ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-10-26 / 43. szám

A milviusi győzelem hőse megismervén a kereszt jelentőségét, betetőzi művét s a seregek Istene iránti hálából 313. június 12-én Licinius szövetségesével közösen, kiadja a világkorszakot alkotó milánói edietumot, mely a rengeteg római birodalom egész területén a keresztényeknek feltétlen szabad és nyilvános vallásgyakorlatot biztosított s elrendelte, hogy a keresztényektől elkobzott vagyon visszaadassék. Megszűnt a katakombák egyháza s a világ egyháza kezdődött. A bálványszobrok helyébe örök határkőnek kitűzte a keresztet. Eusebius, mint szemtanú igy nyilatkozik : „A mennyei örömnek egy neme ragyogott arcunkon, hogy a zsarnokok által lerombolt helyek újra felélednek. Minden élő lény örömtele szivvel fordult az Istenhez." Midőn egyeduralkodó lett, a pogány állami és társadalmi intézeteket a kereszt szellemétől áthatott intézményekkel váltotta fel. A pogány templomokat bezáratta, melyeknek papjai s bálványai szétszóródtak. A keresztény egyházak püspökeinek s papjainak állását s tekintélyét emelte s nekik különböző jogokat előnyöket nyújtott s őket a keresztény felebaráti szeretet erényeinek gyakorlására birtokok adományozásával képesítette. Gondoskodott az elhagyott pogány gyermekek neveléséről, reformálta a törvényhozást; esküt követelt a tanuktól, a büntetéseket enyhítette, tilalom alá helyezte a színjátékokat s szigorúan megkövetelte a vasár- és ünnepnapok megszentelését. Kimondotta, hogy a keresztet kivégzés, meggyalázás eszközéül többé ne merészeljék alkalmazni, hanem legyen az az egész birodalomban a hódolat, a tisztelet tárgya, a lobogók ékessége s a diadaloknak záloga. Megállapította a keresztény Rómának örökérvényű fölényét, melyről elmondhatjuk ma is: „Roma caput mundi, quidquid non possid ex armis religione tenet." Az az öreg galileai halász — mondja dr. Radnay Farkas — fakeresztet szorongatva szivén még látta a lapisoli innobile saxum fölött Jupiter szobrát, melynek helyét Krisztus keresztje foglalta el; de ott évtizedek óta ismét rabláncokat kovácsolnak az egyházra. E század Péterje is meg van fosztva jogos ősi patrimoniumától, szabadságától, ki van szolgáltatva a karbonárik ádáz gyűlöletének, kik a Vatikánnal szemben emelték Giordano Bruno szobrát. A népek érdekében imádkoznunk kell, főleg a jubileumi búcsúévben, egy uj Konstantinért, ki a szabadság oltárát állítja majd a romok felett. Maga Szentséges Atyánk is keserves panaszban tört ki, midőn Lombardia katholikus zarándokai mutatták be hódolatukat a világszabadság ezen ünnepén, mert a régi pogányok elvesztek ugyan, de helyükbe uj pogányok jöttek, kik az egyház kezeire a gyalázat súlyos béklyóit rakják. „Van sajtószabadság — úgymond Szentatyánk — a leghirhedtebb lapoknak, hogy a törvé„

Sappho. Siton áme, Sappho, n'existe pas pour la mienne, o tendre et noble äme — je ne veux pas du ciel; je ne veux quoi qu' il advienne que m'endormir comme toi' suas reveil, pour toujours" Vagyis : „Ha a te lelked nem létezik már Sapphó-m, ó gyengéd, óh nemes lélek — akkor nélküled nem kell nekem a menyország sem . . . stb." Igy áll be Istennek eljátszott barátsága helyett a modern kulturpogánynál — a kutya-barátság. A temető hátsófelében a macskáknak és madaraknak is van külön nyugvóhelyük. De már kevesebb pompával, jeléül, hogy a „személyes" barátság ez állatokhoz már nem volt oly nagy. Visszatértem a portás-házikóhoz, hogy a kutyatemetőre vonatkozó elmellőzhetlen anzichtskártyákat megvásároljam. Ekkor ép egy kocsi robog a temető kapujához. „Ahá — ép temetés lesz!" A „halottaskocsi" főrésze művészies faragványú szekrénykét hozott, melyet lassan kegyeletteljesen leemelnek. A kocsis fekete gyászruhában, a lovak sirvirágokkal felékesítve. A dögkocsit követő hintóból egy ur és egy dáma száll ki fekete gyászöltözetben. A dáma kalapjáról sűrű gyászfátyol omlik alá. „Uramfia! ezek csak tartanak udvari gyászt az elhullott kutyájukért?!" „Csakis ezért! Természetesen!" Erre már undor fogott el . . . sietve hagytam el a temetőt és a város felé vettem utamat. A temető melletti útszélen egy kis leányka rágicsál valamit, vékony rongyos ruhájával játszik a szellő. Mohón keresgél sovány karjaival lehullott rothadó almákat. Midőn meglát, utánam szalad „A Monsieur, j'ai faim! ma mere est morte" s alamizsnát kér. Szünet nélkül kér, sovány kezecskéit utánam nyújtva — mialatt a kutyatemetöből egy „halotti beszédnek" hangjai hatolnak füleimhez . . . nyes rend ellen izgassanak, hogy a népet a trón és oltár ellen uszitsák s a legszentebb dolgokat pellengére állítsák, de nincs szabadság a kath. sajtó részére, mely mikor az egyház jogait védi s harcol az igazság és jog mellett, tele torokkal azt hirdetik róla, hogy a szabad intézményeknek s a haza ellensége." Edes hazánk még nem verte Olasz- s Franciaországhoz mérten annyira békóba az Egyházat de törekesznek erre nálunk is, mert feledik, hogy Rómától kaptuk a kath. hitet, tőle a keresztet és koronát, innét a kultúra és művelődés oktatóit s Róma jött segitségünkre válságos történelmi pillanatokban szavával és pénzével, főleg a török pusztítások idején. Mindezt feledik a modern magyar pogányság szóvivői s gonosz sajtójuk révén igyekeznek minket leszorítani jogosan elfoglalt helyzetünkből. Gúnyolják vallásunkat s annak alapitóját Jézus Krisztust, intézményeinket, templomaink és iskoláinkat sárral dobálják, minket kath. papokat a sötétség lovagjainak, haszontalan heréknek, a butaság terjesztőinek s hivő népünket fetisimádóknak kürtölik lapjaikban, melyekre még előűzetünk. A „Világ" szabadkőmives lap hirdeti, hogy a hittani oktatást az iskola tárgyai sorából törülni kell, mert hazugságokat önt a gyermek lelkébe. A Budapest Conti-utcai, magas nivón álló „Szabók Lapja" azt hirdeti, hogy a kereszténység tévedésen alapszik. A „Pesti Hirlap," „Huszadik Század," „Népszava" s a „Galilei" egyetemi önképzőkör kiadványa a „Szabad Gondolat" a vallástalanság szolgálatában állanak. Az utóbbi azt irta, hogy ma a villanyosság korszakában, mikor megtudjuk határozni a fény gyorsaságát s be tudunk látni a test szervezetébe s megtudjuk állapítani az égi testek vegyi összetételét, a vallás kénytelen átengedni helyét a tudománynak, nagybölcsen elhallgatván, hogy ezek nagy felfedezői Volta, Ampere, Röntgen, Rumkorf mind hivő katholikusok voltak s a csillagászat újkori atyja Sechi jezsuita volt. Jézus Krisztusról azt állítja a liberális és papfaló tanítók lapja az „Uj Korszak," hogy „őszinte, szegény, mezítlábas szociáldemokrata forradalmár volt, ki gyertyáit nappal égette el." Az egyházi vagyont államinak hirdetik, a budapesti kath. egyetem vagyonának kath. jellegét nem respektálják s ebből fizetik a vallástalan tanárokat. A keresztnek a tantermekben való kifüggesztése, a rektori jogar Immaculata szobra s a doktori eskü ellen egész irtóháborút inditottak. Mily nehéz küzdelmekben van részünk iskoláink megvédésében, legjobban tudjuk mi kedves testvérek. Az „Est" „A Nap" „Friss Újság" apróhirdetéseikben s tárcáikban az erkölcstelenségnek és emberhúskereskedésnek drága pénzen fentartott vásárcsarnokot tart, rólunk papokról a legképtelenebb s hazug rágalmakat szórják széjjel s e támadások visszaverésére már védőirodát voltunk kénytelenek felállitani. Mindezekkel szemben kath. lapjainknak száma még csekély. Az „Alkotmány" egyedüli nagyobb kath. napilapunk s a „Népújság" s „Uj Lap" is sorakozik melléje. Mellette küzd az „Egyházi Közlöny," „Élet," „Kultúra," „Egyházi Szemle". Vidékünk tót népének ajánlható a „Kresztan," „Posol," „Královná," „Sv. Muáenca," „Sv. Adalbert" s a Szent-István- és Adalbert-Társulat művei, a népszövetség füzetkéi, csakhogy az Ur vetésében még mindig nagy pusztitást visz véghez a „Ludové Novini" és a „Ttédennik" cimű lap. Szivesen vennénk részt a „Szent Béla Egylet"-ben, ha az bizonyos radikális klikk lidércnyomásától fölszabadulna. Hála az égnek, a magyar katholikusok szervezkednek, gyűléseznek, alkotnak, védekeznek s ha a régen várt országos autonómia létesül, jogos aspirációjukat el is érik, mert történelmi multunkat és szerzett jogainkat nem lehet félrelökni; csakhogy a győzelmet csak akkor vívhatjuk ki, ha egyetértő, közös s öntudatos lelkesedéssel lépünk az akció terére, miként ezt június 1-én dr. Halmos, Bangha Béla, dr. Krüger és Nóvák Mártonné a kath. sajtóegyesület hölgybizottságának nemrég tartott gyűlésén kifejtették. * * * Békésen állott a civilizáció útjain a kereszt jele erdők és szántóföldek szélere ültetve. Tizennyolc századon át nézett az Üdvözítő trónjáról s áldást hintett az előtte térdeplőkre. Friss virágokból koszorút font feje körül az ifjú nemzedék, őt ostromolta kéréseivel az ifjú és aggastyán. Békésen állott a temetők csöndjében, virrasztva kedveseink hamvai felett. A keresztény vallás e trofeumát még az eretnekek sem bántották, csak a francia forradalom s a modern pogányság hősei inditottak ellene irtó hadjáratot. Anastazius Grűn szabadkőműves német poéta verset irt, melynek tartalma, hogy a messze jövőben egy parasztember szánt és vet a mezőn: egyszerre ekéjének vasa kemény tárgyon akad meg. Lehajol érte s alig hisz szemének; egy apró keresztféle, azon fölfeszitett alak s fölötte e betűk I. N. R. I. Mi lehet ez? gondolja a szántóvető, ki sohasem látott keresztet. Beviszi a faluba s ott sorra csodálják ezen különös leletet, mig végre e

&y ig

en öreg aggastyán kezd visszaemlékezni, hogy kis gyermekkorában ily keresztet lehetett látni házakban, templomokban és iskolákban s az emberek Istennek tisztelték azt, akit a feszület ábrázol. És felsóhajt Anastasius, mikor jön el már ezen idő! Ezt akarják elérni hazánkban is a kereszt ellenségei, kitépni a nép szivéből a hitet, az erkölcsöt s a krisztusi erények liliomát s helyébe ültetni az önző, hitetlen materializmust. Vegyük kezünkbe az ezredéves emlékektől megszentelt zászlót, melyen a Megváltó szent jelvénye ragyog. Őseink e jelben győztek tatár, török ellen, evvel tartották fönn a hazát. Mi a vértanúk unokái vagyunk, kiknek szellemei tizenhat század múlva megjelennek a halász apostol sírdombján. Annak vére csergedez ereinkben, ki a Golgothán szabaditá föl az embert. Csodás szavunkra megnyílnak a minket végtelenül szerető Úr üdvforrásai. Egykor Clermont téréin százezrek kebelén, Nándorfehérvár büszke fokán s Branyiszkó égbenyúló ormán ragyogott a kereszt jelvénye 1 Jelezzük azt mi is kedves testvérek „ut signaculum super cor, ut signaculum super brachium" s e jelben győzni fogunk! Peczkó Antal. HÍREK. Csattanó. (Koholmány.) ECHO DE PARIS magyarországi tudósítójának telefonjelentése: Esztergom, 1913. okt. 25. Örömünnepet ül egész Magyarország. Nagyszerű, feledhetetlen örömünnepet, amelynek keretében leplezték le Magyarország Bismarkjának: Lukács Lászlónak és Napóleonjának: Tisza Istvánnak monumentális szobrát Budapest közvetlen közelében a Margitszigeten. Noha még él e két dicskoszoruzott államférfiú, Magyarország hálás népe mégis szobor alakjában akarta kimutatni önzetlen szerelmét Bismark és Napoleon személyesitői iránt, amely szoborra az Általános Forgalmi Bank részvénytársaság lelkes hangú felhívására a magyar nép kicsinye-nagyja odaadta megtakarított filléreit. Zugnak-bugnak a harangok ezerféle hangon. Üdv lövések pukkanása és durranása hallik a kék levegőégben. Az emberek boldogságtól és lelki örömtől borulnak egymás nyakába, öreg megaggott

T fehérszakálu vének ölelkeznek boldogan siheder, bajusztalan ifjakkal, fogatlan vénasszonyok deli szüzekkel, gróf a kocsisával, kegyelmes ur a komornyikjával és igy tovább. Ehelyütt újból megerősítjük és újólag is a legnyomatékosabban hangsúlyozzuk, hogy a magyar nép Lukács László és Tisza István uralkodása alatt mindenképen a legboldogabb korszakát éli. Az egész ország területén alig akad egy pár ember (egy pár tökfilkó) aki nem lenne megelégedve Napóleonok uralmával. Igenis. A magyar nép boldog. Mindene megvan, amit szeme-szája kivan. A kanálisokban tej és méz folyik, mint Parisban a szennyviz. A magas és zseniális kormány rendeletéből minden nyolc éven felüli élőlény, étlap szerinti ellátásban részesül portómentesen. Pénz, az garmada számmal van felhalmozva az adóhivatalokban s mindenki tetszés szerinti marokkal nyúlhat bele a pénzes ládába s élheti világát kénye-kedve szerint. Ugyanis Tisza István kormányzati rendszere azt akarja elérni, hogy az ember már itt a földön részesülhessen testi-lelki boldogság és örömben s ne vágyakozzék oktalan mennyei álomlátások után. Az adót a magyar nép épen csak híréből ismeri. Katonáskodni senkinek se kell, csak épen aki vágyik a sótalan kenyér után. Bor és sör annyi van, hogy az utcák porát ezzel öntözik. Az egy-két mániában szenvedő ellenzéki embert nem számítva, boldog együttérzéssel visel-