ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-05-04 / 18. szám

örök város örvendj, mert kerületeden áll a nagy határkő. Isten ígérete beteljesedett. Egyszülött Fia megtestesült. Harminc éven át szük családi körben tanitott csendes munkájával. Három esztendőn keresztül pedig bejárta szülőföldjét, Palesztinát, szavakkal, csodákkal tanitja hálátlan nemzetségét. — Ne legyetek a test fiai, hanem a léleké. Csak a lélek fiai az Atyámé, aki a mennyekben van. Mindnyájan testvérek vagytok, szeressétek egymást, ne gyűlölködjetek egymásra, ne vessétek meg a vámost, a szamariak. Legyetek mindnyájan Atyám fiai, ne vétkezzetek ellene. — Tanítása nem kell a világ fiainak, sokszor akarják megkövezni, de sértetlen marad, mert „még nem jött el az ö órája". „Engem gyűlöl a világ, mert én bizonyságotteszek róla, hogy cselekedetei gonoszok" — mondta tanitványainak. A világ halálra kereste Jézust. Talált Júdást, aki pengő ezüstért kezére játszotta. A világ azután megkötözte, kigúnyolta, megkorbácsolta és végül keresztre szögezte. „Gyűlöl engem a a világ" . . . Feltámadt halottaiból. Megjelenik apostolainak, megalapítja Isten országát: „Menjetek el és tanítsatok minden népet". Nemcsak a zsidókat, hanem az egész világot Tanítsatok élni mindenkit, mindenki legyen Atyám fia. — Szétoszlanak az apostolok. Elmentek az apostolok abba a világba, mely az emberi nagyságot a vak babona járma alá nyűgözte, mely az emberekre szabaditotta a szenvedélyek zsarnokságát. Nincs Istene, csak istenei, kik az összes elképzelhető bűnök főhősei. „Fölcserélték a halhatatlan Isten dicsőségét a halandó embernek, madaraknak és négylábú csúszómászó állatoknak képmásával." (Sz. Pál) „Jupiter az eget tisztátalan barmokkal és istentelen emberekkel töltötte meg." (Lucianus.) A bűnt imádták isteneikben s maga a bün elkövetése volt legtöbbször az istentisztelet. Sötét világ, az ösztön uralma, a lélek rabsága. Az arcbőr szépségét véres állathussal ápolták, a halakat pedig rabszolgák testével táplálták. Ecetben oldották fel a drága gyöngyöt tivornyák közben s a koldusokat korbáccsal verték el a háztól. sirni nem tud mikor panaszkodik, az nem menekül meg súlyos bánatától. Egy szép fehérfejű, fehérszakállú öreg ur hallgatta a bánatos asszonyt. Visszaemlékezett a közös májusra, mikor még mindaketten nagyon fiatalok és nagyon gondtalanok voltak. A legszebb leány akkor nem tudott szeretni. Az ünnepeltetés mámorában elkábult a feje és a szive is, de nem egy imádó mosolyától, hanem valamennyiétől. Belerészegedett az ötödik évszak, a farsang gyönyöreibe s nem törődött a többi közönséges négy évszakkal. A galambfejü öreg ur befödte bánatos szemeit lassú mozdulatú kezével s ugy álmodta vissza azt a csodálatos szép, de veszedelmesen bolond májust. Akkor azután elvette feleségül valami nagyon hires szalonhős, de nagyon léha ember. A rózsabimbó nyilasát sokan megcsodálták. A fölséges asszony bájai csak most váltak tökéletesekké: az élet júniusában. A boldogság sem egyéb mint mámor. Abból is ki lehet józanodni, különösen, mikor egy jellemtelen férfiú kezeibe kerül egy nő sorsa. Végre vége szakadt a házasélet mámorának, az egész hozománynak s a drága válópörnek is. A júliusi asszony, a kinek a szive teli volt napsugárral, a kinek a szeme olthatatlan szomjuságról beszélt, kinek az ajka gyönyörért sóvárgott, kinek a szépsége vakitott, belevetette magát az élet árjába és meg akart halni a gyönyöröktől. Rajongtak érte, de nem vették el feleségül. Nemsokára azután megfogyott a bizalmasok száma. A regényes, a kalandos, a szenvedélyes, a boldogtalan asszony megint érezte, hogy üres élete van. Szörnyű kietlen, virágtalan, örömtelen. Nincsen senkije, senkije. A vetélytársakat megmérgezik. Ha a törvényes feleség a szabad élet útjába áll, megöletik azt. S még tulajdon anyjukat is meggyilkoltatják, ha feddő szavukat emelik fel fiaik gonoszságainak láttára. Nero Rómát gyújtatja fel, hogy megénekelhesse Trója pusztulását. A sötét világban akadtak még nemesebb lelkek, kik fogékonyak voltak az evangélium tanai iránt. Szent Péter a római püspök prédikációja hintette el a magvakat az első római hitközség kivirágzott. Patríciusok, plebejusok, szabadok, rabszolgák valamennyien testvérek voltak. Éjjelente sötét, titkos kriptákban gyűltek össze, imádkoztak, Isten dicsőségére zsoltárokat énekeltek. De a sötét világ innét kihurcolta azokat az élet kenyerével az ajkukon s vadállatok elé állította. — „Keresztényeket az oroszlánok elé" orditják mindenfelé. — Patakokban folyik a vér. Oroszlánok, párducok marcangolják ifjak, szüzek, aggok testét. Dühöng a csőcselék, mert nem küzdenek, nem viaskodnak a test életeért, hanem térdre borulva imádsággal várják halálukat. A hóhér pallosa keresztény vértől párolog. „A kard éle annyi levágott főtől megtompult, az elfáradt hóhérok gyakran megpihentek, hogy lélekzetet vegyenek." (Eusebius.) Az üldözésben Róma járt elöl a kinzás megválogatás leleményességében. Szurokba mártott keresztényeket használ fáklya helyett az éji cirkuszjátékoknak. Forró olajban főzi a bátor hitvallókat. Vadállat bőrbe varja a vértanukat s kutyák elé veti. Kevés látványosság egyszerre 10—20 keresztény véres halála és tömeggyilkolásokat rendeznek. Phygia egy városát mind négy sarkán felgyújtják, mert lakosai keresztények. Agaunum mellett a thébai légiót irtják ki az utolsó szálig, mert keresztény volt minden egyes katonája. Róma mit művelsz? Sokan követik már Krisztust, kik megutálták üres isteneidet és bünéletedet. Üldözöd azokat, mert reád bizonyítják cselekedeteid gonoszságát. Terjed Krisztus országa, mert „a vértanuk vére a keresztények magva". (Tertullián.) Sokan vallják már magukat keresztényeknek és te ezért több százezret meggyilkoltál. Róma magadat pusztítod, mikor a kereszSzép akart maradni és nem is élt egyébnek, mint szépsége fentartásának. Küzdeni kezdett az idő ellen. Nagyon durva ellenséggel állott szembe. Nagyon sok lelemény, raffinéria, furfangos művészet kellett hozzá, hogy kifogjon rajta. De még mindig emlegették a nevét. Csak a májusi nemzedék kezdte az „egykor legünnepeltebb szépség"-ről leszedni a koronát. Az első ősz hajszálakat nem áldotta sem gyermeke, sem unokája, sem a tükre, mely napról-napra kegyetlenebb lett hozzá. Végre észre sem vette, hogy benne van már az élet szeptemberében. És egészen egyedül, elhagyottan, magában. Egy könnyüvérü, vakmerő szavú, durva itéletü, de jól látó fiatal főhadnagy keresztelte el először „vénasszony"-nak. Illetékes szakértő mondta ezt a rettentő szakvéleményt. A fehér fejű öreg ur csak hallgatta az aszszony panaszát s ugy érezte, hogy nagyon sokra vissza kell gondolnia mellette. Elutasított szivére az élet májusában. Boldogtalanságára az élet júniusában. Gyűlöletére az élet júliusában. Engesztelödésére az élet augusztusában. Mindig veszedelmesen szép nő volt mint a nap. Májusban tündökölt, júniusban kápráztatott, júliusban égetett, augusztusban hűlni kezdett és szeptemberben már csak a visszaemlékezéstől volt meleg. Ez az érdekes „vénasszony" meggyónt az érdekes öreg embernek. Hiányoztak eddig egymás sorsából. Pedig egész életen keresztül egymás mellett éltek, mint a külön pályafutásu csillagok az égen. Sohase találkoztak. Most, mikor már az élet [estéjének pirja festi meg életüket, eszükbe jut a hajnal bíbora, hiszen nagyon hasonlít ez az élet utolsó világossátényeket üldözöd, fiaid már nem Romulus leszármazottjai, hanem Jézus Krisztus testvérei. De „gyűlöl engem a világ, mert én bizonyságot teszek róla, hogy cselekedetei gonoszok." Lepergett a vérrel ázott 3 évszázad is. Mikor az uj császár, N. Konstantin ellenségektől körülvéve hadba indul, az égen megjelenik a kereszt ragyogó trofeuma, e szavakkal: e jelben fogsz győzni! Kereszttel ment a harcba és győzött. Legnagyobb ellenségét, Maxentius császár társát 312-ben a milviusi hidnál leverte. Birodalmát belsőleg is megerősíteni és Rómát ismét naggyá akarta tenni. De látta, hogy népe maga temetkezik és már mélyen van a sirgödörben. Látta a pogányság hasztalan tusáját, melynek napjai már meg vannak számlálva. A bálványszobrok helyébe kitűzi a keresztet, nem fejfának, hanem örök határkőnek. Eddig igy volt, ezután máskép lesz! A rómait már nem tudja megmenteni, de Rómát igen. 313-ban kiadta Milánóban rendeletét, mely a keresztény vallás teljesen szabad gyakorlatát engedte meg az egész birodalomban, söt még kedvezményben is részesítette a keresztényeket. Megszűnt a katakombák egyháza s a világ egyháza kezdődik meg, melynek feje Róma. N. Konstantin nagyobb vagy számunkra, mint Romulus a Rómaiaknak. Romulás a pogányoknak alapította meg Rómát, de te szerezted meg az egész keresztény világ számára. Az egész müveit világ hódolattal gondol reád. Rómával alapítottad meg az egész kultúrát. A görögök, punok, rómaiak kultúrája már a múlté, de a kereszténység kultúrája a jelené, jövője, az örökkévalóságé. Ezután kezdődik a világtörténet, melynek szálai most szövődnek, ezután kezdődik az élő népek története, melynek tengelyében Róma áll. Üdvözlégy örök város, mely az életet szórod a nagy világba. K. — Skutari birtokáért. Nem kevesebb mint öt hatalom verseng a kis Skutari birtokáért. Az egérnagyságu Montenegró, melynek Európa öszszes nagyhatalmaival valé dacolásáról a történelem szatírákat fog irni. A Balkán-szövetség, mely pályázik már a nagyhatalmi pozícióra és Montenegró révén az Adria-partjain szeretné lábát megvetni. Indirekte Oroszország szeretne előőrsei gához, mely az örök világosságot megelőzi, megaranyozza és megkívántatja. Tanácstalanul nézi a jó öreg a 'vigasztalan asszonyt. Az igazi fájdalom fosztja meg szavától. Mikor leveszi a tenyerét a homlokáról nem mer reá nézni. Az asszony pedig érzi, hogy ez a némaság megmond mindent. Barátságot kinál, szövetséget és ez elég. A szeptemberi napsugár már nem fakaszt ibolyát, de megóvja a lombokat a gyors hervadástól. Némán nyújtja a kezét és megcsókolja szemérmesen. A lemondás asszonya szemében fellobban az utolsó diadal sugara, mosolya megfiatalodik és olyan jósággal, mint az aranylakodalmas nő, a ki csak azért boldog, mert minden veszteségét elfelejti, igy szól: — Harminc esztendő előtt kellett volna igy megértenünk egymást. De ha már nem lehetett közös bolgogságunk, maradjunk legalább jó barátok, de igazi jó barátok. És most hozzon nekem néhány rózsát és kisérjen el egy estélyre . . . ugy-e megteszi, édes barátom? Az öreg Romeo szó nélkül engedelmeskedett; nagyon lassan járt, pedig ugy mosolygott vissza^ mintha kérkednék siető lábaival. A lemondás asszonya pedig, mikor megjelent I a szép öreg ur karján, már nem a magukban hervadó vénasszonyok zugolódásával, érzékenységével, hanem a soha rúttá nem váló, el nem hagyott öreg asszonyok megelégedésével és meg adásával mosolygott mindazokra, a kik észrevették a késő őszi verőfényt a ragyogó szalonban.