ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-06-08 / 23. szám

Voltak történelmi értékű pillanatok, amikor a törvénytiprások idején lélegzetét visszafojtva leste az ország népe, hogy a nagyjelentőségű állásokban működő, tisztességes multu, nagytudásu férfiaink mikor fordulnak az elnyomók ellen, mikor dörgik feléjük a lesújtó ítéletet. Ez volt a legvégső remény, ezektől várták a gonoszságok jóvátételét. De ki állhat szembe a hatalommal, ki kockáztathatja a reá bízott szent ügyek sorsát csak azért, hogy egy ünnepélyes pillanat provokálása árán felzuditsa a bosszúnak, a gyűlöletnek ezen rejtett erőit. Az emberi ész tehetetlenül állott, a meggondolatlanság bűne minden fegyvert kicsavart a magyarok kezéből s ekkor az isteni Gondviselés intézkedett s elérkezett nemzetünkre másodszor a június 4-ke s mindazok, akik a mult évnek ugyanazon napján vérrel takarták el bűneiket, leleplezve állanak a nemzet, a müveit világ és a bizalmat osztó legfőbb hatalom előtt. Az elmúlt választások idején az volt a föjelszavuk a munkapárti korteseknek: „A vallásnak semmi köze sincs a politikához!" Igazuk volt! Az ö politikájuk felrúgta a vallást és az azzal járó erkölcsöt, de csúf gyümölcsöket is termett. Nem is kér többé a magyar nép az ö politikájukból, mert be keH látnia, hogy a politikai becsületnek is az erkölcs és a keresztény szellem az egyedüli biztos alapja. R. — Rédl esete a világsajtóban. A modern szabaderkölcsöknek klasszikus példáján elmélkedhetnek most a különböző irányú lapok. Mert oly esetről van szó, melyben a valllástalanság és a modern félvilági élet nem csak egy egyénnek vagy családnak pusztulásával bosszulta meg magát, hanem szinte katasztrófaszerü veszéllyel fenyegetett egy nagy monarkiát. A bulevard lapok az ügy pikáns és szenzációs mozzanatait aknázzák ki, azok számára jó falat az ilyen világbotrány, s minthogy a haza, a bün, a szabadakarat fogalmai már nem szerepelnek a szótárában, képes dicsőíteni az ilyen botrányhőst, vagy legalább megbotránkozni dísztelen temetésén, a mint rablógyilkosok akasztáskor tényleg vezércikkeket irnak a társadalom „barbárságairól.*'' A „hazafias" liberális sajtó szörnyűködik a hazaárulás bűnének feketeségén és „ellenőrző bizottságok" alakítását sürgeti. Csak a katholikus sajtó mutat rá a felfakadt gott reám. Affektálva szürcsölgette a kávéját, amely affektálás mindenkinek jól áll, csak épen őneki nem. Beléptemkor felkelt az asztaltól. Előszedem a malaclopóm jobb oldala alól az egy pár libát, amely rettentő módon húzta a karomat. — Gunár! — köpte ki a véleményt ajkbigyesztve az anyósom. — Én? — Nem maga, hanem ez itt ni — és ezzel az én soká alkudott és hathetes libáimra mutatott. A begyemben levő denaturált szesz meggyúlni kezdett. Azonban vártam még egy darabig és nem reflektáltam a kiszólására. Előveszem diadalmas pillantással a görögdinnyémet. No most, gondoltam magamba, legyőzöm az anyósomat. — Tök! véleményezi ő, tudniillik az anyósom. — Kikérem magamnak ezt a sértést. — Nem a maga fejére értettem, hanem amelyet maga görögdinnyének vett. — Tök ám a maga feje! Kezdtem harminc fokra hevülni. Ugy látszik a szesz már működésbe jött ereimben. Ledobom magamról dühösen a malaclopómat, hogy jobban tudjak gesztikulálni. A anyósom pápaszemeit reám irányítja és sokáig vizsgálódva néz engem. Aztán elkacagja magát. Ki hallott már nagypénteken kerepelni? Nos hát ilyesfajta zengésű volt az anyósom kacaja. Kacagott előttem félelmes módon és pedig annyira kacagott, hogy fehér főkötője leesett a földre, szemüvege egész az orrahegyéig leereszkedett. Ajkai, azok a szintelen és száraz ajkai annyira mozgásba jöttek, hogy már azt vártam kelevény keletkezésének okaira rámutatva egyúttal a sürgősen szükséges orvosszerekre. Megdöbbentő, hogy Rédl ezredes egy évtizeden tul űzhette spionszolgálatait, s csak egy konkurrensének anonym levele vezette nyomra a felettes hatóságot. Micsoda hanyagság és vakság kell ahhoz, hogy Redl pazar költekezései még csak a gyanút sem ébresztették feljebbvalóiban a hazaáruló ellen. Ismét beigazolást nyert a régi tapasztalati igazság, hogy az ilyen származásút nem szabad vezető szerepre engedni semmiféle pályán, mert megszédül. Nem kell ide antiszemitizmus vagy recepcióellenes hangulat, csak a Dreyfus esetre emlékeztetünk, mely ennek tökéletes pendentja. De még fontosabb elv, hogy félvilági életű emberben nem lehet bizni, az ilyent nem szabad elömozditani fontosabb állásra, hanem csak a tisztességes családos embereket, a katonaságnál is. Milyen keservesen fizeti meg ez esetben az állam a magas kauciót, melyet a katonatisztek házassága elé szab! Sokkal olcsóbb volna a katonatisztek számára is a tisztességes családi élet, mint a Rédl-féle modern bohém élet. Mikor nyilik meg már a hadvezetőség szeme ? A megszégyenítő botrányt katonáék eredetileg el ekarták tussolni. Azért Rédlt börtön helyett egy előkelő hotelba vitték, birói kihallgatás helyett barátságos beszéd alakjában vettek ki egyet-mást, végül kötél helyett, a mi a hazaárulónak dukál a katonai törvények szerint, browningot nyújtottak neki. De a szenzációt hajhászó sajtó megneszelt valamit a dologból, s igy az ellentmondó kertelések után be kellett vallani végre is a borzasztó tényállást, mely napvilágra hozta egyúttal a vezetőség fejvesztett taktikáját is. Mert egyenesen államellenesen cselekedtek, midőn a birói eljárást elkerülték, mely felderíthette volna a kémkedésnek egész hálózatát. Jogot és igazságot a modern osztrák-magyar hadseregben párbajjal és öngyilkossággal akarnak .pótolni! A méregkeverő Hofrichternek is módot nyujtottok annak idején „barátai" az öngyilkosságra, de az katonai nyelven „gyáva" volt az önbíráskodásra, voltakép azonban alakoskodásával remélt kimenekülni a hurokból, de nem sikerült. Minden „ellenőrző bizottságnál" és „reorganizációnál" többet érne a hadsereg és a tisztikar vallásos szellemének ápolása, erkölcsi nivójának emelése és az előléptetéseknél a stréberség és protekció helyett a szigorú igazságosság mértékének betartása. Ki sejtette volna, hogy a boszniai annexió és a balkan-háboru alatt minő Damokles-kard lebegett a fejünk felett. A monarchia minden legtitkosabb hadmüvelétét Oroszország megfelelő ellen mozdulattal kisérte ! Mit gondoljanak a békés polgárok kik fiaikat küldik a csatasorba és adófilléreikkel emelik az ármádia erejét, midőn az ilyen Rédl-féle alakok guruló rubelekért és festett primadonnákért képesek egy egész birodalomnak sirját megásni ? Brúnó. kárörvendve, mikor fognak tönkremenni, hogy örökre vagy egészen csukva, vagy egészen nyitva maradjanak. Egyszóval az én anyósom ebben a poziturában végtelen kiállhatatlan volt. Kerepeléshez hasonló nevetésre berohan a | feleségem meg a Rozi. Azt hitték szegények, hogy a mamának rángatási görcsei vannak. Feleségem is, meg a Rozi is rám bámul egy ideig, aztán ők is nevetni kezdenek. Már kezdtem ötven fokos mérges lenni. Végtére is feleségem birt annyira magához jönni, hogy megszólalhatott. — Imrüském édes, hát te milyen vagy? — s azzal rám mutat, illetve kabátomra. Odanézek. Szent Isten! A kabátom jobb oldala csupa merő sárgaság. Nem mintha sárgaságba esett volna a kabátom. Ennek is az anyósom az oka. Különben ő, egyedül ő mindennek az oka. Tudniillik, mikor az anyósom megharagított, idegességemben a kabátom jobb oldalára ütöttem. Nem mintha a szivemre akartam volna ütni! Csak tévedésből. És az ütés folytán a tojások összetörtek a zsebemben és azt én nem vettem észre. Sőt azt se vettem észre, midőn belenyúltam a zsebembe, de még azt se, hogy tojásos a kezem, amelyet végighúztam a kabátomon. Ugy néztem ki jobb oldalról, mintha ma bújtam volna ki a tojásból. Persze a hölgyek azt hitték, tán az udvariatlan libák, hogy a reggeli eledelüket megmutassák, a kabátomra adresszálták a tiszteletpéldányukat. Innen volt a nagy nevetés. Ismét a feleségem szólal meg: — Hogy vette ezt a gun . . . akarom mondani libákat. A hét. „Visszatért a hitünk a független magyar bíróságban/' „Van igazság, van igazságos biró !" Ezektől viszhangozik most a sajtó, a gyűlés, a barátságos társalgás. Vázsonyi székre áll a Terézkörúton és a mámoros tömegnek ezt szavalja. Ugyan kérem, minek ez a játék a tárgyilagosságunkkal ! — mikor nem is az. „Visszatért a hitünk ?" Tehát nem volt meg! Mélyen tisztelt demokrata urak ez önvád. „Van igazság, van igazságos biró?" Hát eddig ugye azt hitték, hogy nincs. Ugye ? És ha véletlenül ugyanezen bírónak a a mostani ítélet ellenkezőjét mondták volna ki, önök ugyanezzel a hozsanával ünnepelnék az igazságot? Én nem hiszem. Budapest örömben úszik, A nép, az Istenadta nép esténként tüntetve sétál. Kivilágítást rendez, éljenzi kedvenceit. Kérem ez az öröm nem tiszta! Mindenki örül és van oka örülni az erény diadalának, a bűn vereségének. Én is örülök. De e napokban inkább szeretném, ha szomorkodnánk. Hát nem szomorúság az, hogy a vádak igazak ? Hogy nálunk, lehet valaki miniszterelnök és egyúttal panamista? Eddig miről ismert bennünket a külföld? Arról, hogy kitűnő búzát termelünk hogy nem akarunk osztrákok lenni, mástól kezdve pedig, hogy rekordot értünk el a panamázásban. Vázsonyi és demokrata kollégái a nagy örömben erre is gondolhatnának! Vadász Lipót nem lehetett képviselő a saját hazájában, mert államtitkár. Ügy látszik, hogy az államtitkárság még lealázóbb mint a többi körülmény. Azért, mert mikor csak ügyvéd volt: megválasztották képviselőnek ; mikor pedig már államtitkár lett nem kellett a nyírbátoriaknak. Igy vagyunk mi magyarok : a kis bogárt nem bántjuk, de mikor már megszívta magát a vérünkből dühösen agyon vágjuk ... És komikusak vagyunk. Ahelyett, hogy közömbös és nyugodt mozdulattal kergetnők el a kis bogárt: harcias ökölcsapással ütjük agyon a kövéret. — Milyen könnyű lett volna a nyírbátoriaknak kiverni a kis ügyvédet a mult választásnál! És milyen következetlenek és komikusak most. De azért adjon az Isten 413, nyírbátori kerületet az országnak. Budapesti. — Hány hónapos lehet? — kérdezi mindhárom. — Ne tessék sértegetni. Csak hathetes mult — feleltem bőszen. — Mikor mult? — kérdezik. — Hát én tudom. Talán anyakönyvi kivonatot kérek a születésükről. — Azzal a Rozival kiküldtem az udvarra a két gu . . . akarom mondani libát, nehogy elölről kezdjék megint a nevetést. — Hát ez ez uri tök hogy volt? — kérdi naivul feleségem. — Tök ám, majd megmondtam mi, — feleltem már hetvenfokos méreggel. — Pedig ugy néz ki, — kockáztatja meg újból a feleségem. — Hátha ugy néz ki, akkor nem kell enni belőle. Most már azért is én magam fogom megenni. — azzal felkapom a dinnyét és elrohantain a szobámba, majd onnan az irodába. Eljött a dél. Szerencsére a liba csak vasárnapra volt szánva, igy azzal nem kellett többé vesződnöm. De a dinnye 1 Az az átkozott! Megettük az ebédet. Én meg elmentem a szobámba és a dinnyét visszahoztam az ebédlőbe. Feleségem, anyósom meg a Rozi kiment a konyhába. Hála Isten! könnyebbültem fel. Legalább egyedül leszek, ha netán a dinnye rossz lenne. Igy legalább nem kell szégyenkezni előttük. Felbontom a dinnyét. Megkóstolom. Szörnyen émelyítő. Valószínűleg éretlen korában szedték le a tőről és nem érett meg magában. Töprengtem Amúgy se szeretem a dinnyét, nemhogy meg igy. Hátha kolerát kapok tőle. Hirtelen egy ötletem támadt. Az asztalon