ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-11-24 / 48. szám

gyermekével együtt Wartburg várából kiűzte! Igy lett Erzsébet, II. András magyar király leánya, szegények és elhagyottak pártfogója, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek megtestesült angyala! Tisztelt közgyűlés! Ezen szomorú képet, a hálátlanság és szeretetlenség ezen megrenditő eseményét állítom ma — szinte hideg, borongós, ködös, esős nap délutánján a jótékony egyesületünk nemesszivű, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására kész magyar keresztény hölgyek és boldog anyák szemei elé ! Tizenharmadszor állok e helyen és emelem föl szavamat és kérem az ájtatos nőnemet, hogy épüljön és buzduljon egyesületünk égi védőszentjének nemes példáján, mely 700 év óta minden művelt nemzet asszonyainak szivében oly élénk és kedves színekben van lefestve, mely a nemes és minden jóra kész nöi szív érzelmeit hullámzásba hozza. Tisztelt közgyűlés! A hálátlanság, a szeretet hiánya korunk egyik legnagyobb büne. Egykori boldog anyák, jobb napokat látott gyermekek, munkában és fáradtságban megtört férfiak és a nyomorban sinlödő özvegyek, az ágyhoz kötött szegény betegek kopogtatnak ajtónkon; vánszorognak a házunk küszöbére és irgalmat, segélyt kérnek. Az evangéliumban szent Lukács (5. 18.) egy inaszakadt emberről beszél, ki éveken át ágyhoz szögezve mozdulatlanul feküdt. A szegény elhagyott beteg Jézust, Dávid fiát akarta látni — mert az emberi tudomány nem tudott a betegségen segíteni. Nála reménylett gyógyulást találni. Megkönyörült a betegen néhány jó szívű ember és elvitte ágyastól Jézus elé, aki azonban egy szobában nagy tömegtől körülvéve megközelíthető nem volt. Ekkor a jó emberek, amint az irás mondja, nem találván nyílást, amelyen őt bevigyék, a sereg miatt, felmentek vele a héjazatra és a tetőről lebocsáták őt a középre ágyastól Jézus elé. A jó szívű emberek szivét és irgalmassági cselekedetét, a betegnek hitét Jézus megdicsérte és a beteg meggyógyult! Mi lett volna a szegény inaszakadtból, ha nem találkoznak irgalmas szivü emberek, kik öt a tehetetlent nem segítik az örök élet forrásához, az üdvözítő Jézushoz ! A jerichói vak koldus hallván Jézus jövelelét, felkiáltott: Jézus Dávid fia könyörülj rajtam! Az útszéli koldusnak kiáltó szava elhangzott a tömeg zajában; de találkozott néhány jó szivü ember és kérte Jézust, hogy tekintse meg a szegény beteget. A beteg meggyógyult! Az irgalomért esdeklő is elvette jutalmát! A Jeruzsálem és Jerichó között elterülő erdőszélen a rablóktól kifosztott és sebekkel tetézett vándor irgalomért esdekelt. Két utas haladt ez uton, akik hallván a könyörgő szavakat, kikerülték őt; a harmadik — az irgalmas szamaritánus — a kifosztotthoz sietett, sebeit bekötözte és barmára ültetve elvitte a közeli városba és a beteg gyógyításáról gondoskodott. Ezek az irgalmasságnak örök időkre ragyogó lelki és testi cselekedetei. Erzsébetről, égi szent védőnkről tudjuk, hogy a fejedelmi trónról elűzetvén, a megmaradt hozományából Marburgban kórházat alapított. Levetette eddigi fejedelmi ruháját és silány fekete öltönyt vett magára. Megszabadulva a földi gondoktól, minden idejét az elhagyott betegek ápolására fordította ! Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása volt egyedüli öröme, boldogsága és vigasztalása! Tisztelt közgyűlés! A magyar nő nemes szive nem riad vissza az irgalmasság cselekedeitől; minden lépés, melyet az irgalmasság utján tesz, enyhet, lelki örömet varázsol szivébe. Sokfelé vezet az irgalmasság utja, magasztos és nemes annak célja. Örömmel látom és olvasom Esztergom város nemes szivü hölgyeinek névsorát, kik a szeretet és irgalom utján végzik áldásos működésüket. Ilyen nőkre van szükségünk, ezek képezik 44 éves jótékony egyesületünk rózsakoszoruját! A keresztény szeretet vonz, a kötelesség teljesítése nemesit: az önfeláldozó munkában elfelejtjük a kényelmet és örömmel áldozunk az irgalmasság oltárán; irigység, hiúság, feltűnési vágy és egyéb kisebb-nagyobb személyi ellenszenv elsimul a szeretet munkája között. A kötelesség teljesítése között nem gondolunk a hálára vagy köszönetre. A szeretetnek jól végzett munkája szivünknek egyetlen öröme! Ezek után felkérem egyesületünk lelkes hölgyvilágát, gondoljanak szeretettel táplálandó szegényeinkre; az a gondolat, hogy 12 év alatt évenkint a tél 3—4 zordon hónapjában 7—9000 szegény embert meleg étellel és kenyérrel tápláltunk ; hogy az ágyhoz kötött szegény betegeket eledellel, ingyenes gyógyszerrel elláttuk; hogy városunk és egyesületeink kisdedóvodáit karácsonyi örömökben részesítjük: ez oly égi örömérzet, melyet a rideg és önző világ nem adhat! A csüggedés óráiban, midőn talán a keresztény szeretet munkáját balszerencse, vagy közbejött és el nem hárítható akadályok zavarják: tekintsünk bizalommal égi védőszentünkre, ki buzgón fog ősi magyar népeért Istennél könyörögni. Most pedig ismétlem az előbbi elnöki megnyitó beszédeimben hangoztatott zárszavaimat. Legyünk kitartók a keresztény szeretet műveinek gyakorlásában; legyünk szorgosak és igazságosak a segélyosztásban ; legyünk buzgók égi védőszentünk dicsőítésében. A közgyűlést megnyitom. Kossuth Lajos és a törökök. Az „Esztergom" legutolsó, nov. 17-iki számában a Történelmi hazugságok cimü cikkben szó van a törököknek II. Rákóczi Ferenccel, Thököly Imrével és Kossuth Lajossal szemben tanúsított viselkedéséről és azt mondja a cikk, hogy a török mindezekkel oly nemtelenül és rosszul bánt, hogy nekünk ma semmi okunk sincs a törökökkel rokonszenvezni. A Rákóczival és Thökölyvel szemben tanúsított eljárást nem tagadom, nem is mondta soha senki, hogy Rákóczi és Thököly idejében a török barátja volt a magyarnak, hanem hogy Kossuth Lajossal nemesen és jól bánt a török, erre nézve idézem megát a leghitelesebb és legilletékesebb tanút — Kossuth Lajost. Kossuth Lajos Irataim az Emigrációból cimü müvének Bevezetés-ében ezt irja : „Később a török nagylelkűen megvédte életemet és hontalan társaim életét. Megvédte, nem veszély nélkül magára nézve. A győzelmében elbizakodott két szomszéd hatalmasság háborúval fenyegette, ha ki nem ad. S midőn a helyzet már oly fenyegető szint öltött, hogy a szultán tanácsosai nem vélnék kiadatásunkat kikerülhetni, hacsak a menekvők török vallásra nem térnek át s ezáltal török alattvalókká nem lesznek, Abdul Medsid szultán felemelkedett üléséből a Divánban, s kezeit égre emelve, ünnepélyesen ezeket monda: „Allah hatalmas. Bizom oltalmában. De ha vesznem kell, vesszek becsülettel. Azt a gyalázatot nem hozom nevemre, hogy megsértettem a vendégjogot, hogy kiszolgáltattam ellenségeik bosszújának a szerencsétleneket, kik nálam oltalmat keresnek. Akarom, hogy meg is találják. Jöjjön, aminek jőni kell. Én nem adom ki. így akarom. Igy legyen. Gondoskodjatok a védelemről." És nem adott ki. Háború nem lett belőle. De lett számunkra letartóztatási fogság a távol Ázsiában. Igy látta jónak a dolgot közölni az európai diplomácia." A menekültek kiadásának osztrák és orosz részről sürgetésére, a törökök eljárására, az angolok és franciák közbelépésére a magyar és lengyel menekültek mellett — visszatér Kossuth (aktaszerü tárgyalásban) Iratai III. kötetének 280. s köv. és 318. s köv. lapjain. Ezen helyekből is kitűnnek a következők: 1. A törökök igenis ajánlották a mohamedán vallásra áttérést a menekülteknek, mint a legegyszerűbb módot a maguk és a török kormány osztrák és orosz részről való zaklatásának megszüntetésére, de azután az áttérés nélkül is kitartottak a menekültek oltalmazásában, mert 2. a törököknek igazi, az ő lelkűkből, gondolkozásukból fakadó szándékuk mindég az volt, hogy a menekülteket — tekintet nélkül az áttérésre vagy nem áttérésre — nem adják ki („a diván — császári kormánytanács — augusztus 30-án összeült és elhatározta, hogy a porta becstelenség nélkül ki nem adhatja a menekvőket" — ezt irta a konstantinápolyi angol nagykövet 1849. szept. 3-án lord Palmerstonnak. — Az angolok és franciák „elhatározták támogatni a portát e kérdésben, melyet a jog, az emberiség s a becsület kérdésének tekintették" — irja Kossuth); 3. A török nem akarta kiadni a menekülteket és az angolokhoz csak folyamodott, hogy e szándékában támogassák őt. Még tovább megyek : Amit Kossuth müvének Bevezetés-ében és müve III-ik kötetének 281. és 282-ik oldalán olvashatunk, abból egyenesen kitűnik, hogy a török még háború, még véreontása árán is kész lett volna a magyar menekülteket megvédelmezni. Persze, mig más módon is megvédelmezhette őket (elsőbbet: áttérés, — azután, mikor erre a legtöbb nem állt reá : az angolokhoz és franciákhoz folyamodás) más módon gyakorolta védelmüket, de — mondom újra — ha más nem maradt volna hátra, kész lett volna véres harcba is szállni értük, mert hisz mint teljesen közellevő eshetőségről tárgyalt az angollal és franciával a háborúról s ennek esetére kérte fel őket szövetségeseiül, és amit Kossuth a Bevezetés-ben ir, abból csak az olvasható ki, hogy ha az angol és francia is elhagyták volna akkor is — Istenben bizva —• állta volna a háborút a magyar menekültekért. S mindezekkel szemben azt irja a Tört. hazugságok cikk irója, hogy : „történelmi tény, hogy Ausztria fenyegetésére a nemes török nemzet bizony kiszolgáltatta volna Kossuthot a boszszunak, ha Anglia, Franciaország és az Egyes. Államok az ellen a leghatározottabb formában nem tiltakoztak volna." Rettentő igazságtalanság! Éppen az ellenkezője áll: Még ha az osztrák, orosz mellett a francia és angol is a kiadást követelte volna, akkor sem adta volna ki a török a menekülteket! („Ha veszni kell, vesszek becsülettel." „Jöjjön, aminek jőni kell.") Ez az igazság. Ezt nem felejtették el a magyarok 1849 óta. Innen van szivünkben a rokonszenv a törökök iránt. Nem is tépi ki azt onnan soha senki, semmi. Amit a cikkíró ur a Kutahiába internálásról és az abból kiszabadításról ir, annak elbírálását most már az itt közlöttek alapján — magára az olvasóra bízzuk. — Hogy Kossuthtal és a menekültekkel a törökök mily jól és lovagiasan bántak, arra nézve egyszerűen utalunk Kossuth Iratai második kötetének 281. s köv. lapjaira. — Még csak hármat jegyzek meg: 1. Az nem puszta khiméra, hogy nekünk a törökök fajrokonaink. 2. A szerbek akármilyen nagy kulturaterjesztők, nekünk mégis csak inkább a törökökkel lehet rokonszenveznünk mint a szerbekkel, mert szép dolog a kultúra, de a szerbeknek leghőbb vágyuk a mi kipusztulásunk a világból (tessék elolvasni az osztrák delegáció délszláv tagjainak beszédeit) és minket — tekintet nélkül arra, hogy lesz-e kultúra a balkánon vagy nem — mégis csak a mi ekzisztenciánk érdekel legfőképpen. 3. Az sem puszta khiméra, hogy nekünk a bolgár is fajrokonunk, meg azután az nem is foglalja mindennapi imádságába a mi elmúlásunkat és végül annak a trónján magyar ember ül, tehát — megint csak tekintet nélkül az igen tisztelt kultúrára —• azzal épp ugy rokonszenvezhetünk mint a törökökkel és legjobb, ha azt kívánjuk, hogy a két nemes nemzet, a török és bolgár béküljön meg a duló harc után és jöjjön létre az Osztrák-Magyar-török-bolgár szövetség. De hát erről ugy sem kérdez meg engem a diplomácia, — nekem csak az a fő, hogy senki se hajigálja sárral a törököt se jó — se balsorsában, mert magyar embertől az azt nem érdemli. Pompéry Aurél dr. HIREK. Karcolat. Az aradi diadalmenet. Ha hazánk az Isten kalapja, úgy Arad a bokréta rajta. Drága szines virágokból alkotott bokréta, mert Arad van azon diszes és irigylésre méltó kitüntetésben részesítve, hogy Tisza, az ország felelőtlen diktátora, hordozza Arad képmását a karhatalmi parlamentben. Úgy jött ö Aradra, mint egy világrengető diktátor. Pompa, fény s általában minden, amit egy diktátor hatalma és tekintélye megkövetel, vette körül az ő diadalútját. Mert valóságos diadalát volt az ő bevonulása Áradra, hogy beszámolót tartson, mit tett ő az ország érdekében. S méltán! Ha valakinek beszámolni valója van, akkor Tiszának van a legtöbb beszámolni valója !... Hiszen ki tett többet a Pavlik parlamentben? Ki meri elvitatni, hogy nem ragad nevéhez sok honmentő cselekedet? Tisza ő diktátorsága tehát eljött a kedves Arad városába. Eljött sok számos hívével, testőrségével és bihari világra szóló gárdájával. És Arad város lojális népe megmutatta, hogyan kell fogadni egy balkezes diktátort. A toll gyenge ahhoz, hogy hiven leírja az események nagyszerűségét. Az égi diktátor, a Nap, megállitá futását, hogy verőfényes sugár kévéjével megaranyozza a földi helytartó babéros homlokát ... És utána pedig száz szinü ruhájú Szivárvány kisasszony derűs mosolyával körül csókolta, körülölelte a sok vihart látott Meduzafőt. Amikor pedig megindult a diadalmenet, száz ifjú tündérszép hetvenéves szűz hófehér ruhában, mirtusz koszorúval homlokukon és piros, fehér,