ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-12-29 / 53. szám

XVII. évfolyam. Esztergom. 1912. december 29. 53. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Az uj év hajnalán. Esztergom, 1912. december 28. Már csak rövid idő van hátra ezen évből az inga néhányat Jendül s eljön a nevezetes éjfél s elmondhatjuk a költővel „egy évvel újra kevesebb"; de fájdalom nem mondhatjuk utánna: „egygyel forrott a régi seb." Mintha csak a magyar ezredéves átka bontogatta volna szét sötét szárnyait az elmúlt év alatt, annyira megnehezült az idők járása felettünk, hogy lelkünkben már a lét nagy kérdései merültek fel, és megnyugvást nem találtunk sehol. Csősztül garmadával gyűlt föl elénk a vihar és jégverést hozó felhő, s hiába tekintettünk fel a nagy magasságba, tul a csillagj fénykörön, ahonnan áldó szemeivel őrködik a Magyarok hatalmas Istene e bérces szép hazánk felett, a nap csak nem akart kelni, hogy fényes sugaraival hintse a hármas halom felé a szeretet és a béke áldást hozó sugarait, melegét. Letűnt az év. És utánna elborult lélekkel látjuk, hogy nem egy újévnek, de évtizedeknek elmúlására lesz szükség, mig eltakarítjuk a romokat, melyet az átkos visszavonás, az egyet nem értés s a legszentebbeket kockára vető s őseinktől szeplőtlenül ránk maradt hagyományokat durván sárba taposó önérdek harca hagyott maga után ugy a politikai, mint a társadalmi téren. Szinte versenyezve iparkodtak kiölni belőlünk mindazt a mi emberi, a mi tiszta, a mi ősi, s hogy még az emléke se maradjon fel utánunk. Az önérdek piszkos fertőjében kéjelegve felgyújtották maguk után a hidat is, nehogy megundorodva önmaguktól, visszatérjenek az ösvényre, mely a megértés, a béke s a hazaszeretet oltárához vezet. A nagy Majtényi siktól Világosig nem hányAZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. Péterke. Irta: Mányiné Prigl Olga. A sárból rakott, esőverte kis házak, lecsüngő ereszaljaikkal, úgy lapultak meg a girbe-gurba kis utcákon, mint meg annyi öreg, vedlett tyúk. A nádpihét felborzolja a szél a rosszul ácsolt kalodafákban, meg is tépi, hord is el belőle. Esztendőről-esztendőre vékonyabb lesz, korhad, porlik, de hogy tetszetősebb legyen, a zöld moha foltozza ki helyt-helyt az esőmosta üregeket. Olykor az a tréfa is megesik, hogy búzavirág, pipacs kél ki az öreg, odvas tetőn, különösen a pelyvás sárral tapasztott kémény körül. Áz apró szalma között, amivel a tapasznak való sárgaföldet meggyúrják, akad száraz csokánya a búzában felnőtt vadvirágnak, mely itt kirázza magvait. Olyan barátságosak azok a virágos háztetők! A gólya is odajár fészket rakni, messze elkerüli a cserepes házakat. Kispál János házteteje arról volt nevezetes, hogy két gólyafészek volt rajta. Gsudamód jó barátságban élt a két család egymással. Közösen lakomáztak, közösbe tanitották a fiaikat repülni. Kispál János uram, csizmadia volt különben, ugy nyaranta, hogy ha kiült kalapálni a nagy eperfa alá, melankolikusan nézegette őket s ha egyszerű Felelős szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. tak annyi s oly nehéz rögöket államiságunk szilárdsága, s alkotmányunk megbontott vérbástyája fölé, mint az elmúlt évben. Az emberek jobbra-balra tévelyegtek a politikában, mint az urak a francia négyesben. Azok a kevesek, akik mélységes hazafiúi aggodalommal nézték e kétségbeejtő állapotokat, mindent megpróbáltak, hogy megtalálják az utat, mely ebből a tömkelegből a magyar nemzeti állam kiépítéséhez vezet. Azonban hiu ábránd s meddő kísérletnek bizonyult minden lépés. Mert nálunk a politika ugylátszik egy uj Saturnus, mely egyre-másra falja fel tulajdon gyermekeit. Mintha csak a hatalmi vágy, mérgezte volna meg a pártok s a politikusok vérét. A mig az egyik rész azt tartotta, hogy a politikában nincsenek absolut igazságok, és lehetnek olyan körülmények, amelyek az erőszakos jogtiprást is kötelességgé teszik, megfeledkezve arról, hogy alkotmányos biztosítékot csak kifejezett törvényes rendelkezéssel lehet biztosítani, és hogy azon jog, amelynek nincsen sankciója csak szappanbuborék. Addig, a másik része a politikusoknak olcsó hétköznapi allűrökre támaszkodva a népszerűség délibábos verőfényén csörgeti képzeletbeli láncait, meg nem gondolva azt, hogy az alkotmány repedéseit nagyhangú frázisokkal, utóbbi felvonulásokkal betömni nem lehet. S az olcsó népszerűség verőfényében, megfelejtkeztek arról, hogy a népiéleknek igaz őszinte benső bizalmából nyert kiküldetésük ápolni a magyar szabadság, egyenlőség és testvériség nagy magasztos igéit, amelynek hitvallása „ott van a zúgó erdőkben, beirva az arcredökbe, csontok közé, mik széthulltak, mert azok is megmozdulnak", ha még egyszer üzenetet hoz az est-hajnali szellő ... ha még egyszer megmozdulnak az lelkével nem is tudta magyarázatát adni, de öntudatlanul bizonyára érezte a sors szatíráját. Neki ugyanis nem voltak gyermekei. Azaz hogy mégis, — ugy félig meddig. A fiút, aki már inaskodik mellette, egy licitáción szerezte. Nem igen szokott az ilyen kótyavetye vásárra menni, nem vitte a lelke rá, szégyenlette, hogy a könnye is kicsordult olyankor, ha látta, mint dobálják el az özvegynek az utolsó holmiját is, tán a bölcsöt legelőbb, de most, mintha valaki húzta volna. Pedig nem volt célja venni valamit, csak épen hogy nézelődött. Kiabáltak, veszekedtek ott eleget. Becsmérelték a tárgyakat, hogy nem érdemes értök annyit adni. De azért elkelt minden. Egyszer csak otrombán felnevet egy vörösképü suhanc, aki szintén bámulni ment oda. Hüvelykujjával a háta mögé int a füstös benyitó felé, ahol egy gyerekforma valami gubbaszkodik. Száraz, fekete kenyeret majszol. Egy sovány, boglyas kutya ül mellette, az éhség ritt le arról is, de mig a fiu evett, elforditottta a fejét. — Ez a béka nem eladó ? — röhögött a fiu tovább. Egy pár éretlen utca-fiu vele kacagott, de a kutya rájuk vicsorította a fogát. Attól elinaltak. Kispál János meg azt mosolyogta. Nézte a kutyát, aztán a gyereket. A gyerek is ránézett. Szomorú fekete szemei voltak. Kispál János közelebb ment egy lépéssel: — Kié vagy? mondta. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal cimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Busárovits Gusztáv könyvkereskedésében. erdők fái... s piros csizmánk nyomát hóval fedi a szél.. . s amely eszmékért elhunytának legjobbjaink a hosszú harc alatt." Igaz, hogy ezek már csak emlékek, a múltból, de olyan emlékek, amelyekhez kell, hogy elzarándokoljon minden nemzedék, hogy azoknak emlékénél tanulja meg, hogy piros rózsa, fehér rózsa, kuruc labanc valamenynyinek egy a célja: közvetlenül a küzdelem, közvetve a győzelem. És ez jól van igy, mert küzdelem az élet, nyugalom a halál. És e fojtó kietlenségben, e rideg szivet és lelket ,zsibbasztó hangtalan nagy mindenségben kihalt a csillag, mely megmutatta az utat, melynek végén a béke az egyetértés a felebaráti szeretet templomába vezet. A mi még itt-ott fellángol néha, az nem csillagfény, de bolygó lidérc, melynek utja ingoványon vezet keresztül, amelyen tul az érzéketlenség mezején a régi magyar átok, a gyűlölet s a gálád fondorkodás ütötte fel az álhazafiság mezével bevont sátorát. Igaz hazafiúi aggodalommal nézem a nagy nemzeti lelkesedés romjait, s nem titkolom el könnyeimet a lerombolt oltár romjain. Szinte félve rettegve gondolok arra, hogy a csillagoltó éjszakában vagyon a sejtelmes jövő félelme. Az élet szomorúságának biztos tudata nem állja-e útját az ébredésnek? Egyet azonban még tanulhatunk a múltból, s ez az, hogy a politikai élet sivár mezejében bármely párthoz is tartozzék az az államférfiú, akinek karakterét én tisztának, szeplőtlennek, minta szerűnek találom, akinek hazafiságához, — ha nekem nem tetsző eszméket hirdet is — kétség nem férhet, ha oly becsület nem követi meggyőződését, hogy azelőtt még azok is, akik vele ellenkező párton vannak, kénytelenek az elismerés lobogóját meghajtani — annak a zászlaja alá sorakozzunk. Mert bármennyire szétválnak is, — Az édesanyámé, felelte a gyerek. — Hogy hivják az édesanyádat? — Hát édes anyám, ugy hogy „ides". — Hol lakik ? faggatta János mester tovább. — A temetőbe, felelt elszontyolodva a gyerek. Eszti néném mondta. — Hát Eszti nénéd hol van ? — Elment az is. — Hát te mit csinálsz itt? — Én is elmék valahová, talán mert Erzsók néni azt mondta, hogy elkotródjak innét. Zavartan rágcsálta a kenyeret. Aztán gondolt egyet és odadobta a kutyának: egyél te is Bundás . . . Kispál János elérzékenyült. Könny jött a szemébe s a hogy egy pillanatra lecsukta, ugy érezte, mintha templomban volna. Benne ülne az ő székében s hallgatná a pap szavát. Körülötte tömjénillat lengene s angyalok vezetnék eléje a kis árvagyereket, Ime Kispál János, a jó Isten küldte öt neked. Szinte ünnepies hangon szólott: — Gyere velem, fiam! A gyerek csak nézett rá egy darabig. Okos koraérett volt a tekintete. Aztán a térdére ereszkedett s zörögni kezdett a küszöbön. Megtalálta. A mankóját. Mert bokájában el volt a lába vágva szegénynek. A kis vézna karján is, ahogy felcsúszott róla a szellős, kopott kabát ujja, halszálnyi vékony forradás helyek látszottak.