ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-09 / 45. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom, 1913. november 9. 45. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ES TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. A szervezkedés akadályai. Esztergom, 1913. november 8. Mikor a ragadozó madár diadalmasan szárnyra kap s erejében, vérszomjában el­bizakodva kutatja a vidéket, a gyámolatla­nabb állatkák szorosan lelapulnak a föld rögei közé és halálos mozdulatlanságban várják, hogy a végzetes hatalom megunva a kegyetlen szemlét, tovább pusztuljon s újra szabad legyen élni, mozogni, örülni az életnek. A magyar föld felett is kitartóan szár­nyal egy ilyen félelmetes madár: a hatalmas­kodásnak, az álruhás abszolutizmusnak ma­dara. Sötét szárnyai gyászos árnyékokat vetnek közéletünkre s a nemzetnek lelkü­letére. Az emberek — kevés kivétellel — óvatosan összehúzzák magukat és szivesen elfelejtik, hogy erö van izmaikban, hogy erkölcsi hatalom rejlik eszükben és szavaik­ban. Tagadják, hogy ök potitikával foglal­koznának és szabadkoznak minden jeltől, minden mozdulattal, amely elárulná, miszerint élnek, élni mernek és gondolkoznak. Ebben a gyászos mozdulatlanságban és gyáva összehúzódásban rejlik a titka annak, hogy a hazafias ellenzéki törekvések másfélévi erőfeszítés után sem voltak ered­ményesek, a kormány ellenben diadalmasan mutat rá a csendes országra s idézi a régiek jeles mondását: „qui tacet, consentire videtur*. Az ellenzéki politikusok eleinte minden alkalmat felhasználtak arra, hogy az ország jl „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. A költő otthonában. Újra virradt s újból este lett. Valahol a távolban megszólalt egy hang. Titkon, halkan hangzott. A mult. Gyermeksóhaj . . . Ártatlan melódiája bánatosan rezgett. Fájt és elvegyült a puszta légbe. Az apa szótlan volt. Komor, fájó érzelmeit beteg lánya márványhom­lokára csókolta. És tovább dolgozott. Sápadt arccal megjelent az asszony. Sötét szeme fázott a homálytól. — Emlékszel-e mit ígértél? A férfi, az erős lelkű férfi arcán halvány bánat bujdosott. Szeme nem sirt, csak a hangja fuldoklott. — Szegény vagyok. Szegény . . . És tovább dolgozott. Irt. A gyermek elaludt. Az asszony sóhajtott. — Mi lesz velünk! Te férfi ... Te költő ! A te tollad örömdalokat zeng, s téged a — nyo­mor dalol. Te költő . . . mit Ígértél? A szavak fájó remegéssel omlottak egy­másba. Megtört a csend. — Te édes, drága asszony. Te szenvedsz egyedül. — És a gyermek. Felelős szerkesztő: R0LKÓ BÉLA. népe között hangulatot teremtsenek, az utóbbi időben azonban az ezen irányú törekvések szünetelnek, aminek okát nem is annyira a közigazgatás embereinek kellemetlenkedései­ben és erőszakoskodásában találjuk meg, mint inkább abban, hogy a riadó szózat süket fülekre talált s a régi párthívek még jobban elbújtak, mint addig tették, nehogy felvegye őket a hatalom keze az üldözen­dök névsorába. Bármilyen erősen üljön valamely párt a hatalom székében, az ország népének hangulatától félnie kell, mert hiszen előbb­utóbb meg kell kérdeznie a szavazó polgá­rokat, hogy hajlandók-e továbbra is tűrni őket az ország kormányánál. A munkapárt nagyon jól látja, hogy a magyar népnek nincs alkotmányos hangulata. Ha van is, eltitkolják azok, akiknek vezérszerepüknél fogva ki kellene állniok a küzdtérre. A jelen körülmények között többet tehet egy lelkes vidéki kortes, egy félelmet nem ismerő vidéki pártférfiu, mint a legszebb szavú képviselő, vagy épen maga a párt­elnök, hiszen ök forognak a nép között, őket ismerik az emberek és csakis rajtuk fordul meg, hogy a vármegyei gyűlések el­itélik-e a kormányt, vagy pedig biztató, uszitó bizalmi nyilatkozatot küldenek-e neki. A nép lelkületének ezen irányzói azon­ban a saját, jól felfogott érdekükben kike­rülik azon kritikus alkalmakat, ahol az igaz­mondás miatt betörhetnék a fejüket. Érzik maguk felett a hatalmas ragadozót s hatalma ellen szerény meglapulással védik magukat, mert bizony elég szomorú példa áll előttük, amikből világosan láthatják, hogy a bátor —• És a szegény gyermek. Erős lett a férfi, mert magára gondolt. Ön­magára, aki az asszony, a gyermek, az élet összes szenvedéseit viseli szivén. Visszaűzte könnyeit és dolgozott tovább. A fehér nő csak bámult ... és nem mert szólni. De szólott: — Én elmegyek... de visszajövök beteg gyermekemhez. Mert a költő rab és koldus és maga a nyomor. Visszajövök álmok nélkül, el­temetett élettel és pénzzel. Sietnem kell, a nyo­mor űz . . . Lerogyott az ember. Leborult az asszony előtt. — Te jó, te édes, drága asszony ! Itt maradsz. És hullott és omlott a könnye mindkettőnek. Lelkük az élet eliziumába meredt. Tűrtek és szen­vedtek. Künn az idő ment és nem figyelt. * Újra virradt s újból este lett. Megtört hangon szólott a nő : — Boldogtalan vagyok — s eltakarta fáradt vonásait. A férfi, az erősen érző ifjú férfi titkon a szivéhez kapott: Érezte, hogy fájdalmasan dobog. Hogy minden keserv és csalódás az ő apró szivébe tömörül. Csak nézett . . . nézett halvány sejtel­mekkel maga elé. Minden szó és hang, minden gondolat és vigasz a mult fásult vonásai. Gyer­mekében tehetetlen saját magát látta. Gyermekkor ! Fölhangzott a lelkében egy gyászdal, kopott Kéziratok a szerkesztőség-, előfizetések a kiadó­hivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv könyv­kereskedésében. fellépés sok kellemetlen eredményt zudithat nyakukba. Kétségtelenül érzi mindenki, hogy tenni kell valamit, mielőtt a teljes szétzüllés be­következnék, de viszont mindenki azt várja, hogy más valaki legyen az a bátor legény, aki a gátra ki mer állani. Itt azután áttérhetünk a kath. szervez­kedés kérdésére, amely —• tekintve a kor­mányok liberális programmját — keletkezé­sétől fogva ellenzéki szinezetü volt s most is abban az irányban mozog, azaz csak mozogna, ha az ellenzéki mozgalmak nehéz­ségei és bajai többé-kevésbbé meg nem bé­nítanák. A kath. szervezkedésnek és védekezés­nek több élő szervezete van hazánkban s ezek között első helyen áll és vezető szere­pet játszik a néppárt, mint amely a törvény­hozás magas fórumán is képviseli a kath. törekvéseket. A néppártnak is az a baja, ami általá­ban az ellenzéki pártoknak szokott lenni, hogy létének alapját a párthíveknek önzet­lensége, számítás nélküli munkássága és becsületessége képezi. Mindezekért azonban nem jár fizetés, legfeljebb erkölcsi elismerés és a jó lelkiismeretnek jutalma. A néppárt­nak ügye tehát nagy ügy, amelyhez karak­terek, egész emberek kellenek, akiknek nem imponál a csendörökkel garnírozott szolga­bíró, sőt a nyájas mosolyokkal rendelkező miniszter s a földi javakkal kedveskedő munkapárti kegyúr sem. De hát épen ez a baj. Ezért áll árván magában a kath. érdek a vidéken. Ezért van kicsinyke csapat a néppárt zászlója melódiák, eltévedt sejtelmek. Zöld legelők, rozzant csárdák, tarka gulyák, fonott karikások. Apró fenyők, hegyi patakocskák, gulyás fészkek s lágy, természetvigasztaló madárdalok. Pillanatnyi mo­solygások s gyermekes kuszált összevisszaságok. Ifjúság! Szive egykori tartalmával telt meg. Vággyal, boldogsággal, élettel, reménnyel. És eltűnt minden nyom nélkül és újból a lelkébe költözött. Fölállt s az ablakon át kinézett a csillagos éjszakába. Minden aludt, csak a szél csavargott. A háztetőkön bukdácsolva eltemetett reményeket cipelt. Tekintett az égre, égi kirakatra. Terveket szőtt. Ezt hallotta minduntalan: — Haldoklik a költő gyermeke . . . Leült kopott asztalához s önmagába nézett. Elmúlt egy hét. Halovány volt a költő arca. Homlokának barna ráncait hideg gyöngyök folytak körül. " Kihez forduljon? Senkije sincs. Mindenki idegen. — Haldoklik a költő gyermeke . . . Nem bírhatta tovább. Fölállt és öltözött. Alkonyodott. — Hová? — kérdezte az asszony félénk sejtelemmel. — Visszajövök. Egy darabig némán álltak szemközt. Köny­nyeztek.

Next

/
Thumbnails
Contents