ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-10-12 / 41. szám

mészét productumainak fejlesztése, erősítése, érlelésére, fényre, sötétségre, viharra és csendes időre van szüksége, épp ugy az ő életében a különböző erők váltakozóan működnek, hol öszszevannak, hol meg összehangban tömörülnek, amint az Isten dirigens keze vezeti, igazgatja. Csakhamar észreveszi azt is, hogy a magasztosra hivatott pap az ellentétek világába van helyezve, ahol egyik kergeti a másikát, de érzi azt is, hogy e helyzetben is kiváltságos erők (szándékosan nem nevezem „kegyelmeknek") állnak rendelkezésére, melyek felhasználásával nemcsak az őt külsőleg környező, de bensejében is tomboló ellentóteket legyőzheti és a maga sajátlagos „én"-jét, mondjuk „önösséget" (igaz, hogy helytelen magyar szó) „a nosce te ipsum" az önmegismerés, önképzés, önirányitás által érvényre juttathatja, ós az ellentétek világából a magasabb sférák hónába emelheti. Hidd el kedves levitám, az élet csak akkor ér valamit, ha folytonos küzdés közben töltjük el. Küzdenünk kell önmagunkkal, küzdenünk az emberekkel és a papnak küzdenie kell gondjaira bizott

í hiveivel és sokszor legintimebb barátaival. En az óletküzdelmet szükségszerűnek tartom, mert éneikül elposhadunk magasztos hivatásunkat értékelni nem tudjuk. A szellemi szabadság felé törő lélekhez nem méltó, a fáradság nélkül elért méltóság, mert ez becsülést nem érdemel, ezt köszönheti a külső viszonyok szerencsés konstellációjának, de soha a maga küzdelmes életének, tettre kész képességei eredményének. A hízelgő, a magas polcra állitottaktól jutalmat váró tömeg tapsai között az „én" a „to ego" elégedetlen, mert az eredményt nem saját energiáinak, az ellentétes viszonyokkal felvett győzedelmes harcának, hanem mások kegyének köszönheti. Az érdeme nélkül magas polcra állított egyén gyanakvóvá, zsarnokká válik és üldöz minden önálló törekvést, energikus előtörtetést. Egészen más világításban állanak azok a nagy világ- és egyháztörténelmi alakok, férfiak vagy nők, akik nagyságukat magasztos polcra való helyeztetésüket önzetlen de szünetnélküli küzdelmüknek köszönhetik. Ezeknek a nagy férfiaknak egész élettörténetük bizonyítja, hogy mennél magasztosabb életfeladatok betöltésére lettek hivatva, annál komolyabb és vehemensebb volt az életküzdelmük. Az úgynevezett valamirevalók mindegyike erős tűzben edződött meg. Az igy megerősödött lelket nem téveszti meg a jövő bizonytalansága, sőt minél sűrűbb a köd annál duzzadtabb az életkedv, fokozottabb a bátorság. Az Istenbe vetett gyermeki bizalom és a saját elsőinek, energiáinak alapos ismerete a biztos győzelem tudatával tölti, és könnyűvé teszi a legélesebb küzdelmet is. Hiszen e kettő adja meg szivének azt a felséges nyugalmat azt az erényes büszkeséget, mely őt a csapások fölé helyezi, a félelem, a kétségbeesés ellen megvédi és a gyengének képzelt erejét megacélozza. Erre — Arra intik ott a fürdővendégeket, — úgymond komoly hanghordozással, szinte megütközve — hogy vigyázzanak, nehogy valami különös betegséget örököljenek egymástól, a mikor fürödnek. Jóska elfintorította az orrát s nemtetszésének adott kifejezést. Én természetesen néma maradtam mint a hal, nehogy elrontsam a tréfa sikerét. •— No az gyalázat, kérem, — kiált fel egyszerre méltatlankodva — ha ezt tudtam volna, nem léptem volna be a kádba, utóvégre az ember még valami furcsa betegséget szerezhet itt s akkor mindenfélével meggyanúsíthatják . . . Micsoda piszkos népség ez a francia! Nem is szégyenli ezt nyíltan bevallani... No ez hallatlan ... Már szinte érzem, hogy viszket a hátam! . . . Majd megpukkadtunk a sok nevetéstől, de Jóska barátunk még most is szentül elhitte, hogy unokabátyja komolyan beszélt hozzá. Csak később mondtuk meg neki a dolog mibenlétét, mikor már alaposan kidebacchálta magát. Hogy megörült, mikor teljesen megnyugtattuk őt,egyszerre megszűnt a hát viszketése s olyan kedves, mosolygós képet vágott, mintha hájjal kenték volna. Soha sem fogom elfelejteni ezt a sikerült, jó tréfát. Most is sokszor gondolunk reá, a mikor együtt sétálunk a jó prelátussal. Julius 18-án Franciaország egy hires, szép városába : Lyon-ba érkeztünk, melynek a legújabb népszámlálás szerint 530.000 lakosa van s igy Franciaország harmadik legnagyobb városa. A Rhone és a Saóne folyók egyesülésénél épült, fekvése is festői. A rómaiak idejében Lugdunumnakhivták s Márk Aurél meg Septimius Severus császárok korában heves keresztény üldözésnek volt tanuja. Itt szenvedett vértanúságot szt. Photinus püspök is. azonban, hogy a küzdelemben ereje elfogyhatna, még gondolnia sem szabad, mert az ilyen gondolat a gyengeségnek a legbiztosabb jele. Az erőbe vetett feltétlen, tántorithatlan hit, bármily nehezen szerezhető meg, azt az erőt jelzi, mely dacol a lehetetlennek gondolatával, érzetével és örömre gerjeszt a győzelem reménységével. Minden törekvésnek, minden küzdelemnek végcélja a felsőbb regio, a magasztos cél legyen, mert csak ennek szemmel tartása edzi meg a kitartást a „perseverantiam usque in finem" biztosítja a vigaszt, az isteni malasztnak véghetetlenségét. Az életegünkön tornyosuló vészfelhők, még ha vétkünk tudatának felhői is a bizton várt isteni malasztnak fuvalatától szótszakadoznak, és előtör a belső nyugalomnak a fénynapja vakitó sugaraival, boldogító melegével. (Folyt köv.) HÍREK. Csattanó. Esztergom, 1913. okt. 11. Egy röpke hir szárnyalt a hazán keresztül s e röpke hírben ó mennyi . . . mennyi lelki megnyugvás, íme tehát, még van igazság a földön, még nem vagyunk mindannyian a bibliai Ezsau gyermekei, aki egy tál lencséért odaadta mindenét s ez nekünk lelki megnyugvást szerez. A röpke kis hirecske arról zengedez, hogy végső haláltusáját vijja már a Budapesti Hírlap, az országnak egykor tekintélyes lapja. Október elsején, amikor a rekruták nótáitól hangosak az utcák, nem birta előteremteni a munkatársai gázsiját. S amikor egy lap ilyen stádiumba jut, no akkor bátran el lehet énekelni felette: Circum dederunt. . . Halálharang nem sokára megcsendül felette ; még ugyan görcsösen ragaszkodik az élethez, melynek gyönyörűségéből két marokkal vette ki a részét. Görcsös, megcsuklott kezekkel kapaszkodik a mentőfába, de a kérlelhetetlen Végzet nem könyörül rajta. Nem. Hanem sorsára bizza. Arra a sorsára, melyet megérdemelt. Megérdemelt azáltal, hogy kába módon beszegődött nem ugyan Tarnócára bojtárnak, hanem a magas kormány mindenre kész fullajtárának s kemény garasok árán, állami szubvenció ellenértéke fejében partedlis gyerek módjára leköpködött mindenkit, akire a kormány bácsi ráuszította. Az ő elvei a holdban lebegnek. Hisz minek is az elv? Az csak humbug. Hanem a pompás magyar királyi aranyak, ó az egészen más. Azoknak a csengése bóditó, szine pedig szemkpráztató. Azért érdemes végig suhintani az ellenzék (az előbbi gazdája) fejében tollból készült kancsukájával. Azért érdemes lehurrogni mindazt, ami a kormány szemében vörös posztó. Még a délután foryamán siklón mentünk fel a hires .Fourviére-magaslatra, a melyen valamikor a rómaiak fóruma volt. Most gyönyörű templom épült e helyen a Boldogságos Szűz tiszteletére: az Eglise de Notre-Dame-de Fourviére. A remek szép templomot 1872-ben P. Bossan építész kezdte építeni, ünnepélyes felszentelése 1896-ban ment végbe. Lyon érseke szentelte fel óriási nagy néptömeg jelenlétében. A templom az 1870—71-iki nagy háború lezajlása után fogadalomból építtetett. Gyönyörű festmények és freskók ékesítik, kékesszürke márványoszlopait pedig mindenki csodálja. Kisasszony ünnepén ünnepélyes fogadalmi mise mondatik az egész városért. A templom alatt nagy kripta épült, melyet sz. József tiszteletére szenteltek fel. A Fourviére templom környékéről impozáns kilátás nyilik a városra. A templom terét körülvevő fal mellett álltunk mi is, mint a többi zarándokok és bámultuk az óriási kiterjedésű francia várost. Szent misémet másnap reggel a XVIII. századból származó kedves kegykápolnában (Chapelle de Notre-Dame-de Fourviére) mondottam, falait számos emléktárgy díszíti. Maga a kegykép hasonlít a máriazellihez, de mégsem oly vonzó, mint a zelli, bár tagadhatlan nagyon látogatott hely. A Fourviéreböl lementünk a St. Jean székesegyházba, melynek XII-ik századból származó régi fekete falai mély benyomást tesznek a szemlélőre. Kapuja, két tornya és a főhajója gót stílben épültek, a kereszthajó ellenben már a román stíl jellegét viseli magán, úgyszintén a kápolnák festett ablakai is. Az Oltáriszentség-kápolnában őrzik paulai szent Vince, a nagy rendalapitó szivét, mely itt nagy tiszteletnek örvend. (Folyt, köv.) Ö volt különben a judapesti Lipótváros házikereszténye, amolyan langyos víz formájú, különben egész mivoltája langyos vizű volt. Se hideg, se meleg. Igy hát megérdemelte sorsát a Budapesti Hírlap, megérdemelte, hogy olvasói faképnél hagyják, mint egykor régen szent Pál az oláhokat. Csak egy kár van. Hogy nem hamarább, már régen, mikor a sikamlós aranyak pályájára tért, hogy már akkor ki nem törte a nyakát. Vergődése nem hat meg bennünket. Érzéketlenek vagyunk az ö kínlódásaival szemben. Néma közönnyel várjuk azt a pillanatot is, midőn szemére a kimúlás árnya nehezedik, midőn lélekzetvétele megszűnik. Nem kár érte. S ha hire is, nyoma is eltűnik a föld színéről, mint napkeltével a harmat, a pára, akkor aztán nyugodt lélekkel megyünk tovább a küzdés országútján azzal a tudattal, hogy a hamisságot mégis csak utoléri egyszer az igazság. Aki szelet vet, vihart arat! Fidibusz. Krónika. Virilistának lenni szép És nagy dolog is kérem, Mert ők a legnagyobb urak Az egész vármegyében. Megtárgyalhatnak sok ügyet, Az ország minden dolgát, — Tarthatnak külön autót És libériás szolgát A gazdag virilisták! A „választottak' alássan Mély kalapot emelnek, Mikor az ajtóban ezek Egyszerre megjelennek Ők gyújtják az első szivart A városház teremben, S ők támasztnak oly bősz vihart, Hogy az ellenzék retten . . . A gazdag virilisták! Az adóhivatalnak sok Velük a dolga olykor, Szidják is ám a tiszt urak, Mikor a princi horkol, Hogy mért van velük annyi baj És mért van annyi írás, Miért nem olyan emberek Ők is, — könyörgöm' — mint más? A gazdag virilisták! De az adótiszt urak megAdták a kölcsönt nékik! Az egész megyeháza bősz S a lisztát nézve-nézik . . . Ugyanis olyan rémesen Készítették a lisztát, Hogy mind reménytelenek az Idei virilisták, A szegény virilisták! A hercegprímás Aszódon. Nagy érdeklődéssel figyeli a hercegprímás a m. kir. igazságügyminiszterium IX. ügyosztályának működését, amely a fiatalkorú bűnösök javításával foglalkozik. Ez az ügyosztály nemcsak Magyarországon tudott általános elismerést kiérdemelni, hanem a külföld csodálatát is kivívta. A fiatalkorú bűnösök ügyének fölkarolásában Magyarország talán az egész művelt világon vezet. Valahányszor e tárgyban világkongresszusok tartatnak, Magyarország mindig előkelő* szerepet játszik s ezen az uton sikerült eddig leginkább önálló államiságunkat kifelé is elismertetni. Igazságügyi kormányunk azért méltán elvárhatja a hazai közönség érdeklődését e nagysikerű munkássága iránt. A hercegprímás október 9-én délelőtt meglátogatta a fiatalkorú bűnösök egyik lakóhelyét/az aszódi javítóintézetet. Útjára elkísérte Rottenbiller Fülöp dr. min. osztálytanácsos, a magyar társadalom egyik legideálisabb lelkű tagja, aki finom lelkének bélyegét rányomta a magyar gyermekvédelemre és a fiatalkorúak javítását célzó törekvésekre. Az aszódi javítóintézet föllobogózva, virágdíszben fogadta Magyarország első főpapját. A bejárattól a templomig vezető vagy 200 méteres uton két sorban fölálltak az intézet növendékei, a kapunál az elöljárók, tanárok, művezetők Dukker igazgatóval élükön, a templom bejáratánál Jó Antal lelkész. Dukker igazgató szívélyesen köszöntötte a nagy vendéget, majd egyik növendék mon-