ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-12-28 / 52. szám

érzettel adózunk kegyelmes főpásztorunk Öföméltóságának, hogy magas megjelenésével az előadás fényét emelni s az egyesület működése iránt meleg rokonszenvének és sokszor tapasztalt kegyelmes jóindulatának ez alkalommal is kifejezést adni méltóztatott. A gyermekvédelem ma „már nem uj dolog. Nem tapossa gyermekcipőit. Örömmel megállapítható, hogy a gyermek társadalmi, nemzeti, emberiségi értéke általán el van ismerve. A társadalom nem tekinti többé, mint egykoron, a gyermeket érzésnélküli tehernek, mely csakis akkor jöhet számba, ha nevéhez ezreket, milliókat, milliárdokat érő vagyon fűződik. A gyermek magában véve egy nagy érték: a jövendő társadalom alkotó eleme, a nemzet reménye, az irodalom, a művészet, a tudomány, az igazi fejlődés nagy munkájának várományosa. Azok a gyönge karok, melyek ma még tehetetlenek, védelmet, kíméletet, fejlesztést igényelnek, fogják a nehéz bárdot, ütni a nehéz kalapácsot, s alkotói lesznek a gépkocsiknak, gőzmozdonyqknak, épitői a tengeren járó hajó óriásoknak. És a szellemi kultúra jövendő munkásai mindazokból a kis apróságokból fognak kikerülni, kik most még analfabéták, naiv egyszerűségben, sirva-riva nevetve, játszva-birkózva élik napjaikat, de most még romlatlan leikökben ott szunnyad a szellemi szikra, a tehetség, mely a szerint, a mily irányt és fejlesztést nyer, nagy áldásává vagy nagy átkává válhatik a társadalomnak, az országnak, az emberiségnek. Azért nincs is manapság senki, a ki a gyermekben rejlő szellemi, erkölcsi, fizikai erők csiráit föl ne ismerné s a gyermeket azokhoz képest ne értékelné. A gyermek problémájával foglalkozik a kultur-politikus, a szociolog, a nemzetgazdász. Mindegyik tőle várja nagy eszméinek megvalósítását, társadalmunk regenerációját, a nemzet jövendő nagyságának felépítését. Mindenek szeme rajta függ. És mit látunk? Elszorul az ember lelke, midőn a nemzet, az ország, a társadalom ezen legdrágább kincsét ezer és ezer számra pusztulni vagy az erkölcsi romlás, a züllés veszélyének látjuk kitéve. Mennyit ragadnak el korai halállal, kellő gondozás hiján, a gyermekbetegségek, mennyi az árva, a szülői gondozást nélkülöző elhagyatott, mennyit ront meg a csábítás, a rossz példa, a nyomor, a nélkülözés, •a szenvedés. Ha azt akarjuk, hogy fajunk megerősödjék, nemzetünk nagy, dicső, országunk hatalmas legyen s az európai álladalmak közt tekintélyes állást elfoglaljon: az alapnál kell kezdenünk s Isten megbecsülhetlen adományát, a gyermeket kell megbecsülnünk, oltalomban részesítenünk, védelméről, felneveléséről gondoskodnunk. Nincs is számottevő tényező,melyki nem venné részét a gyermekvédelmi munkából. A törvényhozás, kormányok, társadalom, egyletek és egyesületek, kis és nagy emberek, kiki a maga körében vállvetve foglalkoznak a gyermekvédelmi probléma megoldásával. Maga az igazságszolgáltatás is kivételes eljárást követ a fiatalkorú bűnösök iránt s a patronázs egyesületek közreműködésével iparkodik őket a bűn útjáról az erkölcs és becsületesség útjára visszavezetni. A gyermekvédelemről országos törvények rendelkeznek s ezen védelem a gyermek születésétől 15. életévéig tart. Ezen állami gyermekvédelem nagy apparátussal dolgozik, költségét az állam födözi. Az elmúlt 1912. év végén 34,920 nevelő szülő állott az állami Gyermekvédelem kötelékében. Gondozottainak száma, kik részint az állami gyermekmenhely intézeteiben, részint a nevelő szülőknél voltak elhelyezve, kitett 53,928-al. Ezek közül 45 % róm. kath. vallású volt. A társadalom is kiveszi a maga részét és számos egyesületben a gyermekek védelmével általánosan, vagy azok különös osztályával foglalkozik. És még mindig ujabb és ujabb munkára van szükség. A mi szerény egyesületünk, mely csendben és feltűnés nélkül szolgálja a gyermekvédelem ügyét, közel 200 elhagyatott gyermeket gondoz, kik részint zárdai intézetekben, részint jó erkölcsű kath. nevelő szülőknél vannak elhelyezve. És ennyi munka, ennyi áldozatkészség még mindig kevés. Nap-nap után érkeznek egyesületünkhöz ujabb és ujabb kérvények vagy jelentések, melyek szívfacsaró részletességgel írják le a nyomort, a veszedelmeket, melyeknek a szegény ártatlanok ki vannak téve: és mi anyagi eszközeink elégtelensége folytán valamennyien nem segíthetünk. De bízunk a keresztény szeretet kifogyhatlanságában és áldozatkészségében, hogy az Isten nevében és árpádházi Sz.-Erzsébet pártfogása mellett megindított mü egyre szélesebb köröket fog tevékenységébe bevonni és ujabb és ujabb áldozatkész sziveket a szegény elhagyott gyermekek javára megnyerni. A mai ünnepség is arról tanúskodik, hogy nem hiába kopogtatunk a jó szivek ajtaján és én újból is hálás köszönetet mondva ugy a közreműködőknek, mint a megjelenteknek, azon fohászszerű kívánsággal zárom felszólalásomat, hogy az isteni gyermekbarát fizessen meg minden jótevőnknek az örök élettel. Jelenvoltak névsora. Dr. Csernoch János hercegprímás, Rajner Lajos püspök, egyesületi elnök, Graeffel János, dr. Roszival István, Bogisich Mihály, dr. Klinda Teofil, dr. Horváth Ferenc, Schiffer Ferenc, Brühl József, dr. Koperniczky Ferenc, dr. Rott Nándor, dr. Fehér Gyula, dr. Machovits Gyula prelátuskanonokok, Boeriu János ezredes, Perényi Kálmán alispán, Magos Sándor kúriai biró, Vimmer Imre polgármester, Mattyasóvszky Lajos a kath. kör elnöke, Vaniss Dezső járásbiró, Reiner Károly és Koczián Frigyes alezredesek, Pongrácz Kázmér várm. főjegyző, Hulényi Győző várm. főügyész, dr. Csárszky István primási irodaigazgató, dr. Major Ödön várm. árvaszéki elnök, dr. Frey Vilmos várm. árvaszéki h. elnök, Erős Rezső főkáptalani jószágkormányzó, dr. Seyler Emil megyei főorvos, dr. Gönczy Béla kórházi igazgató-orvos, Eitner Elemér Ákos főszékesegyházi igazgató, dr. Szilárd Béla megyei másod főjegyző, Keményfi Kálmán és Mátéffy Viktor plébánosok, Magurányi József, dr. Mike Lajos, dr. Gróh József, dr. Mattyasóvszky Béla ügyvédek, dr. Breyer István és dr. Lepold Antal primási titkárok, Számord Ignác óvónőképző, dr. Molnár Szulpic főgimnáziumi, Grusz Ede főreáliskolai, Klinda Károly tanítóképző igazgatók, dr. Kram mer György, dr. Kiss Károly theol. tanárok, Pauer Károly és Rolkó Béla karkáplánok, dr. Drahos János primási levéltáros, Seyler Károly ny. esp.-plébános, Seyler Vilmos főkápt. főszámvevő, Marosi József bankigazgató, Rolkó János ny. kántor-tanitó, Reusz Ferenc takarékpénztári titkár, Bellovits Gyula primási számvevő, Polczer Jenő és Horváth Rezső káplánok, Etter Gyula intéző stb. Városunk előkelő családjai csaknem teljes számban megjelentek. A jövedelem 774 korona. Rolkó Béla. Két hónaljnyi könyv. A Szent-István-Társulat karácsonyi könyvei. Nem jut már hamarosan az eszembe, hogy néhai jó Vas Gerebennek melyik jóizű regényében olvastam azt a jelenetet, amikor a XIX. század első évtizedeinek optimista és pesszimista magyarja a magyar irodalomról beszélnek és a pesszimista ezeket mondja körülbelül! — Barátom, ha vissza akarnánk menni az ázsiai őshazába, a magyar könyveket könnyen magunkkal vihetnők. Elférnének a hónunk alatt! A XIX. század első évtizedeinek pesszimisztikus magyarja némiképpen keserű igazságot, de mégis csak igazságot mondott. Szerencse azonban, hogy a pesszimistákkal szemben mindig ott vannak az optimisták, akiket még az igazságok sem igen tudnak leteríteni utjukról, mikor valami ideális cél felé haladnak. Ha mindig a pesszimisták igazságai érvényesülnének, nagyon sok jelentős fejlődési lépése maradt volna el az emberiségnek. Valahogyan ez motoszkált a fejemben, amikor kézhez kaptam a Szent István-Társulat idei karácsonyi könyvtermelését. A szolga, aki hozta keservesen küzködött a könyvcsomóval és csak nagy nehezen tudta azokat két hónalja alatt magával cipelni szerény lakásomra. — íme, — gondoltam magamban, — mégis csak haladunk valamicskét. Ma már a XX. század második évtizedének elején csak egyetlen katholikus irodalmi intézmény két hónaljra való könnyvvel kedveskedik a magyar olvasóközönségnek. Bizony, már ezeket kissé bajos lenne kényelmesen visszaszállítani az ázsiai őshazába. Pedig hát itt is mennyien voltak a pesszimisták, akik a legcsúfosabb kudarcot jósolták, mikor a Szent-István-Társulat kezdetben csak igen szerény méretekben megkezdette könyvkiadói működését. A gáncsoskodók karának fele mint a görög tragédiákban vészesen dörögte, hogy nem lesznek jó könyvek, a másik fél kar pedig még komorabban jövendölte, hogy nem lesz olvasóközönség, mert hát: „Átok van a Labdakidák házán örökké ..." Hát hiszen szó, ami szó, a pesszimistáknak most is volt valami kevés igazuk. (A savanyukedvű embereknek úgyis az egyetlen gyönyörűségük ebben az életben, hogy néha-néha . . . igazuk van!) Bizony kezdetben a Társulat szépirodalmi kiadványai nem tudtak arra a niveaura emelkedni, melyen tudományos kiadványai már akkor is voltak és a közönség is hidegen fogadta a kísérletezést. Ha a pesszimisták igazságaira hallgattak volna azok a lelkes emberek, akik a Társulat élén ideális célok kivívásáért küzdöttek, abba kellett volna hagyni a kísérletezést. És a két hónaljnyi könyvet olvasgatva, forgatva, nézegetve ma már megállapíthatjuk, hogy ez a magyar katholikus irodalomnak mérhetetlen vesztesége lett volna. Hiszen talán akkor is megjelentek volna más utonmódon azok a könyvek, melyek most itt fekszenek íróasztalomon, még tán a külföldi szépirodalomnak az a pár jeles darabja is, mely közöttük van, talált volna átültetőre — valószínűleg azonban csak pár évnyi késedelemmel — de nem ilyen imponáló tömegben, nem ilyen hatásos kiállításban, nem ennyire tömegelterjesztésre szánva . . . ami talán a legfontosabb dolog! Mert a közönség érdeklődését mégis, csak fel lehetett lassan kelteni a vállalkozás iránt, mikor látta, hogy becsületes törekvésről, tiszta levegőjű irodalomnak nyújtásáról van szó. Évről-évre halljuk a Szent-István-Társulat közgyűlésein, melyek a magyar katholikus kultúrának diadalmas ünnepei, hatalmas számarányokban kifejezve azt a fejlődést, mely az első félénk kísérletektől a mostani karácsonyi „két hónaljnyi könyvhöz" vezetett. (Aki ezt nem hiszi, annak ad oculos demonstrálhatom. Menjen el a karácsonyi vásárba, melyet katholikus nőegyesületeink most rendeznek a SzentIstván-Társulat üvegcsarnokában; álljon meg a könyves pultok előtt, melyek szinte görnyednek a társulat kiadványaitól és figyelje meg, hogyan kapkodja a közönség a könyveket, hogyan kénytelenek a kifolyó készleteket folyton ujakkal pótolni a raktárakból a fürge alkalmazottak. Fogadjunk, hogy neki is kedve kerekedik legalább egy hónaljnyit vásárolni 1) Hogy az igy aposztrofált „nyájas" olvasó mit fog kiválogatni a Szent-István-Társulat idei karácsonyi könyvei közül azt bizony én jó lélekkel nem tudnám megmondani. Ha rendben van az ... erszénye, akkor nincsen baj; nyugodtan mondhatom neki: mindent! Nem hinném, hogy kritikusabb természetű lenne, mint a Társulat könyvbiráló bizottsága, mely az élesszemű Erdősi vezérigazgató által már előzetesen ugyancsak megrostált kézirattömeget ugyancsak szükszemü rostán válogatja ki és ami a kezei közül kikerül, arra oda lehet irni a kereskedelmi jelzést: I. a. Már most miért osztályozzam én az ilyen előzetes szankcióval ellátott könyveket? Ha még görögül irnék, talán lehetne valahogyan, mert ott a „legjobb" szónak is vannak különféle árnyalatai! Magyarul ezzel nem merek megpróbálkozni. Dehát valahol csak kell kezdeni! Kezdjük hát a táplálóbb eledeleken és nézzük, mit nyújtott karácsonyra a Szent István-Társulat a tudományos irodalom terén. Itt vannak mindenekelőtt a tudományos és irodalmi osztály felolvasásainak két füzete. Chobot Ferenc prépost-plébános a romhányi plébánia történetét irta meg, klasszikus példáját nyújtva ezzel, hogy miképpen kell és lehet egy-egy jelentősebb plébánia monográfiáját megírni. Ha ezt a példát sokan követnék, a magyar történelem s különösen a művelődéstörténelem végtelenül sokat nyerne. A másik kiadvány analóg tárgykörben mozog. Felsmann József adja ki kritikai megvilágítással a mányoki leveleket, melyek érdekes és tanulságos kulturképet festenek egy kis tolnamegyei község életéből a török időkből. Átmenetet ád a következő csoporthoz Velics László jézustársasági atya kitűnő munkájának: „Vázlatok a magyar jezsuiták múltjából" második füzete, mely szintén a karácsonyi ajándékok számát szaporítja, sokaknak nagy örömére. Kultúrtörténeti jelentősége mellett már inkább apologetikus munka és igy áttérhetünk róla az apológia szép mezejére, melyen három értékes virágot nyújt ezúttal a Szent-István-Társulat a maga „kék" füzeteivel. Az első még a történelem terén mozog. Kassa tudós püspöke, dr. Fischer-Colbrie Ágost „A kereszt császárja" címen állítja be Nagy Konstantin alakját, hogy ugy mondjuk, a világ erkölcstörténetébe. Aki ismeri azt az irodalmi munkásságot, melyet a kassai püspök végez, tudhatja, hogy ez a feladat kiválóan sikerült neki ; a jubileumi évnek a magyar irodalomban ez a legtökéletesebb emléke. Dr. Martin Aurél „Szent Pálja" szintén nem szorosan vett egyháztörténelmi tanulmány. Szent Pálban az egyént tudja meleg színekkel rajzolni,