ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-02-04 / 6. szám

könnyebbül, mert úgy vélekedik, hogy a munka ideje beköszöntött. A t. ellenzék a jobbik eszéhez kapott és . . . dolgozik. A helyre legények megemberelték magukat, nem obstruáínak. Talán azért, mert valami titkos* terv van a tarsolyukban, vagy mert a kompromisszumot az utolsó szálig be akarják tartani. Nekünk azonban, nem tehetünk róla, egy kép tárul lelki szemeink elé. Korcsmában vagyunk. Helyre legények állják körül a korcsmáros söntését. Sziverősitöt kérnek. Hetykén odaszólnak, hogy nekik ne a bundapálinkából adjon, mert ök nem olyanok, mint más közönséges halandó. Absintet kérnek. Ezt a korcsmáros csak zárt palackokban adhatja ki. A legények fölhörpintik a palackok tartalmát hamarosan, egymás után s az üres üvegeket, mint letárgyalt dolgokat a korcsma asztalára rakosgatják. Nincs baj, csendesen, rendesen iddogálnak a legények. Egyszer csak bejön egy tagba szakadt legényke, rossz fokosával reácsap az asztalra úgy, hogy az üres palackok kánkánt táncolnak azon. Kikiáltja: micsoda csendes foglalkozás ez? Nem a mi vérmérsékletünkhöz való munka ez. Harcra, háborúra fel. E szavak után kézbe szedi a letárgyalt palackokat és a földhöz csapkodja azokat. A házi gazda ámul, bámul és mormolja: „Megbolondultak ezek, hogy a bárányokból egyszerre vérengző tigrisek lettek". Hü képe ez a magyar politikának, melyben minden kompromisszum szerint intéződik el s melyben az emberek az egyik percben bárányok, a másikban vértszomjazó tigrisek úgy, amint a jelszó ki van adva. Boldog Magyarország, melynek vezető férfiai ilyen bölcsek és körültekintők. Nem lesz tavasszal újoncozás, mert Justh Gyula nem engedi meg. Csodálatos egy kissé, hogy felelőtlen emberek diktálnak nálunk. Én ugyan igy olvastam ezt a hirt a fővárosi lapokban és még sem hiszem, hogy ez volna az elhalasztás tulajdonképen való oka. Ugy tetszik nekem, hogy ha a hir igaz, akkor ennek mélyebben fekvő okai lehetnek, melyeket felismerni annak, ki nincs a magasabb politikába beavatva, lehetetlen. Sejteni sejthetünk mi is valamit, de pozitívumot felállítani nem tudunk. Egy látszik bizonyosnak, hogy Justh Gyula úr objektiv politikát akar. Újra a miniszterelnök fejét kéri: Khuen pedig, mert erősen áll a feje vállai között, nem hajlandó letenni a fejét csupán csak azért, hogy az ércfokos rekviemet tarthasson felette. De hát mi köze van ehhez az ujoncozásnak? Nagyon kevés. Csak annyi, hogy a mostani ujoncozási felhatalmazás megadásánál szintén kigyuladna a t. Ház s ez a miniszterelnök úrnak kellemetlen lehetne. Előre veti árnyékát tehát a latin közmondás: „Amoveatur causa et amovebitur effectus". El kell távolítani útból az okot és eltávolodik az eredmény is. Nézetünk szerint ez bölcs politika, ha Khuen fejére a nemzetnek múlhatatlanul szüksége van. Kossuth Ferenc az ö újévi gratulációjában párthiveinek kilátásba helyezte azt, hogy az obstrukcióból kikapcsolódnak. Már t. i. ha a körülmény úgy kivánuá. Ezt a párt örvendetes tudomásul vette. Ugyanazon a napon, ugyanazon párt természetesen fej nélkül harcos uj esztendőt kivan Justhnak. Mi ez? Egy ujabb komédia? Nem. Ügyesen kieszelt taktika. A vezért nem kell angazsálni semmi irányban. Neki szabad kezének kell lenni. Higgadtan kell neki beszélni, ha a higgadtság okos dolog; harcosnak kell lenni, ha kíméletlenül kell majd verekedni. A legfőbb motívum azonban mindig csak az, hogy Kossuth praestizse csorbát ne szenvedjen; hogy a látszat meg legyen, miszerint nélküle Magyarországon politikát csinálni nem lehet. Ehhez pedig legalkalmasabb magaviselet az ingadozás, mert igy a látszat szerint minden paklizásban szereplő nagyság. Egy valaki kalábert játszván nálam, kivágja a tök alsót és megnyeri a partit. Én nem tudok kaláberezni és igy feltettem e kérdést: „Olyan nagy ereje van a tök alsónak a kaláberban, hogy az nyeri meg a játsztmát, akinek a kezében van". „No hát igen — volt a válasz — ha a tök a tromf." Elgondolkoztam ezen kiszóláson és végre is abban állapodtam meg, hogy mégis csak nagyon jó dolog tromfnak lenni. c^i Farsangról böjtre. Hogy a böjti hangulatba nagyobb zökkenő nélkül átjussunk, így farsang vége felé nem árt komolyabb olvasmányokkal foglalkoznunk. Prohászka püspöknek „A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat" c. könyve erre legalkalmasabb. A fönséges miiből lássunk pár ecsetvonást. A materializmus nagyban csodálkozik azon, hogy mikép lehet még a XX. században töredelemröl, Istenengesztelésröl, penitencia tartásról irni, s remélni, hogy ez eszmékre föltámadás vár. Felelet: A bánat a vallások motívuma. A bánatos vágy Isten után! Az újkor ki akarja küszöbölni a bánatot, neki gyürközik és mondja: — Alkossunk vallást, melyet be ne árnyékoljon a bánat! Ez lenne az „ész vallása". Bánat, töredelem, magábaszállás, -— félre e kísértetekkel. A sas ne járjon a köszénbánya alagutjaiban. Az újkor emberei a vallást fizikává akarják változtatni. De vájjon lehet-e fontokkal, méterekkel kiszorítani az elszoruló szivböl e kegyeletes szót: — „Atyám vétkeztem!" Mert az anyag állhat atomokból,de ami nem áll atomokból, mit nyerünk abban az atomizálással? Tönkretesszük, de meg nem értjük. Mit akarsz atomizálni azon mélységben, mely a lelket elnyeli, midőn azt nyögi: „vétkeztem az ég ellen és te ellened"? A világtörténelemben a bánatos vallás rendületlen hatalom. Az emberi léleknek méterekben ki nem fejezhető ereje. Tendencia a végtelenbe, mely meg van adva a lélek természetével, mint a nehézkedés az anyaggal. Lám Comte Ágost uj vallást alapított, de a bánat megmaradt benne. Rendszere ez: — Az oly „vallásnak", mely sírni tud, sokkal tágabb tér nyilik egyeseknek s egész népeknek életében. A bánat azért is kell, mert a bánat a bűnből való: a bánat a vétkező szabadakaratnak tulajdonsága, kiváltsága és disze. Már most van-e bün a fizikában? Nincs. Tehát bánat sem lehet. Ez csak az etikus rendben forog. A bánat csak ott kereshet, ahol vesztett; mert csak ott találja, amit nélkülöz. Avagy talán meg akarjátok ölni a lelkiismeretet? Ezt mégsem akarhatjátok: hiszen ez hordozza az emberi életet. Ha pedig nem akarjátok megölni, adjatok neki valamit, ami szomját oltja, könyeket. Ne csodálkozzatok tehát, ha a bűnös ember bűnössége tudatában az Urnák templomokat épit, a bánatos magábaszállás dómjait épiti előszeretettel . . . Az ember nagy bánata és nagy vágya az engesztelés után kisírja magát a jászol előtt. Minden buját és gondját ez isteni közbenjárásra ruházza, kivel összeköttetésünk állandó, — a közlekedés Krisztus és az ember közt, — én közöttem, az én elesett beteg lelkem között, s annak könyörületes orvosa közt. A keresztény bánat léha kritikusai nem tudják, hogy a kereszténységnek vannak bánatos imái és énekei, vannak könyes zsoltárai, vannak góthikus egyházai, de mindezekben a béke leng. De hogyan is építhetnénk mi templomokat vígságra, s kifelejtenők belőlük a töredelem kápolnáit. S most következik az igazi Prohászka: — Bánat és töredelem azon jövőnek egyházából fog csak hiányozni, melyben nem gyertyák, hanem az „Isten báránya" fog világoskodni. Persze az utilitarizmusnak másfajta vallás kell: — Jó csak az, ami pénzt hoz, ami önzésünket, pengő érccel kiszámítható érdekeinket előmozdítja. Ilyenformán a bánatra s általában az erényre borús idők nehezednek s az emberek bánkódni és sírni elfelejtvén, majd állati ösztöneik, kegyetlenségük, hírvágyuk törvényesitésétöl sem ijedeznek vissza. — Föelv az érdek s Istenül csak az eredményt lehet elfogadni! Ezen ifjú Machiawellik csakhamar a társadalom intézőivé válnak, s az ember önmagától kérdi : mivel ajándékozhat meg az ősz, midőn a levelek már tavasszal sárgulnak. Az önzés jogos érdekeit a kereszténység is óvja; de azért az erkölcsi jót nem a hasznosság, az anyagi érdek mén. , Lehet tehát bátran sirni! Sírjunk, ha nem is hajtanak a könyek malomkerekeket ; de hatalmasabban működnek, mint az elevátorok . . . emelik az állatiasságból magasra föl . . . az embert. Erre jó a sirás. De ha a merő hasznosságot vesszük is tekintetbe, a könyek fílozófíája többet eszközöl a világ üdve körül, mint valamennyi törvény. A törvények vaspántok az élőfán. Ha ez a fa korhadni kezd, vaspánt dacára is elporlik. Mert a lelkiismeret bánata a rendnek leghathatósabb restaurációja : reá kell bizni a jóvátételt, tőle várni a jó fordulást! S mit vészit a fájdalom könyei által az ember, amelyekben a három theologiai erény tükröződik : a hit, remény, szeretet? Ezek egyszersmind szociális erények, nélkülök a népek csordák, amelyek a létért küzdenek, s egymást fölfalják; melyek csak esznek, isznak, élveznek s fölfordulnak, ahelyett, hogy meghaljanak. Deák Antal. HÍREK. Gondolatok bokrétája. (Illatos virágokból.) Boldog, aki felejteni tud. Legkellemetlenebb vendég a mai szegény uri családban az éhség. * Minden sérelmünk sebe begyógyul, de örök emlékül megmarad a hegedés nyoma. * fú Mennél udvariasabban bánunk a tudatlannal, annál inkább elbizakodik. * Mindig gyanús az, aki már akkor védekezik, mielőtt vádolnák. Agglegényből sohasem lesz fiatal vőlegény. Nem mindig boldogtalan, akinek semmi vagyona sincs. * Sok reményünk úgy jár, mint a szivárvány. * A nyomor és az árnyék sohasem hagyja el az embert. Hét tél, hét nyár dönti el a jó házasságot. A jó férj a boldog család feje. A jó feleség a ház koronája. A jó gyermek a drága gyöngy. Dr. Kőrösy László. Karcolat. Farsang van. A mulatozás, meg a bolondságok ideje. Rövid az élet, örök a sir, tehát addig vigadjunk, amig el nem nyel a sir szája. Igaz ez? És bálozunk szörnyű módon. Táncolunk eszeveszetten, sziláján, hadd lüktessen a vér beteges idegeinkben. Úgyis sok a gondunk az élet ezer bajával. — Nagy a feje, búsuljon a ló, éneklik a bohém emberek s mindenáron meg akarnak szabadulni a gondtól. És a füstös cigány népség kezében folyton mozog a vonó, zúg-búg a bőgő és hangos a város. És a szegény bohém emberek zsebéből fogy a pénz. Egyre fogy. Üsse kő! Van még elég váltó! Gondoskodik a nagylelkű miniszter. Ha mindjárt másról nem is gondoskodik. Mire a farsang vége eljön, se pénz se posztó, akarom mondani se cipő. Mert hát a bálozó cipője se maradhat meg örökké, elkopik szörnyen a sok unalmas bosztonozás és a tüzes magyar csárdás közben. No de van ám a leánymamáknak dolguk is, meg gondjuk is. Iparkodni kell valamely balsorsú férfi nyakára varrni a leányát, Igaz is. Mit csináljon avval a szegény leánnyal a mama. Csak nem küldheti el petrezselymet árulni. Itt az idő, most vagy soha! Szavalja a jó torkú mama, a leendő áspis anyós. Felcicomázza az ő drága aranyosát és viszi a vájárra. A bálba. Hej de sokszor megemlegetik a bált ezek a léprement szegények. De igaz is. Amikor az a szerelem olyan kiállhatatlan. És nem sok idő múlva a férj szomorúan dúdolja: Fürdő szálló nagytermében Géza cigány muzsikál. Hajlik ide, hajlik oda Sok gyönyörű virágszál. « Én felém is hajladozott, Mosolygott egy rózsa, Bár soha se hajladozott, Ne mosolygott vóna . . .