akarnak hátramaradni. Legyen hát ez az év minden buzgó katholikusnak alkalom, hogy az Isten gondviseléséért hálát adjon, de ne felejtsünk el esedezni — hiszen a mai korban van rá különös szükség — hogy az Úristen ne vegye le áldó kezét rólunk. Az egyház békéjét véres üldözések ugyan már nem zavarják meg, de azért ellenségei még nem vesztek ki és veszedelmesebbek mint valaha. Pogány ellenei nyíltan üldözték, modern üldözői alattomban munkálkodnak romlásán. Konstantin a kereszténységet államvallássá tette, ma az egyházat ismét elválasztották az államtól. A nagy császár idejében az egész államot a katholicizmus szelleme hatotta át, ma az igaz Isten helyét ismét a bálványok kezdik elfoglalni. De azért korántsem csüggedjünk el és ne essünk kétségbe; az Üdvözítő 19 századon keresztül megmutatta, hogy még nem felejtette el igéretét. hogy még mindig velünk van; velünk fog maradni ezentúl is megfogja védelmezni egyházát továbbra is, hogy még a „pokol kapui" sem vehetnek erőt rajta. HIREK. Karcolat. Telefonice. — Halló! Halló ! Ki beszél ott ? — Bihari Vihar! És ott? — Itt pedig Gesztenye Holofernesz. Szervusz testvér! —• Á! Van szerencsém Kegyelmes Gesztenye ur. Mit méltóztatik parancsolni? — Volna egy óhajom. — Parancs az előttem. — A feleségem nincs velem megelégedve. — A' már baj Gesztenye Kegyelmes ur. — Fenét baj. Nem az a valódi baj. — Hanem ? — Hanem csupán azt szeretné . . . — Igenis kérem, szeretne. — Ne legyen édes Viharom olyan fád! — Igenis. — Az asszony borzasztóan szeret gyűjteni. Meg én is. Ő anziksztokat, én meg üdvözlő sorokat. — Értem, igenis értem. — A feleségem tehát azt szeretné, ha minél több anziksztot kapna. — Meg lesz. — Én pedig ha üdvözlő táviratokat kapnék. Nem muszáj névnapinak lenni. — Igenis. — Arra kérem drága, Viharomat, legyen szives jó barátai közt propagandát teremteni, esetleg kaszinói, vagy polgári köri jelige alatt. — Ugy lesz. Csak egy bökkenő! — Nos? — Ehhez, valamint az üdvözlő táviratokhoz pénz kell, még pedig sok. — Meg lesz. — Rendben van. Tudja mi édes Bihari Vihar barátom ? — Igenis nem. — Van a maguk vidékén elég okos ember. — Sok is. — Tehát első sorban egy társulatot szerveznek. Például ilyen elnevezés alatt: „Bihari-féle anziksz küldöző vállalat". — Kegyelmes ur valósággal zseniális. Zseniális. —• Az én részemről pedig ilyen forma egyesületet alapítson: „Első magyar szabadalmazott üdvözlő táviratokat és bizalmi nyilatkozatokat ápoló és terjesztő szövetkezet, mint egyesület". — Brávó ! Brávó ! — Most pedig vegyen magának papirt és ceruzát és irja fel magának, nehogy elfelejtse, mert én szörnyen pedáns vagyok, a nékem szóló legközelebbi üdvözlő távirat szövegét. — Méltóztassék csak diktálni, hisz Kegyelmes ur valóságos diktátor úgyis. — Hálásan köszönöm a bókot. Diktálhatom már? — Igenis. — Nos tehát figyeljen. Kegyelmes uram. (fölkiáltó jel) Isten különös kegyelme fotytán (leírta már?) mi, kik a Kegyelmes ur kifürkészhetetlen bölcsessége és tündöklő nagysága által . . . — 0 micsoda közmondat! — Ne zokogjon édes Viharom, mert mindjárt vihar lesz. Hogy is van ? De mégis tudja mit! Húzza át az egészet, különben diktálom. írja! Valahány porszem, valahány csillag van a világon, annyi áldás kisérje Ó Kegyelmes urunk a te drága lépteidet. Vigyázz drága fejedre, melyre nekünk égetően szükségünk van, nehogy ismét akadjon egy másik Judit leányzó, aki mint nagy emlékű névrokonod, a bibliai Holofernesz fejét kegyetlenül lenyiszálta. Óvjanak meg az istenek minden bajtól. Éles látásoddal nézz bele az ellenségeid lelkébe. Védelmezzen meg tégedet Mars isten minden alattvalója, melynek te lelkes és világratörő harcosa voltál. Egyben pedig bizalommal van irányodban eltelve, megtelve és betelve, mint az egyszeri barát az allelujával. Meg van édes Viharom ? — All right! — Feleségemnek meg minden egyes lapért utólagos fizetés mellett egy-egy fényes aranyat, mig az üdvözlő táviratok mindenegyes betűjéért érti ? Mindenegyes betűjéért száz-száz aranyat utalványozok a pártkasszából. Mert itt van pénz bőven. — Értem uram, értem! — Tehát naponta háromszor : reggel, délben, este küldenek egy táviratot! — Úgy lesz ! Kisztihand ! Fidibusz.