ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-06-29 / 26. szám

XVIII. évfolyam. Esztergom. 1913. június 29. 26. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁKSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szatn ára 16 fillér. Felelős szerkesztő: R0LK0 BELA. Kézipatok a szerkesztőség", előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Busárovits Gusztáv könj vkereskedésében. A néppárt jövője. Esztergom, 1913. június 28. A politikai meggondolatlanságok jelen korszakában kétségtelenül az első helyen állanak azok a lappangó agyrémek és szóval is tovább adott idétlen híresztelések, amelyek a „néppárt közeli bomlásával" ijesztgetik a jobb érzelmű embereket. Akár a néppárt sorsán aggályoskodók, akár pedig az ellenségek terjesztik a bomlási hireket, mindenesetre jó szolgálatot tesznek a néppárt ügyének, mert mindazon katholikusok, akik többé-kevésbbé törődtek és törődnek a keresztény politikával, riadtan néznek körül és aggodalmasan számolgatják politikai tevékenységük fegyvertényeit, hogy megtudják, miszerint rajtuk mennyiben fordult meg az, hogy a néppárt felvirágozzék, vagy pedig meggyöngüljön tekintélyében és az összetartásban. Egyik ellenzéki pártnak sincs oka arra a jelenlegi körülmények között, hogy kicsinylöen megmosolyogja a feje körül kóválygó veszedelmeket és a vijjogó halálmadarakat és épen azért valamennyire indokolt azon aggódás is, amellyel lesik az ország minden részén a párt hivei a néppárt sorsáról és tevékenységéről jövő hireket. A néppárt sorsán való aggódás annál is inkább indokolt, mert egy politikai pártnak sincs annyi ellensége e hazában, mint a néppártnak, mert a legnehezebb helyzetben van már csak azért is, mivel a hazafiasság mellett az egyházhoz és a becsületes keresztény elvekhez is hü akar maradni mindenféle változások között és mert épen azon körök részéről támasztanak vele szemben sok nehézséget, amely köröknek érdekeit halálos elszántsággal védelmezi. Lehet menteni magasabb politikai érdekekkel, közérdekű számítással és tárgyilagos nézőpontokkal mindazon egyházi állású egyéneket és híthü katholikusokat, akik színleg — nem meggyőződésből — a munkapárttal a függetlenségiekkel, vagy más pártokkal tartanak, teljesen azonban még sem tudjuk megérteni, hogy állásfoglalásukkal miért gyöngítik a saját seregüket, miért adnak alkalmat arra, hogy a gyávák és a rosszakarók „a néppárt bomlásáról" fantáziáljanak, hiszen szivükben teljesen a néppártnak adnak igazat s a rossz hirek megrontják éjszakáikat és semmit sem kivannak őszintébben, minthogy a néppárt az ö furcsa politikájuk dacára is, nélkülük is felvirágozzék és nöjjön olyan naggyá és hatalmassá, hogy ök is aggodalom nélkül szegődhessenek melléje a nyilvánosság előtt is. A néppártnak nincs semmi hibája, amely miatt a magyar katholikusság elfordulhatna töle. A legutóbbi időben már azt hányják fel néki, hogy túlságosan hazafias politikát üz, midőn a törvénytiprók ellen a többi pártokkal is szövetkezik. Tehát kifogástalanul hazafias párt s hozzá még oly erkölcsi alapon áll, olyan keresztény izü liberalizmust vall, hogy a legkényesebb Ízlésű és becsületü emberek is odaállhatnak zászlaja alá. Protestáns ember is beállott már a néppárti harcosok sorába, a vidéken is akadtak tiszta látású protestánsok, akik nem látták veszedelmesnek a néppártot se a tisztességes zsidóra, se a becsületes protestánsra nézve. Hibája tehát egyáltalán nincs a néppártnak, de igenis van egy nagy baja s ez abban áll, hogy kevesen vannak Magyarországon, akik bátran felveszik a keresztény politika fegyverzetét, akik nyilvánosan vallják a néppárt elveit, de annál tőben vannak a titokban bujkáló Nikodemusok, akik másképen gondolkodnak és másképen cselekednek, vagy ha nem is állanak színből az ellenség mellé, a politikai semlegesség biztos árnyékában végzik a kuvikok szomorú mesterségét s onnan lövöldözik ki az illetéktelen bírálat kíméletlen nyilait. A jó ügy, a néppártnak ügye több bátorságot, több őszinteséget, de még több erkölcsi és anyagi áldozatkészséget követel a magyar katholikusoktól. Rosszul tesznek tehát a néppárt hivei — legyenek bár képviselők vagy vidéki párttagok, akik a magyar nép politikai közömbösségén és a katholikus nagyok diplomata izü tartózkodásán siránkozva kétségbeesnek, bomlásról álmodoznak, a politikától vissza akarnak vonulni, vagy éppen más pártok felé kacsintgatnak. Ne essenek kétségbe, ne lássanak gyilkos álmokat, ne szökjenek meg a harctérről, hiszen milliók lesik őket; a Nikodemusok szívszorongva nézik, hogy lesz-e erejük ÁZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Az Úr az én örökrészem. — Emlékül K.-nak. — Os Dabaritta vadrózsái közt, Hol kék homályt hint le az ég-azúr, Bolyongva egyszer, csendes estelen Imádkozott... és rám gondolt az Úr. — , . . Aztán úgy volt, hogy messze útra kelt, Fű, fa, virág róla búsan beszélt; Mondták, ott lent, egy bűnös városban Megütlegelték áldott szent fejét. Uram, ma álom még az életem, Örömödből kötök virágfűzért, Ahítom tisztulásom harmatát És szeretni •— hozzád megyek tüzért. De mint te, én is útnak indulok, S amelynek lelkem legjavát adom, Lehet, kövekkel illet engem is A sereg poros világútamon, Ó jó lesz így! Ha megcsúfolnak is, Megcsókolom a rám vetett követ: Ki útjaid szent gondjába merült, Közelebb hozzád csakis így jöhet. S én veled győzni vágyom, Mesterem! És ránevetni arra kedvesen. Aki bántott. — És aki szeretett, Annak kitárni a te szivedet! U. L. Évek, évek! Eljött hozzám egy igénytelen, kopott ember. Fiatal volt, de roskadt. Félénken elém állt, egy gyűrött papirost tett le az asztalra — keze reszketett — s csak annyit mondott: legyen szíves. Felvettem, széthajtottam. A betűk — lila tintával írva — sorról-sorra összetörlődtek, mintha víz esett volna rájuk. Sírt fölötte ? — kérdeztem magamtól s ő észrevette, hogy ezen gondolkodom. „Semmi, a gyerekek," tördelte izgatottan, „Novella." Miért hozta ezt hozzám, magam is szegény vagyok. Hogy olvassam el ? Adjam ki ? — Csak szíveskedjék, mondta a fiatal férfi és én ezt olvastam a viseltes papíron : Piroskának hívták. Még akkor gyermekek voltunk csak. Az ö házuk a város végén állott, a labodás, giz-gazos lanka mellett. Előtte tér terpeszkedett pimpóval, margarétával, mályvával. Szembe nézett vele a mi házunk, hol elkezdődött életem története. Piroska öt éves volt, én hat. Kora tavasztól késő őszig együtt kötöttük a mályva koszorút, szedtük a margarétát és vidáman játszadoztunk a pimpós réten. Ó, meg nem állhatom, hogy ne sóhajtsak! Ugy érzem, mintha szivemben újra virulni kezdene a fiatalság, mikor ezen gondolkodom. Ugy szerettük egymást, hogy még játékainkat se féltettük. Se ö tőlem, se én tőle. — Nagyon elnyujtá ezt itt, szólottam közbe. — És mégsem írtam meg mindent. — Elhiszem, mondtam, ez szomorú dolog! A világon legszomorúbb. — Sóhajtott. Én olvastam : Ily boldog melegségben telt el ifjúságunk. A szivünk nyugodt melege fűtötte. Egyre jobban ragaszkodtunk egymáshoz. Ugy mint fa a leveléhez. Mint mező a virágokhoz. Egyre jobban, büszke, tiszta szeretettel, makulátlan lélekkel, jobban és jobban. Ö akkor még tizennégy éves volt, én tizenöt voltam. Ebben az évben el kellett válnom a várostól. Szeptemberi napon, sugaras délután búcsúztunk. Visszajövök — várlak. Éreztük, hogy milyen nagyot mondunk, szinte elfogódtunk. Nem szavak, üresek és ámítók! Ha szivünket kicseréltük volna, se lehetne igazabb! Szinte futottam, hogy ne előtte sírjak. Mégegyszer végignéztem a bágyadozó réten, a sápadozó fákon, a méla lankán. S aztán csak egy év múlva jöttem vissza. Találkoztunk. Forrón mondta : Isten hozott, jaj be örülök. Nem gondoltam semmire. Elmentem. Egy év múlva megint visszajöttem. Ekkor melegen mondta: Isten hozott. Piros volt az arca — múltkor igy gondoltam — és most olyan halovány. De visszajövök ! Csak néhány év és visszajövök! Vársz-vársz, vársz? — Mosolyogtam remegve.^ Kacagott. „Várlak." Ez a szó az volt nekem, ami a világnak a tavasz. Életre hivott. Egy év ismét és hallhattam fuvola-szavát. Piroska, repestem, Piroska! Közben féltem, mint az félhet, aki nagyon szeret, akar valamit, tudja is, hogy az övé lesz, de érzi azt a megremegtető külömbséget, mely lesz és van között sötétedik. Korábban jöttem haza a következő évben. Az anyja fogadott, szigorú, szurósszemü, deli asszony volt. Rokonaihoz utazott Piroska, mondotta. Meddig marad? Nem lehet tudni. De, de ... azt becuppantottam a szót és elköszöntem. Odakünn szőttem-fontam tovább. Még csak nem is köszöntek! Elülem megy el! Vár; dehogy is vár. Bizonyosan . . Piroska, Piroska.