ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912

1912-11-10 / 46. szám

Billen a mérleg s a földnek képe más világításban tűnik fel a földgolyó két felén. Mig nálunk zokoghatnak a forradalmi elemek s vagy a sötét zugokban várják sóhajtozva a népcsalásra alkalmas korszakot, vagy pedig lekonyitott fejjel hurcolják a katonai felszerelést a hatalom szolgálatában, addig az újvilágban a demokrácia valósággal uralomra jutott az új köztársasági elnök személyében, de ennek is megvannak a maga okai. Az amerikai demokrácia őszinte arcot tudott felmutatni és serege a polgári becsület példaképeiből áll, kik azért szövetkeztek össze, hogy a hatalom bitorlásából kiverjék a tökét, a milliomosokat s azoknak pénzen fogadott bérenceit. Amerikának demokráciája, mely a polgári tisztességből alakult össze, tehát semmiképen sem vállalhatja testvérének azt a zavaros minösithetetlen mozgalmat, amely nálunk demokrácia néven ismeretes. A demokráciának tehát igenis vannak kilengései a tisztesség és a szemfényvesztés határai felé. „ Egyről-másról. Hol lelhető fel az igazi munkapárt ?! Most már nem megyek többé a parlament mezejére munkás hazafiakat keresni, mert láthatom őket messzelátó nélkül is. — Mi könnyebb dolog, mint a jól védett s kényelmes parlamenti csarnokban és büffékben szónoklatokkal szolgálni a haza ügyét és hangoztatni minden vonalon a nemzeti eszme érvényesülését ?!?... Mondom ebben semmi nehézséget és csodálandót sem találok. — Annál inkább nehezebbnek, sőt súlyosabb feladatnak tartom azoknak munkáját, akik a nemzeti eszme, a magyarság eszméjének megerősítésén teljes odaadással dolgoznak. Értem ezek alatt azokat a tanítókat, azokat a lelkészeket, akik a nemzetiségi vidékeken a hazának magyarul érző és beszélő honpolgárokat nevelnek. Igen! az ilyen lelkiismeretes szolgáit a hazának tisztelettel említem, előttük mindig kalapot emelek, mert tudom, hogy gigászi munkát fejtenek ki s elismerésre méltó az eredmény, amit működésükkel elérnek. — Lássuk csak! A nemzetiségi vidék iskolájának első osztályába léptünk be, ahol a beiratkozások éppen most értek véget. A tanitó, illetve tanítónő egy tekintettel végig siklik nebulói seregén. Némi gyűlést is. Együtt vonult fel az elvtársakkal a gyűlés színhelyére. Ő volt az, aki éljenzésben, helyeslésben túlkiabálta az összes elvtársakat. Ezek következtében késő estére járt az idő, mire haza került falujába. — Adj' Isten nyugodalmas jó estét! köszöntött be otthon botorkáló jó kedvvel s kitárt karokkal közeledett Zsuzsi asszony felé: Hej szivem, párom ! tudom, sirtál már egy pár versezetet, hogy elvesztem valahol. — Ugy-ugy annyit sirtam, hogy egy tele rosta könyet hullattam ; — válaszolt Zsuzsi asszony s ugy félre lódította a szive párját, hogy az a vetett ágyra tenyerült. — Éppen én volnék az az ostoba, ki attól féljek, hogy a rossz pénz elvész ! Úgyis azért van olyas dolog a világon, hogy boszantsa azt, ki megkapja. Akár én, hogy kendet megkaptam. — No, no, Zsuzska. Ne káromold az eget, mert megharagszik rád s aztán a fejedre szakad; szólt a gazda feltápászkodva az ágyról. — Csak annyit mondok, Zsuzsicám, hogy ha nálam különb emberre akadsz széles e világon, akkor felakasztom magamat egy rozsdás szegre, •— folytatta aztán hetvenkedve. — Mind különb kendnél, mind. Érti kend? ! — kötekedett vele Zsuzsi asszony. — Nálam ? ! Én nálam, Cser Bálintnál ?! .. . Ej, ej, asszony, ezt nem érdemeltem tőled . . . Éppen most mondasz nekem ilyent, mikor sociálista lettem ?! — méltatlankodott elkeseredve a gazda. — Hát az meg mi a csoda? — kérdezte elbámulva Zsuzsi asszony. idegességet árul el s arcáról lerí, hogy küzd önmagával. Különös, bágyasztó, mondjuk inkább leverő érzés fogja el, mert súlyos feladatát ismeri. Neki előbb az anya és dajka szerepét kell vinnie, neki a holt anyagba előbb életet kell öntenie és csak azután transzformálnia. Há nehéz a gyógypedagógusok' hivatása, mindenesetre hasonló éhez az ilyen tanitó munkája. — Ember, egész ember kell az ilyen nagyfontosságú és óriási kitartást meg önmegtagadást igénylő kulturális munkához. Olyan ember kell ide, aki tud tűrni s nem esik kétségbe a kezdet nehézségein. Mert ha minden kezdet nehéz, a jelen esetben még inkább áll az. A kitartás, a lelkiismeretes munkálkodás azonban a sikert mindenkor biztosítja. Amilyen óriási mértékben veszi igénybe e munka az ember fizikumát, amilyen tövises utakon kell járniok az ilyen iskolák tanítóinak, akik egész lélekkel küzdenek, fáradnak, épp oly megnyugtató és minden örömöt felülmúló megelégedést nyújt számukra az elért siker. Az ilyen férfiak méltán sorolhatók a nemzet igazi napszámosai közé. A külön kategóriák. Eszembe jut ez alkalommal a tanítóság szortírozása. Vannak állami és nem állami tanitók. Amilyen indokolatlan és sérelmes osztályozása az ugyanazt a célt szolgáló, ugyanazon nép adóiból fizetett tanférfiaknak, épp oly méltányosnak tartanám azt a szortírozást, ha az a működési hellyel volna összefüggésben. Ha a miniszter be tudna látni a nemzetiségi vidék iskoláiba s tekintetbe venné azt a vasszorgalmu munkát, amit ezekben a népnevelői a haza szent ügyében kifejtenek, az A) és B) táblázatot máskép alakítaná ! Természetesen mindig a lelkiismeretes munkásokra gondolok, mert sajnos vannak, akik inkább ártanak, semhogy használnának. Mert csak a lelkiismeretes, jó tanitó tekinthet büszkeséggel azokra, akikből maga nevelt embereket, magyarokat. Csak az ilyent boldogíthatja munkájának gyümölcse, ha egykori tanítványát tótul szólítják meg és az magyarul felel. Nem bizonyitja-e a tanitó becsületes munkáját a tót vagy másajku szülők gyermeke, aki már a második osztályban vallja (ha kissé hibásan is) hogy „én tudom magyarul". F. M. K. E. Akik belátják a nemzeti eszme szolgálatának nagy horderejét, akik közelebbről szemlélik a szizifusi munkát, azok méltányolják is. Mindenkor elismeréssel kell adóznunk a F. M. K. E.-nek, hogy pénzáldozatok és ajándékozások által a magyarosítás munkáját elősegíti. A pénz és más jutalmak osztása utján a tanitók ambícióját növeli nemkülönben a magyar imakönyvek ajándékozásával nagy segítségükre van céljaik elérésében. Hogyan magyarosítsunk? Az előzőkben röviden vázoltam a tanítóság súlyos feladatát, működését, most pedig a ma— Hej asszony, az aztán nagy, dicső dolog. Az egyedüli üdvözítő szent szociáldemokrataság. Valahányszor kimondom ezt a szent nevet előtted, kiáltsad, hogy: éljen. — Előbb tudni akarom, miben áll a törvénye? — Nohát, ha azt akarod tudni, először is (itt megvakarta fejét a szocialista Cser, mert nem tudta hirtelenében mit mondjon ?) — no, meg van! •— Micsoda ? ! Csak nem talált valami olyast a fejében kívülről?' . . — Ne félj, nem azt találtam, amit te gongolsz; — nyugtatta meg életepárját az uj elvtárs. — Hanem azt, hogy fölosszuk az urak birtokait. — Szép! — helyesel az egy tagból álló hallgatóság. — Nem fizetünk adót! — Ez is szép ! — Nem fizetjük a papot sem. Birtokaikat szintén fölosztjuk. Menjenek kukoricát kapálni, ha élni akarnak. — Ez a legszebb! . . . Most már én is tisztába vagyok a kend uj vallásával. Röviden mondva abban áll az egész, hogy mi mindent kívánunk másoktól, ellenben mi semmit sem adunk másoknak. Ugy-e igy van? — Olyanformán. Mondhatom, jó fölfogásod van asszony. Helyén van az eszed. Hamar fölfogtad az én szociáldemokrata eszmémet. — Éljen! — kiált Zsuzsi asszony. Én is szocialista leszek, mig kend az lesz. Természetes, hogy az leszesz. Minden igaz asszony követi az urát; — szólt boldog megelégedéssel Cser Bálint s vacsorát kért. Megéhezett a városban. Inni ugyan a kelleténél is többet ivott, gyarositás módjairól teszek rövid említést. Hogyan magyarosítunk ? ! . . . Lesznek, akik erre a kérdésre röviden azt felelik: „hát az iskolával". No igen, — igen! De higyjék el, az iskola egymagában még nem elég. Ott, ahol ez a feladat csupán csak az iskolára van bízva, semmi, vagy ritkán érhető el valamelyes eredmény. — Az iskolának minden esetre nagy segítségére vannak az óvodák, csakhogy ezek csekélyke kis arányban vannak e vidék iskoláival szemben. Mindenek előtt a gyermekekkel meg kell kedveltetni a nyelvet, meg kell barátkoztatni őket annak megtanulásával, ami persze nem kis türelmet igényel. Az első napokban, sőt hetekben a beszédértelem gyakorlatok, az ének, meg a katekizmus első kérdései azok, amelyek betanulása által átesnek a kezdet nehézségein. A gyermekeknek példákkal illusztrálni (egyelőre anyanyelvén), beláttatni kell velük a magyar nyelvtudás szükségét. „Milyen szép lesz, milyen jó lesz az neked, ha te magyarul is fogsz tudni, milyen okos kis gyermek leszesz. Szüléitek is szeretnének tudni, de látjátok ők még nem jártak magyar iskolába stb. Néhány héttel utóbb már elismerésünket kell kifejeznünk haladásuk fölött: „Lám már milyen szépen megértitek ha magyarul dicsérlek, hiszen már ti beszélni is tudtok, nemsokára ugy fogtok már beszélni, mint a másodikosok. De tudjátok, hogyan tanultak meg azok ? Megmondom nektek. Ugye nemsokára kimegyünk a temetőbe, gyertyákat fogunk égetni. Látjátok azok akkor már magyarul beszéltek egymás között. Ugye ti is fogtok ? . . . Hogyne! Részletesebben e cikk keretében nem fejtegethetem, mert hosszura nyúlna. Szolgáljanak ezek és a továbbiak szemelvényül. A felsőbb osztályokban már könnyebb a feladat, de folytonos figyelmet és érdeklődést igényel, amit a tót érzelmű vagy lelkiismeretlen tanitó, még inkább, a pap legkevésbbé tesz meg. Érdeklődjék és tudjon a tanitó és hitoktató nemcsak az iskolában, hanem az utcán is a gyermekek társalgási nyelve felől! Ne múljék el nap hogy az ember szerével —- módjával ne biztassa őket a magyar beszéd gyakorlására. Ez olyan fontos eljárási mód, amely nélkül az iskolai tanítás falra hányt borsó és semmi haladás sem lesz észlelhető. Minden emberrel ugy van, hogy legszívesebben a legkönyebb nyelven, anyanyelvén beszél inkább, csak amikor elsajátított más nyelvet is, jön belátására annak, hogy jó tudni más nyelven is. A beláttatás mellet alkalmazandó néha szigorúbb eljárási mód is, mert a gyermek, mindig gyerek ésszel bir. A hála és elismerés, ha csak felnőtt korában nyilvánul is — el nem marad. w c ellenben csak egy száraz zsemlyét evett meg délben. Azóta pedig semmit. — Elhűlt ám már minden étel. Igy hidegen csak a gyomrodat rontanád el vele. Tűzrakásra pedig már késő az idő. Feküdj le most ez egyszer vacsora nélkül; — szólt nyájasan Zsuzsi asszony s az ágyába tuszkolta emberét vacsora nélkül. Másnap pedig kora reggel felkeltette s elküldte a rétre kaszálni. Reggelijét a tarisznyájába készítette s ő is akasztotta a kitömött tarisznyát a gazda vállára. — Jó ebéd legyen ám s idejében kihozd utánam a rétre; — utasította Cser Bálint az aszszonyt, amikor elindult a kaszával. — Lesz ; — hagyta helyben Zsuzsi asszony. Igen éhes volt már Cser Bálint, amint kiért a rétre, de azt gondolta, kora még a reggelizés (négy órára járt az idő), lekaszál előbb egy rendet s csak azután ül le fölöstökömözni. A rét elején, egész az út mentén egy juharfa állt, annak egy száraz ágára akasztotta fel tarisznyáját. Neki fogott aztán a kaszálásnak. A dús, kövér fű omlott az éles kasza csapásai alatt. Valamiféle vándor haladt el mellette az uton, jó munkát kívánva neki. — Isten áldja a kend munkáját is! — fogadta Cser a vándor köszöntését. Felegyenesedett a kaszálásból, hogy megköszörüli kaszáját. — Ej, minek éheskedjem tovább, mikor ott a telt tarisznya; — gondolta magában s leeresztette szerszámát a fűbe. Ment a tarisznyához. — Mi a csoda! — kiált elbámulva amint tarisznyájába nyul s kenyér helyett egy vastag forgács fadarabot húz ki belőle. — Tyü! — kiált fel — bizonyosan az a