ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-03-17 / 12. szám

kizárja teljesen a könnyelmű játéknak még a gondolatát is. Különben vegyük csak a politikai helyzetet ; nézzük, mit akart Khuen s akkor valósziuünekfoglátszanielöttünkazosztrákoknak ekkora megrökönyödése, amely még a fegyveres invázió gondolatától sem retten vissza. Khuen és a Kossuth-párt tudvalevőleg egyességet kötöttek a póttartalékosok behivása ügyében s egyes körök állítása szerint ezen megegyezéssel a felségjogok megszorítására törekedtek. A nemzetnek azon jogát akarták biztosítani, hogy a véradóval szabadabban rendelkezhessék, mert ha eddig nem szavazta meg a parlament a kért ujonctöbbletet, királyi szóra egyszerűen behívták a póttartalékosokat s igy a hadsereg terveinek mindig sikerülni kellett még a népnek nagy sanyargatása és keseritése árán is. A Khuen és a Kossuth-párt között létrejött megegyezés által tehát szembejött a nemzet és az uralkodó akarata s ez olyan látvány volt az öreg generálisoknak, amelynek láttára nem állhatták meg, hogy meg ne csörgessék avult kardjaikat, vélvén, hogy majd csak megijed az a rebellis magyar. Azzal persze nem számoltak a heves hadfiak, hogy az ilyen háborús játékba sok minden mellékes körülmény is beleszólhat. Fog-e engedelmeskedni a saját vérei ellen küldött magyar baka? Nem fog-e beleszólni az egész kalandba valamelyik ellenséges hatalom? Mi lesz a nemzetiségekkel és az anarchiára törekvő szociáldemokráciával. A komoly politikusok tisztában vannak azzal, hogy a kalandot nem elég csak nagy hévvel megkezdeni, de eredménnyel kell belőle ki is kerülni. Erre pedig a sok öreg tábornok kardcsörgetése dacára sincs sok remény. A nagy felbuzdulásnak jelenleg tehát nincs más eredménye, mint a kétségbeesett cáfolás és letagadás, hogy azonban a jövőben mik lesznek a gyümölcsei, még nem tudhatjuk, annyit azonban vaktában is meg tudunk jósolni, hogy a Nagy György írásaiban és szereplésében megnyilatkozott köztársasági hóbort, ily módon kiléphet a hóbort határai közül és a még monarchikus érzésű kat, neki rohantak virágzó réteknek, s kalászokat érlelő szántóföldeknek ?! A tömegek nem értették meg a széplelkü emberek beszédét, megvakultak a fénytől, elbódultak, megrészegedtek a szabadság gondolatától — félrelökték a költőket, a szónokokat — áttörte a népszenvedély, biztonsági gátakat s a durva lelkű forradalmárok szavára tüzbe-vórbe fojtotta a felszabadulás napját. A felszabadult nép fosztogató banditává leU, s miután összetörte a szentek szobrait, megcsúfította az Isten templomait, kirabolta az urak, a királyok palotáit, őrületében bitófára kezdte hurcolni honfitársait, sőt szülőit, testvéreit, rokonait s akik a népek felszabadítását követelték az uralkodóktól, a királyoktól, megrendülve állottak a szenvedélyeknek e véres, viharos éjszakájában. Egyesek még reméltek, várták, hogy e borzalmak után is felragyog a nap, amely után annyira áhítoztak; mások azonban kétségbe estek, sőt a nemes lelkű Széchenyi István gróf a szörnyűségek láttára megtébolyodott. Szellemi vívmányt, magasztos kincset még nem tiportak sárba ocsmányabbul, mint ezt Európa népei a kivívott szabadsággal tették. E szörnyű jelenség láttára kérdezi a költő: „És mi az emberiség története ? vérfolyam, a mely Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki S egy hosszában szakadatlan foly le korunkig." (Az ítélet. Petőfí.) Nemzetünk, a magyar nemzet is megfürdött, sőt fuldoklott a szabadságharc vérfolyamában, de az Isten, akit őseink a „magyarok Istenének" hivtak, valami különös kegyelemmel volt a mamagyarság körében a köztársasági törekvések mélyebb gyökereket verhetnek. Az ily kilátások pedig nem sok biztonságot nyújtanak a monarchia békéje iránt. F. — Munkabénitás egyik oka. Midőn hazánk hitéletét éleszteni akarjuk, midőn minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy katholikus intelligenciát teremtsünk magunknak; akkor a falvak népét veszni hagyjuk. Ez vád és figyelmeztetés a mulasztásra. Kongregációk — apológiái előadások — egyletek és szociális gyűlések segítségével azon fáradunk, hogy templomaink megteljenek hívőkkel. De hogy lehet ezért fáradnia egy papnak, t. i. hogy híveit a templombajárásra vezesse, mikor az a templom olyan, — nem akarok hasonlattal élni — hogy abba, ha valaki belép, nemcsak áhítatra nem gerjed, de inkább kellemetlenül érzi magát. Aki nem látta s nem tapasztalta, el nem hiszi, hogy az Úrnak milyen házai vannak. Ismerek a Vág folyó mellett egy 2300 lelket számláló filiát., melynek a temploma a hivek harmadát nem képes befogadni s amellett minden kritikán aluli állapotban van, úgy külsőleg, mint belsőleg. Több mint húsz esztendeje, hogy ígérgetik a renoválását, de az ígéretek nem tudnak testet ölteni. A nép már teljesen elvadult, mert látja, hogy azok a tényezők, akiknek jó példával kellene előljárni e téren, kivonják magukat a kegyúri kötelezettség alul. A templom belső fölszerelésére a hivek egy krajcárt sem akarnak áldozni addig, mig az épület nincs rendben. Az orgona néma, a padlózat olyan, hogy az ember nyakát törheti, a falak feketék stb. Tessék itt pasztorációt kifejteni. Tessék a népet kötelességtudásra nevelni, vagy adakozásra felhívni. Nagy kár, hogy ilyen jómódú 2300 kath. lelket számláló magyar községet hanyagság folytán szabad prédának engedik át a demokrata vezéreknek. Vágmenti. A nemzeti ünnep. Valamikor, még egy évtizeddel ezelőtt is olyan forradalmi színezetűnek látták a hivatalos egyének március 15-ét, hogy, bár szivük az ünneplő bátrak közé hívta, csalta őket, nem mertek nyilvános menetben a hősök sírjához elzarándokolni. Valami változás állott be a világ sorában, amely azt eredményezte, hogy a Bécs iránt való félénk és túlságos lojalitás lejebb szállt, s ezzel együtt a márciusi mozgalmakban sem láttak már a remegő szivüek rebelliskedést. Azt hisszük, hogy jól célozunk, ha azt állítjuk, hogy a koalíció eredményezte azt a csodás gyar iránt, amidőn nemzetek felfordulásában és örjöngésében oly útra terelte, amelyen bár könnyek és vérontások, börtönök és láncok között járt eljutott céljához, megnyerte a szabadságot anélkül, hogy ahhoz a testvérgyilkosságnak sötét átka tapadna. Köztudomású tény, hogy a szomszédos nemzetek idegeneknek tartanak bennünket, magyarokat és bár nemzetünk önfeláldozó, hősi harcainak köszönhetik azt, hogy a keletnek beözönlő vad népei: a tatárok, a törökök öldöklő fegyvereikkel és vad kegyetlenségükkel rajok nem törhettek s az igy élvezett békében szerezték meg azt a műveltséget, azt a kultúrát, amelynek birtokában oly büszkén, lenéznek bennünket, még ezt az országot is irigyelték tőlünk s mig ők az alkotmányos állami élet vívmányai által erősödtek, gyarapodtak, a magyarok hasonló törekvései elé gátat emeltek. Nem igaz, hogy a magyar maradi és vad nép, amely nem érti meg a haladásra, a művelődésre hivó szózatot, de az már igaz, hogy mostoha volt mindig a sorsa, gonoszak voltak a szomszédai, álnokul megcsalták szövetségesei, véres történelmének minden lapja, de ezen lapok nem a testvérek vérében áznak, hanem a függetlenségért, a szabadságért és a keresztény kultúráért vivott harcok legendás szelleme leng felénk róluk. Szerette a magyar az ö vérét, szerette a magyar nemes a magyar jobbágyot, hiszen egy l haza szülte, táplálta őket, egy nyelven sirták el panaszukat, egy nyelven dalolták meg azt a kevés örömet, amit a mostoha sors a magyarnak juttatott, bajtársak voltak a csata veszélyei között s a haza porát a nemes és jobbágy vére egy patakban egyesülve öntözte. hatást és azóta párttekintet nélkül ünneplik meg a nemzet életének ezen fordulóját, amelyet ezelőtt a 48-as politikai párt házi ünnepének tekintettek. A hivatalos Esztergom város e tekintetben dicséretet érdemel, mert mig máshelyen a városi hatóság a függetlenségi párt által rendezett ünneplésben egyszerűen képviselteti magát, addig a mienk rendező gyanánt áll a mozgalom élén. A város közönségének a hangulata nagyon kedvező volt a pénteki ünneplés sikerére nézve s a napsugaras tavaszi idő által csalogatva, valósággal kiköltözött a lakosság a honvédtemetöbe. A zászlódisz is sokkal dúsabb volt, mint az utóbbi években, mert még a tartózkodóan komoly és tekintélyes házakon is valóságos zászlóerdő ringott. Az ünneplés d. e. 9 órakor a belvárosi templomban ünnepélyes szent misével kezdődött, amelyen a városi és a megyei tisztikar hivatalosan vett részt. A délutáni kivonulásnak magvát az intézeteknek zárt sorokban haladó ifjúsága képezte. Zászlóik alatt kivonultak a főgimnázium, a reáliskola és az érseki tanitóképző-intézet. Szintén zászlóik alatt haladtak a menetben a kath. legényegyletnek, a szentgyörgymezői és a szenttamás-vízivárosi kath. olvasóköröknek tagjai. Azután a nagy közönség apraja-nagyja, ki kocsin, ki meg gyalog. Ment mindenki amerre látott. A rezesbanda tagjai nagy igyekezettel fújták a nemzeti dalokat és más pattogó nótákat s igyekezetüknek meg is lett az eredménye, amennyiben élénk hangulatot keltettek a közönség lelkében. Hogy miképen ? Ez az ő titkuk. Mire a város diszhintója az ünnepi szónokkal kiért, már minden hely el volt foglalva. A vállalkozó szellemű földműves ifjúság a tüskés akácfákat karzatul használta fel. A Himnuszt a közönség énekelte. Büttner Károly VIII. o. gimnazista nagy lelkesedéssel mondta el szépen kidolgozott beszédét. Mácsik Géza IV. éves tanítójelölt a „Talpra magyar"-t szavalta oly kiváló előadással, hogy meg kell vallanunk, miszerint egészen új dolgot produkált, bár a költemény, amilyen hires, ép olyan közismert is. Merényi Dezső VII. osztályú realista egy hazafias költeményt szavalt s nemcsak a jó előadással, hanem a kiváló orgánummal is elősegítette a sikert. Az ünnepi szónok, dr. Katona Sándor a nap és a hely jelentőségéből indulva ki, méltatta a nyugvó hősök érdemeit, ékes szavakkal vázolta a nagysallói csata lefolyását és erős, de igazságos kritikát mondott az eladó magyarok fölött. A szónok valósággal beleringatta a lelkeket a nagy napok ünnepi hangulatába s azért lelkes ünneplésben volt része. Az ünnepség méltó befejezéseként Perger Lajos esperes-plébános egyházi ruhában lépett az emelvényre s ott térdreborulva az egész közönséggel imádkozott a nyugvó hősökért és a hazáért. S amikor a kor szelleme uj eszméket, uj tanokat ültetett az emberek szivébe s azt kezdték tanítani, hogy az ember nem csak a templomban egyenlő, hanem egyenlő lehet az alkotmányos életben, a bíróság előtt, a tanácstermekben s az országgyűlésen, a magyar nemesség nem fogott fegyvert a jobbágyság elnyomására, sőt inkább a törvény kényszere nélkül sokan a nemesség közül felszabadították jobbágyaikat s földet adtak nekik, hogy azon szabadon munkálkodhassanak, s annak gyümölcséből éljenek. Tehát a magyar szívnek nemes volta, a magyarok ősi erénye az adakozó szellem volt az oka annak, hogy a magyarok 1848-a nem volt utálatos testvérháború, hogy a magyarok nem támadtak a részeg francia forradalmárok példájára egymás ellen, nem lázadtak fel Isten, a király és az eddigi uraik ellen. Hogy mégis harcba fult a felszabadulás ünnepe, annak nem a magyar nemzet volt az oka, hanem a minket körülvevő népek irigys ége, akik az osztrákok példáján felbuzdulva, ránk rohantak ölve gyújtogatva, hogy elvegyék tőlünk országunkat, ezt a drágán szerzett, vérrel-könnyel bőségesen megáztatott földet. A magyarság mint egy nagykorú férfi elintézte a maga dolgát, felszabadította az elnyomott népet, megszavazta az alkotmányos törvényhozást, szabaddá tette a sajtót s ekkor beleszólt a nagy munkába az osztrák hatalom ; a magyarok fülébe kiáltották a Lajtán túlról: kiskorú nemzet vagytok, semmi sem jó amit csináltok, hordjátok tovább a láncot és tespedjetek a*'régi szolgaságban. Eddig csupa lelkesedésből, örömből és mosolygásból állott a magyarok 1848-a, csak a