ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-11-01 / 44. szám

és kellemetlenségek által belefojthatják az igaz szót, addig a kormány szócsövei szabadon forgathatják a mérges fegyvert: a tollat. Nehezen hiszünk, söt egyáltalán nem is hihetünk azoknak őszinteségében és jóhiszeműségében, akik a sajtót megrendszabályozni akarják s ez annál keservesebb állapot, mert viszont józanul gondolkodva be kell látnunk, hogy módjával, igen sok belátással és jóakarattal szigorú kézzel kellene rendezni ezt a régen vajúdó ügyet. Belátást és jóakaratot pedig nem várhatunk attól a hatalomtól, amely kizárta a nemzet jobb férfiait a törvényhozás házából s igy megfosztotta a nemzetet attól, hogy a legmagasabb fórumon véleményét nyilváníthassa és igy jogos kritikáját hallathassa. Az ellenzéki mozgalom a munkapárt „gyászos fegyvertényei" folytán teljesen a sajtó mezejére szorult. Mi lesz hát akkor, ha az ellenséges hatalom keze ide is kinyúlik és még a jogos felháborodás szavát is elfojthatja?! Ebből a kellemetlen helyzetből csakis egy ut vezetne a menekülés felé s ez az ut nem más, minthogy törvényesebb alapon álló többség oldaná meg a sajtótörvény kérdését. Erre azonban egyenlőre semmi reményünk sem lehet, mert a politikai információk szerint még mindig igen erős Bécs kegyelméből a munkapárt és a jelenlegi kormány poziciója. R. A hercegprímás és a kath, tanítók* Nem lehet megállás nélkül elhaladnunk ama mély gondolatokban és nagy életigazságokban bővelkedő szózat előtt, amit Csernoch János a Tanítók Évkönyvében intéz a katholikus tanítókhoz. Növeli a szózat értékét és igazságainak súlyát, hogy Magyarország legelső főpapjának szive, szeretete s nagy életbölcselete nyilatkozik meg benne. Olyan férfiú beszél a kath. tanítósághoz, aki magas méltóságánál, élettapasztalatainál s a viszonyok alapos ismereténél fogva a legilletékesebb a katholikus nevelés munkásainak buzdítására. S lelkünk mélyéből hisszük, hogy ennek a szózatnak minden szavából kicsendülő szeretet és jóakarat megkapja a nevelés minden barátjá* L. Wohlmuth* Ernő: Tanítók Évkönyve 1913/14. Sz. I. T. kiadása. hogy a Szűz lábainál lehetett, vagy a nap sugaraitól, de a következő szombaton piros lett belőle. Mici most is ott térdelt, a fehér rózsát levette kebléről, oda tette a rendes helyére és a pirosat kezébe vette, nem merte mellére tűzni, valamit beszélt neki az a rózsa, valami édes titkos nyelven. Lehajolt hozzá egészen közel, szájához érintette, csókot lehelt rá s ime abban a pillanatban halványabb lett a rózsa vagy pirosabb a leány arca. (Biztosan nem tudom, hogy melyik, de hogy megtörtént, az biztos.) Szája mozgott, csendesen felelt a rózsának s az remegett, mint a csupasz madárfiók. A bokor meg ime, mint tiz év előtt, most is szétvált és tüzes nézésű fiatal vadász lépett ki belőle, piros rózsát tartván a kezében. — Csakhogy megvagy, oh mióta lesek már rád te vadon szép virága — mondja suttogva, mialatt lábujhegyen Miéihez lép. — Szivemből szeretlek virágom — rebegi a leány és reszketve a keblére tűzi. — Szereted hát — feleli örömmel a vadász és magához akarja ölelni őt, de az felugrik, mint a megriasztott anyamadár és eltűnik a bokrok között, csak a töredező galyak jelzik, hogy merre szaladt. A legény utána iramodott, már-már a nyomában volt, mikor egy dördülés megreszkette a levegőt. A vadász szivéhez kapott s összeesett. őszre járt már az idő, a levelek permetezve hulldogáltak lefelé s barna színnel vonták be a puszta ugart. Madarak már elvándoroltak, egy-két varjú hallatta még néha a jegenyék felett rekedt nak lelkét s hatása, hűséges, szeretetteljes munkára való buzdítása olyan mag, amely gazdag gyümölcstermést fog eredményezni. „Sokat érintkeztem-a katholikus tanítókkal hivatalos úton és a társadalmi életben. Találtam sok öntudatos katholikus tanítót, aki büszkén ragaszkodott katholikus jellegéhez és soha nem cserélte volna fel az egyházat más iskolafenntartóval, mert ismerte az egyháznak nagy kulturerejét és isteni hivatását a valláserkölcsi neveléshez s kipróbálta az egyháznak egyedül hatékony eszközeit a nevelésben: a változhatatlan igazságot és az isteni kegyelmet ... De találkoztam igen sok katholikus tanítóval, aki sehogy sem érezte jól magát az egyház szolgálatában. Restelte katholikus jellegét és irigykedve nézett más iskolafenntartók tanítóinak seregére. Szive minden erejével a másik táborba kívánkozott. S ha a viszonyok úgy alakultak, hogy az iskola jellegének megváltoztatása a lehetőségek láthatárába került, a tanitó buzgólkodott rajta legjobban, hogy az iskola az egyháztól elszakittassék" mondja a hercegprímás cikke elején. S amily felemelő, megnyugtató s biztató az öntudatos katholikus tanitó jellemzése, olyan fájó, elszomorító s megdöbbentő a másik típusnak ábrázolása. Elgondolni is nehéz, hogy vannak tanítók, akik legfőbb büszkeségüket nem katholikus voltuk képezi; hogy vannak az egyháznak laikus szolgái, akikre a nemzet s az egyház nagy kincse: a gyermek bízatott s az egyház ezen fontos együttműködői mint ellenség élnek az egyház szolgálatában. Az ember szive megtelik az aggodalom keserűségével. Milyen lehet az a vallásos szellemű nevelés, amit ilyen emberek nyújtanak? Kegyelmes főpásztorunk az okokat is ismeri, amik a tanítót az egyháztól elidegenítik. „Ilyen ok a csalódás. A legjobb indulatú tanitó is csalódhatik, Csalódik — mint ő mondja — az egyházban. Tanuló korában minden jót és szépet hallott az egyházról, mint a népek nevelőjéről és a kultúra hordozójáról." S amikor kikerül az életbe, a tények, az élet ridegsége láttára szétfoszlik az az idealizmus, amit a gondtalanság napjaiban, az iskolák padjai közt lángol szivében. „S ami a legszomorúbb, néha a lelkész részéről sem tapasztal semmi támogatást, hanem talán csak barátságtalan modort és kíméletlen bánásmódot. A fiatal tanitó keserűségében elfelejti, hogy az egyház nem azonos az ő méltatlan szolgájával, vagy tökéletlen fiaival; hogy az iskola katholikus jellegének fontossága nem a plébánostól, vagy a hitközség áldozatkészségétől függ." Bizony a csalódás keserűsége eltompítja az ész józan szavát s nem tudunk kellőleg megkülönböztetni. „S egyenesen felháborító, ka akad katholikus pap, aki tanítójával durva és kíméletlen. De fájdalom, a küzdő egyház is emberek társasága. Szabadakaratú emberek társasága, kiket esetleg még az egyháznak nevelő erői sem tudnak kinevelni. De ez a tény nem bizonyít az ellen, hogy mégis csak a katholikus iskolának van a legtöbb lelki eszköze a lelkeknek hangját, aztán azok is elrepültek. Csend, halálos csend lett. A két alaknak is, akik a jegenyék alatt merengtek, méla csend honolt szivében. Mici volt és a fiatal vadász. Az utóbbin meglátszott a betegség nyoma, behorpadt arcán az élet rózsáinak nyoma sem volt, beesett szeme bánatosan nézett a hervadó életre. — Mici — mondja fojtott hangon, — milyen csend van, oly jól esik beteg testemnek. Látom, hogy nemcsak én vagyok beteg, hanem a természet is velem készül a sirba. Meghalunk együtt. .. meg . . . Mici nem tudott szólni, szép fekete szeméből nehéz könnycseppek estek lefelé. — Ne búsulj Janikám —mondja, egyik karját a beteg vállára téve, mig a másikkal felfog egy hulló levelet — nem fogsz te még meghalni olyan hamar, a golyót már kivették melledből, a seb hegedt, majd az egészség is visszajön, remélj csak, a Szűz Anya megsegit. — A betegnek jól eshetett a vigasz, mert hálásan tekintett Micire. — Te mégis csak jó vagy, legjobb vagy Micikém, ugy szeretlek, amint csak beteg szivem szeretni tud. Hogy ápoltál a vadász véletlen lövése óta, hány álmatlan éjszakát töltöttél szerény lakunkban, az Ég megáld érte, anyám hálás lesz s csak én-én maradok adósod . . . —, Hallgass Jani, ne beszélj ilyenekről, ugy fáj nekem — rebegi, mialatt a levelet szétszaggatja. — Fáj neked? szegény, — gyengén szaggatottan köhögött, a szájához tartott zsebkendő piros lett. kiképzésére. S ebben áll a kath. iskola fölénye, amely a katholicizmus lényegéből fakad s épen azért állandó." Vajha ezeket a sorokat minden pap és tanitó megszívlelné. Arany igazság ez a mondás, melynek ereje annál termékenyebb, mert a legelső magyar pap ajkairól hangzik el. „Ha a tanitó megbotránkozott az egyháznak eltorzított iskoláján, akkor már veszedelemben forog s már hívogatja őt a másik tábor." S a csábító látszat sajnos sokszor győz; Krisztus nevelő hívéből sokszor az egyház fanatikus ellensége lesz, aki tajtékzó dühvel támad nevelő anyja, az egyház ellen. „Nálunk Magyarországon a világnézetek harca — hála Istennek — még nem az iskolafenntartók között dúl. Az állam a keresztény elvek alapján áll s katholikus tanítónak nem tiltja, sőt ajánlja, hogy kath. tanulóit egyháza törvényei szerint nevelje." De a tanítók közt már dúl a világnézet harca. Hatalmas energiák döngetik a nevelés keresztény alapjait s elszomorodott szívvel kell látnunk, hogy az ár terjed, mindent elöntéssel fenyegetve. S a tanítóságot meghódítani akaró ellenséges tábor ígéretei a legkecsegtetőbb anyagi javukkal csábítják a keresztény kultúra sokszor gondokkal küzdő úttörőjét. „Az anyagi jólét keresése feltétlen joga a tanítónak. Joga van hozzá, hogy más iskolafenntartót keressen, ha az egyik nem tudja megadni, amit a másik megad. De elvek feladásával soha sem szabad anyagi előnyt keresni. Igy mindenki belátja, hogy helytelen a katholikus tanitó viselkedése, ha jobb fizetésért más irányzatok szolgálatába lép s hitét megtagadja." Az egyház mindig szivén viseli a tanitó anyagi érdekeit. A tanitó tehát nem okolhatja az egyházat azzal, hogy nem gondoskodik róla. „Ahol a hitközségek szűkmarkúak voltak, ott nem volt meg a kellő vezetés, vagy nem értették meg az egyház intencióit." „Sok tanítót talán a modern időknek az az iránya ingatja meg a katholikus jelleghez való ragaszkodásában, hogy a közoktatást mindinkább kiveszik az egyház kezéből s az állam felügyelete alá vonják. Akiket ez a korszellem aggaszt, azok gondoljanak a keserű tapasztalatokra, amelyeket az egyház teljes kizárásával oktató és nevelő államok tettek. A közel jövő még világosabban fogja kimutatni, hogy más alapon, mint amelyet Krisztus Urunk tett le, eredményesen nevelni nem lehet. Az Úr Isten — talán egyesek mulasztásainak büntetésére és a régi buzgalom felébresztésére •— megengedte, hogy az iskolakérdésben is itt-ott az egyház ellenségei győzedelmeskedjenek. De a rossz irányok gyors egymásutánban fogják egymást elpusztítani s nem marad majd más hátra, mint az egyház ősi és hamisítatlan elveihez visszatérni. Az egyházon nem gyözedelmeskedhetik a pokol hatalma ; ha itt-ott egyszer* máskor vonulnak is el felette borús zivatarok, állandóan napfényben, éltető munkára serkentő napfényben — isteni erejében és rendeltetésében — fürdik. Ennek a mélységes hitnek ad a főpásztor kifejezést. S — Nézd, nekem is fáj itt, ugy szúr, itt a szivem fölött. — Aztán elhallgatott. A levelek lágyan hullottak lefelé. Minden pusztult, táplálkozott az enyészet. A nap is csak világított, de melege nem volt. Jani ismét megszólalt, még gyengébben, még fátyolozottabb hangon. — Mondd, ha egyszer nem leszek itt, ha az örökkévalóság elérhetetlen akadályai lesznek közöttünk, óh mondd, fogsz gondolni rám . . . elfogod hinni, hogy igazán szerettelek, hogy életem legboldogabb pillanatának azt tekintettem, mikor megláttalak fehér rózsáddal a Szűz lábai alatt. És Mici susogott, de beszélni nem tudott, démon ült a pihegő keblén, az ölő, a kinzó

r chimaera. Aztán ismét csend lett. Messze valahol harangoztak, hozta a szél a hangfoszlányokat; meghalt valaki. A kis udvarház szobácskájában halott volt. Ott feküdt az ágyban mereven, arcáról az örök élet praeludiuma tükröződött le, nyugodt volt,mintha csak aludt volna, a fehér rózsák, melyek körülvették, bájkört képeztek köré s gyenge illatukkal betöltötték a kisded szobát. A koporsó mellett Mici térdepelt, de könnyei már nem voltak, nézése is olyan volt, mint a haldokló fényű hajnalcsillagé, I bágyadt-szomorú, már csak a lelke sirt, de annak könnyei a szivére folytak és ott marták, égették azt a szenvedve szerető szivet. — Jani, hát itt hagytál, — susogja elhaló hangon — elmentél? S a fák gallyai csendesen verődtek az ablakokhoz. *