ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-02-09 / 6. szám

XVIII. évfolyam Esztergom, 1913. február 9 6. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szatn ara 16 fillér. Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség*, előfizetések a kiadó­hivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv, kereskedésében. Esztergom, 1913. február 8. — Az öreg tanítók büne. Örökbecsű és tökéletes alkotásokat csak Isten hozhat létre, de még ezen alkotásoknak is vannak fürkészői, sőt elégedetlenkedői, kik véges emberi gyarlóságuk­ban még tökéletesebbet óhajtanának. Mit szóljunk.az emberi alkotásokhoz, még akkor is, ha azokban valami jóakaratot észlelünk, vagy legalább is keresünk. Visszafojtott lélekzettel, ideges türelmetlenséggel, sok Ígéretek után jóleső reménységgel vártuk a nagy alkotást, amelyet nem is egy szürke tudós, vagy egy mindennapi ember, hanem Magyarország kultuszminisztere, a magyar tanítók atyja tett le 1913. jan. havában a magyar országház asztalára azzal a szándékkal, hogy abból necsak korszakalkotó törvény legyen, hanem hogy azt teljes megelégedéssel és hódo­lattal fogadják a magyar kulturapostolok. Ez a nagy alkotás abból a két törvényjavas­latból áll, amely az állami és községi, felekezeti tanítók fizetésrendezését foglalja magában. Nagyon sok hozzászólni való van benne, ha ínég oly látszólagos jóakarattal lett is tervezve, de ezen hozzászólásokat részben már elintézték, vagy később elintézik a tanítói egyesületek és illetékes hatóságok. Most csak azokról a tanítókról akarok szólni, ukik oly szerencsések, vagy szerencsétlenek, avagy talán meggondolatlanok voltak, hogy 1874 előtt inertek születni és 1893 előtt tanképesítőztek. Ezen kiérdemült munkás tanítók elmond­hatják a költővel, hogy: multadban nincs öröm, jövődben nincs remény. Az üj törvényjavaslat visszaható ereje csakis 1893. évtől .számítja be a működési éveket, míg az előző évekről nem gondoskodik. A törvény­javaslat a íiatalabb tanítókat azon fizetési osztályba, illetve fokozatba helyezi, amelyben az időszerint találta. Igy jutottak az idősebb tanítók azon igaz­ságtalan helyzetbe, hogy 30—40 éves működéssel is ott vannak, ahol a 19—20 éves tanítók, akik­nek emberileg számítva még van reményük a magasabb fizetési osztályt elérni, de hogyan remélheti azt azon veterán tanitó, aki oly nagy bűnt követett el, hogy korábban született. A tanitófizetés rendezésének sújtó §-ai igy suhognak fejük fölött, és igy hálálja meg azt a testet lelket őrlő nemzeti munkát, amelyért évti­zedes munkálkodásuk alatt küzdöttek. Népnevelés munkájában elernyedt aggok nem szabad nektek meghalni, vagy a megérdemelt nyugdíjba menni legalább még 15—20 évig, mig eléritek azt a törvényes időt, amely nektek és családjaitoknak jobb megélhetést biztosit. De akkor a fizetésrendezési törvényjavaslat egyik §-a az legyen, amely az örökifjúságot legalább is kilá­tásba helyezi. Mi bűnt követtek el a 30—40 éve működő tanítók? Működésüknek nem volt eredménye? Vagy talán a minősítési lapjuk körül van hiba? Előbb emiitettem, hogy az uj törvényjavas­lathoz sok szó fér, de egyik sarkalatos hibája, hogy a nyugdíjhoz, vagy inkább a sirhoz közelálló tanítóknak az 1893. év előtti működési idő nincs beszámítva. Nagy sérelem ezen kivül különösen azoknak az idősebb tanítóknak, akik az 1907. évi törvény értelmében „a népnevelés terén szerzett kiváló érdemeik elismeréséül" 200 korona nyugdíjba be­számitható személyi pótlékot nyertek, mert hisz az uj törvény szerint ezen 200 korona a legkö­zelebbi fizetési fokozatba betudatik. Ezen eljárás az érdemekkel szerzett jogtól, a kitüntetésképen nyert előnytől fosztja meg akkor, amidőn ennek megfelelő 50 % és a rendes évi %-át már be is fizette a nyugdijalapba. A felekezeti iskoláknál működő kántortanítók ez idő szerint ugyancsak az idősebbek közül ke­rülnek ki és ezek kántori javadalmait 1000 koro­náig tanítói fizetésnek minősiti, mig az államiak­nál a kántori díjazás be nem tudható. Miért ezen szűkkeblűség a kormány részéről, hogy épen azokat fosztja meg a segítségtől, akik eleddig a legnagyobb szolgálatot tették a hazának? Tagadhatlan, hogy a népoktatás eredménye az utóbbi évtizedekben oly sikerdús volt, hogy az előtt kalapot kell emelni, s nem megvonni a be­tevő falatot azoktól, akiknek fáradságos munkájuk árnyékában sütkérezhetnek még azok is, akik kenyér helyett szárazon odavetik a benső tarta­lomtól megfosztott §-okat. Ismételten keresem azt a nagy bűnt, ami miatt a gondokban megőszült 40 éves tanítóknak bünhődniök kell. Nem találom meg. Ha csak az nem a bűnök, hogy nem születtek 1874-ben és nem tanképesitőztek 1893-ban. Hegedűs Sándor. A maradiak. A világ sorsával, a dolgok folyásával senki sincs megelégedve s nyugtalan zúgo­lódás hangja tör fel minden országban az emberek mindenféle osztályából. A keresztény felfogású elemek nincse­nek megelégedve azzal az iránnyal, amely felé a hatalom szavával terelgetik a népeket, az emberek millióit a politika és közélet szülöttei gyanánt szereplő népvezérek. De hát nevetséges is az a szemforgató felfogás, amelynek teremtménye „a politikai illem", mely szerint a különben vallásos mázú egyének a politikában faragatlan pogányok­ként szerepelnek, minthogy szerintük a poli­tika nem lehet tekintettel a vallás követel­ményeire már csak azért sem, mivel az e téren működő emberek közt más felfogásúak, sőt hitetlenek is vannak, akiknek meggyő­ződését nem szabad sérteni. Ha meg találod kérdezni, hogy miért AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Hiába. Lehet a véred forró, lángoló, A lelked álma tiszta, mint a hó, Szived hiába lángol és szeret — A boldogságnak szűk a kapuja, A boldogsághoz keskeny út vezet... Ha roskadozva tán eléred is, Megvérez addig százszor a tövis, És őszi szél sir tört álmok felett — A boldogságnak szűk a kapuja, A boldogsághoz keskeny út vezet... Mányiné, Prigl Olga. A selyem keszkenő története. Irta: Syry. Lélektisztitó, kristályos időben a kaszálón, a fenyédvize partján feltűrt nadrágszárral járkált a tagositó mérnök. Néha nagyokat cuppant a lába alatt a föld. hol valami titkos vizér lopja bele magát a patakocskába, amit viszont mezei kutacska táplál, vagy megcsúszott föld alól szi­várog ki, mint a lehorzsolt testből a vér. A viz partján gyökérszálakon ereszkedik le a redves fűz­fa körül, aminek fekete tarka kérgén vöröshasu hangyák cipelik a szúnyogot. Alatta pihen meg a mérnök is, mint a kaszások, takarók, akik ágaira aggatják a kaszát, gereblyét, selymes leveleire teregetik a színes szoknyát, amire még a méh is ráröpül, de hát sziromlevél az csak, — takar a kelyhe. Hire, hamva se volt most mindennek. Hiába nézett a fűzfa az útra, amelyen a teremtés koro­nás hangyái cipelik az életüket. Pedig addig vár­nak, mig a méh, a bogár csillogó pillangó elszedi a mézét minden virágszájnak. Ez a legszebb része a mezőnek, a baráz­dáját sötétebb fű jelzi, egy hosszú pántlika zöldbe vesző széle. Látszik, hogy leányé, a Gróf Katicáé, de mintha az ő esetét allegorizálná a mező sorsa is. Nem vétkezném, ha azt mondanám. Hálás föld az. Minden esztendőben ugyanazt a füvet zsen­diti ki, virágairól csak ugy pattog széjjel a sáska, s más idomtalan hosszúlábú bogár, margaréta száron, a csiga nyálán csak ugy megragadt a méh, mint régen. A fenyéd vize is megkímélte, morzsa földet se lopott el tőle. Prima föld az egész, kö­vet meg akkorát se lehetne találni rajta, amit kóbor kutya után hajítson az ember. Azért is akadtak annyira fenn az elosztásnál. Nézték a mellette valót a György Gézáét, mintha a testvére volna. A mérnök síkos talajra jutott; a lányét el nem veheti, köti az Ígérete, talán a becsülete is, ha ugyan annak lehet nevezni, ha valaki össze­tépi egy boldog párnak a boldogságát s a szelid kis falu harmóniáját és most azzal akar elégtételt szerezni a lánynak. Annyi az csak már, mint ha a letépett virágot pohár vizbe teszünk. De nem tar­tozik-e ugyan annyival annak a legénynek ? Ugy érezte, hogy ezt a sok édes-tejes virágot más nem veheti el tőle. A jog se engedi, a bíró is ellene van, mint a legény keresztapja. A mérnök végül is megunta és megindult a bujkáló kis ösvényen az időközben megérkezett szekér felé. Lépésben haladtak, a nap fénye s a nyári mező illatos ne­hézsége zúgott a fejében, amiben megjelent a Gróf Katica alakja s a mérnök magában moso­lyogva a biróra nézett, az mogorván ült vele j szemben ráncba foglalt szűk szemeit összehúzva, mintha annak a gyönge arcú urnák a még gyen­gébb lelkét vizsgálná. *! György Géza ünnepi gúnyába öltözött, ki se sejtette miért, talán az a néhány aszott szárnyú légy, ki tudná zümmögni, mit beszéltek a kereszt­apjával a belső házban. Azt kikísérte s neki dőlt a tornác fájának, gondolkodott. Majd nyugodtan szekérbe fogott, meg se kérdezték miért, szabad mentire hagyták csak az édesanyja nézett utánna, mikor a kaput betette, hová robog. A város felé ment . . , Ott a leghíre­sebb ruhaboltosnál három segéddel szedette le a fekete keszkenőket, mig előkerült a legfeketébb, a leggyászosabb s vitte haza. Titok födte a ben­sejét, a kóválygó terveit, nem birt várni, mig hazajut. A jegyzői lak körül zörgött már a kocsi, leugrott róla. Hazamennek a lovak ugy is, ha nem, hát „verje le a dög mind a kettőt". A ken­dőt — ugy, ahogy a kereskedő bepakolta zizegő selyempapirba — kézbe véve belépett a mérnök ur szobájába. Illatos kék füst fogadta. A mérnök elfogulva várta, karakterisztikus vértelen arcán megrándult a vonás a félelem ösztöne. Nagyot lehelt a legény, tán a szoba gyér világosságát, a vastag falakat érezte a firhangok között nevelke­dett lelkivilága. Könnyű faház, sarjuboglya védte nevelte. Az urnák a látása is megzavarta, mintha ő volna a bűnös. Tompán szólott:

Next

/
Thumbnails
Contents