ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-07-20 / 29. szám

menyre fog vezetni, mint a minőről a „Gesamtmonarchia" fanatikus hivei álmodoznak ! A most még egységes Magyarország súlypontja, egyedül szilárd oszlopa az egész monarhiának. A Badeni-féle nyelvrendelet óta, melyben Ausztria feladta az államnyelvet, a legfontosabb birodalmat összetartó kapcsot, feltartózhatlan bomlásnak indult Ausztria. Azóta a Reichsrat állandóan munkaképtelen s a német osztrákok is anynyira ráuntak a szlávok torzsalkodására, hogy már nyiltan Nagy-Németország felé gravitálnak. Ezért volt Ausztria oly példátlanul gyáva az egész Balkán-krizis folyamán, hogy leghűbb szövetségese, Németország is megutálta. Még Magyarországon lehetne egységes államéletröl szó, ha a liberális korrupció és gentry-közigazgatás helyett becsületes kormányzást és tisztességes közigazgatást hoznának be. Akkor sem szolgáltatnának annyi tápot a nemzetiségi izgatásnak és a magyar faj megerősödne és biztosithatná örökre hegemóniáját, melyben a török-pusztitás olyannyira visszavetette. Ha azonban Bécs a nemzetiségekkel való kacérkodással Magyarország konszolidálását is lehetetlenné teszi, akkor maga alatt vágja a fát s elmondhatjuk finis Hungáriáé — finis Ausztriáé. Nem akarunk rossz próféták lenni, de a jelek arra mutatnak, hogy a monarchia kezd a beteg Törökország útjára lépni és ennek fő oka odaát Bécs rövidlátása és nálunk pedig a munkapárt és mindazok, kik az abszolutizmust elökészitö pártot támogatták. Naiv emberek hisznek Tisza külügyminiszterségében ! Kell is Tisza az osztrákoknak! midőn itt Magyarországon nélkülözhetlen most a „kiegyezés" megujitása küszöbén — a készülő abszolutizmus és Gesamtmonarchia reggelén. Censor. Komoly szó. — Az ujmisésekhez. — A világ egészen más, mint aminőnek a szeminárium ablakaiból láttuk. A propeller, a Garam hidján átrobogó gyorsvonat, Szentgyörgymező, Garamkövesd, Párkány, Ebed, a vasgyár, a dunai malmok, Lázkereszt, Szentjánoskut, a Strázsahegy még nem a világ, csak egy nagyon kis darabkája, azt is hangulatunk és életfelfogásunk idealizlelkekben, attól az aranyos jókedvtől mely a Balázs Miksa lelkéből csapott át rájuk. Nagyon megszerették! S ez a szeretet megható módon nyilvánult mikor megválasztották a falusi óriást elnöküknek. És Balázs pedig mint egy gondokkal terhelt király intézte kis birodalmának ügyeit és mint valami lelkes forradalmár sasmerészségü eszméket penditett meg az ifjúsági lap hasábjain. De különben maradt a régi. Pedig a többiek — mi tagadás benne — szerettek volna egy kis változást látni rajta. Nem sokat, csak annyit, amennyit egy kedves leányarc okoz a büszke férfilelkekben. De hiába, ez csak nem akart bekövetkezni. Pedig sok leányos háznál megfordult már. Faggatták is a többiek. — Hát te, ez sem tetszik, az sem? — Eh! — legyintett ilyenkor, de többet nem mondott, csak az az akaratos vonás beszélt a szája körül, hogy nem. Egy közgyűlésen történt. Balázs Miksa elkésve érkezett. Sietve tette le felső kabátját és elfoglalva helyét az asztalfőnél, komoly hangon mondta el a szokásos bevezetést. — Megnyitom a gyűlést! De tovább nem jutott. A máskor komoly arcok helyett jókedvtől csillogó szemek néztek rá és harsogó nevetés közben egy sereg ujj mutatott a gomblyukában diszlő piros szegfűre. Az elnök valahogy elvesztette önuralmát és pirulva, zavarodottan nézett le az áruló virágra. musának a szemüvegén keresztül néztük. Csak a poézist láttuk és kerestük benne, s nem ismertük fel a szeminárium ablakai alatt nyüzsgő életnek, s a rajtunk kivül létező világnak a realizmusát. Nem szerettük hinni, hogy a poézis mögött sok a próza, hogy az életben sok az akadály, sok a durva ember, sok a hálátlanság, sok az irigység, a harag, a féltékenység — még a paptársak között is, — sok a bosszú, az előítélet, sok az egyáltalában nem faragható ember, sok a léhaság, sok a nyomorúság, sok a szemét. Mert mindent akkori felfogásunk szerint magyaráztunk, a miken botránkoznunk kellett volna, azokban mentséget kerestünk, s amiket mentegetni lehetett volna, azokra hamarosan kimondtuk az anathémát. Mondták ugyan eleget nekünk, eleget figyelmeztettek, hogy ilyen meg amolyan bajok vannak az életben, nehogy készületlenül találjanak, nehogy meglepjenek majd, dehát akkor elsősorban a saját egyéniségünk kialakulása érdekelt, s csak másodsorban azok, akik nem a szemináriumban éltek, hanem valahol Kóspallagon, Sipéken, Ardanócon, Kuklón vagy Sárisápon, s mivel az élet nyomoruságainak konkrét eseteit és a világban működő papnak helyzetét a maga valóságában akkor még meg nem érthettük, meg nem ismerhettük, hát hamarosan napirendre tértünk „a rossz világ" fölött. Igazán keveset láttunk meg annak a rossznak mondott világnak a rosszaságából és szent borzalommal eltelve tárgyaltuk, hogy amig éjjel a kápolnában adoráltunk, felhallatszott a szentgyörgymezei farsangolóknak a kurjongatása, mintha bizony respektálniuk kellett volna minket, akik a gázlámpák alatt térdepeltünk. A vakáció — ugyan kérlek édes testvéreim — valljuk be, a szeminárium falain kivül létező világnak a valóságaiból csak annyit mutatott be nekünk, amennyit egy kispap azokból megismerhet ; az a kispap, akinek nem fér a fejébe, ha a plébános a jegyzőre panaszkodik, mikor az a jegyző olyan pompás ember a kuglizón; aki lenéző mosollyal meséli el otthon ebéd után, hogy a pap "kifakult reverendában jár és az aratói mellett ispánoskodik; aki botránkozik rajta, hogy a plébános gyorsabban mondja az Angelost, mint ő, vagy hogy a kormányra szavazott. Keveset ismerhet meg az élet valóságaiból nyáron át az a klerikus, akinek még nincsen bepillantása annak az alacsony, boltozatos, dohos parochián lakó papnak az életébe, s aki még nem tudja mérlegelni azt az ezerféle körülményt, amelyet egy pap életének és működésének objektiv elbírálásánál tekintetbe kell venni. Mennyit ismerhet meg annak a plébánosnak a gondjaiból és bajaiból, aki non ex altari vivit, hanem saját magának kell a földből előkaparni a megélhetését; akit legönzetlenebb törekvéseiben gátolnak a közigazgatási hatóságok; akinek pastoralis gondjain kivül nyakán vannak a fogyasztási-, a hitel-szövetkezet, az ifjúsági egylet, a gazdakör, no és mindenekfölött a megélhetés gondjai ? Mennyit lát meg a nép életéből? Még nem ült gyóntatószékben; nem állt a halálosan betegek A jókedvű nevetés azonban hamar kijózanította és egy szigorú „térjünk a tárgyra" felszólítással helyes útra terelte a közgyűlés félre billent kocsiját. De a szegfűt ott hagyta a kabátján. Szombati napokon pedig el-eltünt, hogy egy kis csokor virággal beállitson ahhoz a leányhoz, ki szerinte nem illett a pesti levegőbe. Aki olyan volt, mint arra a Hanság felé viruló vadvirágok. Tizenötéves, gyermeki lélektől bájos vonású arcát két tiszta tüzű szem sugározta be, szép magas homlokát, melyet az ártatlanság glóriával övezett, dus szőke haj kerité. A Balázs, természetet kedvelő lelke nagyon megszerette ezt a tavaszi pompára emlékeztető gyereklányt. Máskor csöndes éjjelei a jövő tervezgetésével voltak telve. És Balázs a nagy férfiak kedves gyengeségével, az egyenes szivü emberek nagy szeretetével nem is tudott másra gondolni, csak arra a lányra, kit annyira szeretett. A híressé váló apró kiruccanásokon szinte világgá kiáltotta nagy szerelmét. Nem is sejtette, milyen örömöt okozott ezzel barátainak. Egyszer azután előállottak az általános kéréssel. — Szeretnék ők is látni azt a leányt! A Balázs jókedvtől csillogó szeme megdöbbenve nézett rájuk. — Micsoda! — de azért egyszer mégis elhozta. ágyánál; a haragosok viszonyát, a porösködések történetét nem ismeri; az iskolaszék és a községi képviselőtestület lármás gyűlésein nem vett részt; nem lát keresztül az atyafiak furfangjain, amikor iskolaügyről, papi prestációkról, politikáról, gazdálkodásról stb. van szó ; a bajt, a nyomorúságot, a lelki hitványságot a maga valóságában nem tapasztalhatja, mert még nem volt dolga az emberekkel. Eljár szép extra-reverendájában mindennap a misére, eljátszik otthon kis testvéreivel, olvasgat, eljár kuglizni, sörözni, a káplán úrhoz cigarettázni, jóban van a tanítóval, a jegyzővel, a doktorral, a patikussal, a bérlővel, pirul, mikor az uri leányok huncutkodnak vele, azután, anélkül, hogy az emberek életének a kulisszái mögé beláthatott volna, azzal az általános benyomással tér vissza szeptemberben a szemináriumba, hogy bizony nem egészen olyan az élet, mint aminőnek a szemináriumban képzelte, s azt tapasztalja, hogy bizony őrajta is nyoma maradt az emberekkel való érintkezésnek. Más, más a világ, mint aminőnek mi gondoltuk abban a boldog korban, amikor az a másodemeleti csengetyüszó dirigált, amikor egyetlen gondunk az volt, hogy a leckénket megtanuljuk, amikor egy jól, becsületes munkában eltöltött nap után a hegyoldal pázsitján elheveredve szíttuk a cigarettánkat, nevettünk Soma barátom morális casusain, vagy szőttük a jövőnk terveit és eshetőségeit. Hát tényleg rosszabb a világ, rosszabbak az emberek, mint ahogy gondultuk? Tényleg, majd meglátjátok fiatal testvéreim. Az a fő, hogy beletaláljátok magatokat abba a helyzetbe, azokba a körülményekbe, ahová jutottatok, ne sokat kritizáljatok, ne sokat debocháljatok, ne sokat keseregjetek, ne akarjátok félév alatt tüzzel-vassal megreformálni a világot, hanem, miután kitapasztaltátok azt a helyzetet, amelybe kerültetek, miután megismertétek azokat a körülményeket, amelyek között, s amelyekkel számolva kell dolgoznotok, iparkodjatok elsajátítani s magatokban állandóvá tenni azt a modort, amellyel legkönnyebben férkőzhettek hozzá a sokszor bogaras principális lelkéhez és az emberek szivéhez, aztán nem túlságosan és mindig dörögve és ostorokat pattogtatva kezeljétek az embereket, mert a villámszórás Zeusnak esetleg jól áll, de sok minden októl eltekintve a fiatal paphoz legtöbbször nem illik. Az ideális felfogást az élet prózája majd lohasztani fogja, de az ideális világfelfogásokból csak annak szabad és lehet lohadnia, amelyet a fiatal kornak vérmérséklete, szük látóköre, tapasztalatlansága és naivsága nevelt lelketekben s csak annyiban szabad lohadni, a mennyiben túlzott volt. Mert az nem áll, hogy a szemináriumból kész emberek kerülnek a világba. Az egyháznak, a hivek lelki életének sok olyan problémája van, amelyek a kor viszonyainak alakulásával uj stádiámba jutottak, s amelyekről idősebb paptársaink pro és contra vitatkoznak. Sok ilyen problémának (pl. az iskola-ügy), sok a fáradt, kedvevesztett apostola. Karoljátok fel az egyháznak és a vidéki hitéletnek különösen azon Bált rendeztek a fiuk és ez kedvező alkalom volt arra, hogy az a kis lány is eljöjjön. Jobban féltette ettől az éjszakától Balázs a leánykát mint a tulajdon édesanyja, mert gyerek még az a lány. — Gyerek! De ép igy jó, öt év múlva huszonegy éves lesz, kész asszony — és valami édes forróság öntötte el erre a gondolatra Balázs szivét. A bál alatt a kis dunántúli falucskáról beszélt a lánynak, hol minden szép, tele van tavasszal a határ ibolyával, az erdő madárdallal és a hol mind jók az emberek és amit oly nagyon szeretne egyszer megmutatni neki. A lány hallgatta, néha-néha mosolygott is, de ugy mint a kis gyermekek, mikor mesét mondanak nekik. Nem érzett abból a melegségből, tűzből, mely a Balázs lelkét, szivét égette — semmit. Talán megérezte ezt a fiu, mert nagyon leverten állt a kocsi mellett mikor ugy tizenegy óra felé kikísérte a lányt. És még akkor is ott állt az utcán, mikor a kocsi nyomán felszálló por már rég elült. — Ugyan, Max! — vigasztalták a többiek — hisz gyerek még, rövid a szoknyája, leengedve a haja! Az idő pedig mult! A rövid szoknya megnőtt és leért egész bokáig, a csillogó haj pedig, mint valami élő korona felkerült a büszke látású fejre. Balázs közeledett a doktorátus felé. — Milyen jól sikerülne, ha tudnám, hogy ő lesz a feleségem!