ESZTERGOM XVIII. évfolyam 1913

1913-04-27 / 17. szám

ESZTERGOM 1913. április. 27. megállapodásból már azért is, mert hogy saját tulajdonát valaki fentarts a, arra külön kikötés, vagy megállapodás nem kell, ellenben szükségesnek tekinthető annak kikötése, hogy valaki a más személy tulajdonát képező vagyontárgyat fenntartani, sőt esetleg azt megsemmisülés esetén más vagyontárgygyal pótolni tartozik." A budapesti kir. ítélőtábla ugyan ezen ügyben 6087/912 számú Ítéletében még további fontos következtetéseket vont le a kanonika vizitációból. A kir. ítélőtábla a kanonika vizitáció kifejezéseiből mindenekelőtt megállapította, hogy a taksonyi iskolát kiigazítani, helyrehozni, vagy épen újra felépíteni és megböviteni Taksony község köteles. „Ebből következik — úgymond, — hogy az iskolát kibővíteni, vagyis a szükséghez képest fejleszteni is tartozott a község. Amidőn tehát a község a leégett iskola helyett bár a saját telkén és költségén két tanteremre kibővített és tanító lakást magában foglaló iskolát épített fel, tulajdonkép nem tett egyebet, mint a kanonika vizitáció alkalmával elvállalt kötelezettségét teljesítette és az egyházat a leégett vagyontárgyért kórpótolta." A kir. Tábla Ítélete további részében kifejti, hogy a kanonika vizitációban megállapított kötelezettség a községre nézve szerződéses természetű és igy ha a kanonika vizitációban benn foglaltatik, hogy a község a felekezeti iskolát fejleszteni is köteles, úgy ezen kötelezettség alól nem mentesülhet. Ám az ügy a kir. Kúriához is felkerült, amely megtetézte az első két bíróság indokolását (1913. jan. 8-án 3269/912. sz. a.). A kir. Kúria kimondja : „A községi iskolának az a fogalma ugyanis, melyet az 1868. évi XXXVIII. t.-c. megállapított, e törvény hatályba lépte előtt ismeretlen volt s a Ratio Edukationis meghatározása szerint a községi iskola a városi elemi iskoláktól megkülönböztetve azokat a szerényebb berendezésű elemi iskolákat jelentette, melyek a községek nevelési szükségleteit voltak hivatva kielégíteni." Mivel pedig nálunk 1868 előtt a községekben csak felekezeti népoktatás létezett, •— az iskolák részére történt adományozások ez időben tulajdonkép az illető felekezet részére történt adományozásoknak tekintendők. Csak aki ismeri a temérdek ellenkező felfogású felső birói Ítéleteket, amelyeket szintén iskola ügyekben hoztak, — tudja mérlegelni három ily egyforma szellemű Ítéletnek nagy jelentőségét. Tulajdonkép egyikben sincs kimondva valamely elvi jelentőségű határozat. Mégis az elfoglalt elvi álláspont s a három fok egybehangzó Ítélkezése és a Kúria tekintélye alapján hasonló esetekben nagyon megkönnyíti a helyes álláspont felderítését. Miután pedig a bíróságok az egyes birói tanácsosok Ítélkezéseiről nem bírhatnak tudomással, — a jogkereső közönségnek is érdekében áll egyes vitás esetekben a bíróságok figyelmét hason ügyekben hozott ítéletekre felhívni. Gróh József, ügyvéd. Válasz a Csattanóra. Budapest, április 25. Minden kritikát tisztelettel fogadok s amint a magam számára fentartom a jogot, hogy politikában, irodalomban, művészetben mint újságíró élhessek a kritika jogával, ép úgy elismerem másoknak is a kritikához való jogát. Tisztelettel fogadom a kritikát, ha az a katholikus újságírókról s tehát rólam is szól, el kell tűrnöm, mint ahogy másoknak is viselniök kell az én kritikám terhét. A kritika azonban egyéni vélemény, nem egy lapnak, hanem egy embernek vélekedését képviseli. Ügy kell hinnem tehát, „Fidibusz" úrnak az „Esztergom" április 20-iki számában megjelent kritikája is egyéni nézeteket képvisel. Nem a lappal szállok tehát szembe, hanem „Fidibusz" egyéni vélekedésével, amihez ismét a védekezés szabadságának elve alapján formálok jogot magamnak. Hasonló, talán erősebb és kíméletlenebb kritikával sokszor találkoztunk mi katholikus újságírók. A hercegprimás emlékezetes beszéde a katholikus sajtóról erre is rámutatott, amikor kijelentette, hogy az ellenfél tábora nem is annyira kíméletlen a katholikus sajtóval szemben, mint mi magunk katholikusok. Csipkelődést, élcet, gúnyt abból a táborból is lövellnek felénk. Tegyék! Mi is csak azt tesszük s amint mi nem hunyunk szemet az ellenséges ujságirótábor hihetetlenül nagy, de köztudat szerint ép oly ravaszul takargatott fogyatkozásai fölött, nekik sem kötelességük a jóakaratú cirógatás. Nem is kérünk belőle s mi katholikus újságírók álljuk ezt a személyes harcot is az elvi küzdelem mellett. Ám, ezeknek a csipkelődéseknek kíméletlenebb része épen a katholikus táborból jön. Mintha segítve volna minden bajon azzal, ha fölényesen leszóljuk a „lézengő" fővárosiakat, odavetett s a dolgok halvány ismeretét is nélkülöző mondásokkal törünk pálcát lapok és újságírók fölött. Ez a mi külön terhünk, amit nekünk katholikus újságíróknak viselnünk kell, ami alul mentesítve van minden liberális újságíró az egész világon, de minden katholikus újságíró is Magyarországon kivül. Soha ez ellen nem panaszkodtunk, fel nem szólaltunk, vissza nem vágtunk; viseljük a méltatlan, a kíméletlen, a lenéző hangot és bírálatot s igyekszünk többet és jobbat produkálni s tényekkel cáfolni rá a vádakra, melyek megengedem, ügyszeretetből fakadnak, de mert kíméletlenek, épen ezért igaztalanok, épen ezért elkeseritők és lehangolóak is lehetnek. Hosszú esztendők kinos és keserves küzdelmein át szótlanul maradtunk s fogunk maradni a jövendőben is. Hogy most még is fölszólalok, ennek két oka van: az első ok az, hogy az „Esztergom" ugyanazon számának vezető cikke egészen másként és egészen mást beszél; hinnem kell tehát, hogy az a vezető cikk képviseli ennek a tiszteletreméltó s katholikus körökben méltán tekintélyes lapnak nézetét s igy hihetem azt is, hogy „Fidibusz" úr felszólalásának nem a rosszakarat adott helyet; a másik ok pedig az, hogy épen „Fidibusz" úr „Csattanója" foglalja össze csodálatos ügyességgel mindazokat a könnyelműen odavetett vádakat és csipkelődéseket, melyekkel katholikus táborból a sajtót s a katholikus újságírót illetni szokták. Hogy úgy mondjam: egy kedvező alkalom adatott elmondani egynémely olyan dolgot, amit hogy épen az „Esztergom" tekintélyes olvasóközönsége előtt mondhatok el, még inkább csábit arra, hogy minden polémizálási szándék nélkül reflektáljak arra a „Csattanóra". Nem vitatkozni akarok és nem visszakellemetlenkedni arra a cikkre. Vitának itt helye nincs, mert hiszen ha valaki abban a meggyőződésben él, hogy a katholikus újságírók irni nem tudnak, hogy a katholikus újságírókon múlik a sajtó fellendülésének ügye, hogy a katholikus újságírókakadályai minden jónak, akkor ezzel szemben minden vita amúgy is hiábavaló. Csupán némi felvilágosítást akarok, némi helyreigazítást egyes véleményekre s csupán annyit akarok, hogy rámutassak tényekre, melyekről mindig hallgatnak kritikát gyakorló jó barátaink. A kérdéses cikk, mely felszólalásomra alkalmat adott, ezeket mondja : „Nem a közönségnek kell udvarolni a sajtónak, kanem megfordítva. Az igazi sajtó mindig kedvében akar járni az olvasójának. A mai közönségnek már a legfrissebb hirek kellenek. Aztán azokat a máskülönben unalmas, semmitmondó híreket a szinesség mezébe kell öltöztetni s úgy kell beadni az olvasónak. A mi sajtóinknál ez hiányzik. Ha más újságok tudnak ilyeneket produkálni, mért ne tudna egy kath. lap is igy eljárni. Aztán meg nem szégyen ám, ha ellenségeinktől tanulunk holmi taktikaféléket. De hát mindezek nálunk ismeretlenek. Pesten csak két napilap bir lézengeni. Persze, mert hiszen a pesti nép szereti a szenzációt. Talán mi nem tudnók az olvasó fantáziáját felcsigázni a kath. elvek betartása mellett? De mennyire." — Milyen nem vagy ?! — hangzott kívülről egy hatalmas kiáltás s azt követte még egy hangosabb csattanás. Valakinek a tenyere összeütközött más valakinek az arcával. Naca nagyott sikoltott, felugrott a tehén mellől. De arra már sem Péter, sem a másik nem állt az ajtóban. Csak szapora lábdobogásuk hallatszott. Elől vágtatott Péter, utána pedig az a bizonyos Bokor Sándor. A deszkakerítéshez érve, ugy átdobta rajta magát Péter, mintha csak ugy repült volna keresztül. A következő pillanatban hasonlókép ott követte az üldözője. Naca sietve a pitvarba tette le tejes dézsáját s rohant az utcaajtón ki az utcára. De arra már hirük, nyomuk veszett a vetélytársaknak. Mintha csak elnyelte volna őket a föld. — Jézusom segits ! csak valami bajt ne csináljon a Sándor! — sóhajtotta aggódva a leány s mégegyszer végig tekintett a homályba borult utcán, mind a föl-, mind az alszeg irányában. Bement aztán a konyhába s elszürte a tejet. Különben azt hitte, hogy az egyik (de nem a Péter) majd visszajő hírt mondani. Dolga végeztével a tűzhely mellé telepedve, kilesett a csillagos éjszakába. De hasztalan várt, azon estén, nem jött vissza Bokor Sándor. De még Péter sem. Nem is rajtuk múlott a dolog, hanem más valami körülményen. Péter nem tudta elgondolni, hogy miért nem akar földet érni a lába, amint átugrott a kerítésen. És mikor végre elért valamit, akkor is hideg viz csapódott össze feje fölött. S a következő percben pedig hasonlókép a másik vetélytárs csudálkozott s merült el a vizben, jól megütve testével Péter balkarját. Szerencséjükre nem volt valami túlságos mély viz a kútban, mely szorosan az átugrott kerítés mellett húzódott meg. Péternek kiállótt egész feje a vizből, amint felállt benne. Ellenben a kurtább Sándornak ágaskodni kellett, hogy meg ne fulladjon. Még is ő kapott ölre-birokra vetélytársával. — Jaj, jaj, pajtás! mind a ketten megfulladunk, ha még itt is veszekszünk! — mondta megrémülve Péter. — Nem bánom én! Miért jársz azután a leány után, akit nekem rendelt az Isten! — Ha neked rendőte, ugy sem lehet a másé ! Osztég úgyis téged szeret a Naca. — Igazat mondasz, Péter?! Mondta ő is ? — eresztette el erre már Sándor a társát. — Ugy, mondani nem épen mondta, de hát ki lehetett venni minden szavából. — Köszönöm, Péter! — szolt boldogan Sándor. —• De nini... vigyázzunk! Valaki vizet akar meríteni. Fejünk fölött ereszkedik le a vödör! . . . Tudod mit? Fogózkodjunk bele s ne engedjük föl, hogy majd később feltudjunk rajta kapaszkodni. — Csak tudnék én! Ugy rám estél, tán el is tört a karom. — Majd fölhúzlak a vödörben, ha már én kint leszek. A gémeskút vedre csakugyan leereszkedett hozzájuk. Még pedig Kukiné akart oly későn vizet haza vinni. Persze az egész napot elfaluzta s csak a késői vacsoránál jutott eszébe, illetve juttatta eszébe az ura, hogy egy csöpp iható viz sincs a háznál. No, Kuki Bindi várhatott a friss vizre. Panna asszony, bár majd a lelkét kierőlködte, még sem tudta felhúzni a vedért. — Mi a csuda történt ezzel, hogy nem gyün föl! . . . Nini! Ferkó, te vagy, keresztfiam! ? — szólt a túlsó soron fütyörészve baktató kisbiróhoz. — Gyere, édes keresztfiam, segicsd fölhúzni ezt a makacs vödört! Nem tudom elgondónyi, mi van vele, hogy még csak megmozdítani sem lehet! Ferkó is megpróbálkozott vele, s az eredmény ismét csak az lett, hogy ő is csóválta a fejét, mint a keresztanyja. — Furcsa, nagyon furcsa! Reggel az lesz az első dogom, hogy megvizsgálom, miben áll a makacscsága ... No, nyugodalmas jóccakát, keresztanyám ! — Neked lehet nyugodalmas, de nekem aligha lesz! Agyon üt az az epés ember, ha viz nélkül megyek haza! — dörmögte magában az elvirágzott menyecske s ugy segített a baján, hogy elment Szekérné komaasszonyához s elkérte tőle, ami kis viz volt a házánál. A viz kérés egy kis tereferével járt. Az is, mint a kútnál való próbálkozás, egy órával késleltette hazaérkezését. Ennél fogva Kuki gazda gyomrában elhelyezkedett turóscsuszának teljes két óra hosszáig várakoznia kellett a friss vizre. Később, mikor már teljesen elnyugodott a falu, a néma csendet a kerítés melletti kutgém erős nyikorgása zavarta meg. Mig nem fölbukkant egy zömök, csuron vizes alak, aki aztán a kut[ kávára állva, megfeszített izmokkal, óriási erőkifejtéssel huzta-vonta föl súlyos terhével a vedért. Karján- nyakán kidagadtak az erek s kimerülten csúszott le a kutkáváról a földre, amint Péter is kijutott mély börtönéből a holdvilágra.