ESZTERGOM XVII. évfolyam 1912
1912-09-29 / 40. szám
XVII. évfolyam. Esztergom, 1912. szeptember 29. 40. szám. ESZTERGOM POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Megjelenik minden vasárnap. Előfizetési árak : Egész évre 10 kor., fél évre 5 kor. Egyes szám ara 16 fillér. Felelös szerkesztő: ROLKÓ BÉLA. Kéziratok a szerkesztőség, előfizetések a kiadóhivatal eimére küldendők. Hirdetések felvétetnek Buzárovits Gusztáv kön:* kereskedésében. Esztergom, 1912. szeptember 28. — Az utolsó fegyver. Tagadhatatlanul kényes téma a mai politikai helyzet, de vele szünet nélkül foglalkozni azért, hogy a magyarra hozott gyalázatot lemosni sikerüljön, a hazai lapoknak erkölcsi kötelessége. Valaha az volt az újságok hivatása, hogy riadót fújva tűzbe kergessenek milliókat e hazában, de a mai állapotok legkevésbbé sem alkalmasak erre, az áldatlan polgárháborúnak, de még a jövőbe is kiható elkeseredésnek elejét venni, ez a mai nemzeti szolgálat, melynek előharcosa keli, hogy a sajtó legyen. Bármennyire elitéljük is a szörnyszülött munkapárt fenegyerekének okvetetlenkedéseit, melyek hovatovább magukra veszik a rut pártpolitikus és sértett hatalmi vágy nemtelen bosszújának bélyegét, mert hiszen ha a nemzet rendelkeznék önmagával, akkor történelmünkhöz méltóbb módon tudna intézkedni, mondjuk más módot is találna, mint a nyakába nőtt Tiszák, bármennyire kárhoztatjuk azt a meggondolatlan hazafiságnak cimzett sovinizmust, melynek szive nem sajog annak láttára, hogy annyi nagyjainkat lázitja fel, kikre pedig e nyomorult nemzetnek egytől-egyig szüksége van, azért nem oszthatjuk tovább az ellenkező végletet sem, mely szenvedést és könyeket igen, de kibontakozást ugy látszik nem von maga után. Kímélni kell polgártársainkat, többé nem kívánhatjuk azt, hogy idős politikusaink, kiknek szive közepén van a parlamentarizmus, mint Apponyi, Andrássy, Zichy Aladár, stb. saját személyüket hurcoltassák meg fájó könnyek kíséretében abban a házban és azáltal, ahol örökké elévülhetlen érdemes szolgálatokat tettek e hazának és tehetnek is és talán az okvetlenkedö fenegyereknek is hajdani dicséretei közt. Ne tovább! Most már ezen erkölcsi elvnél fogva Tisza és Lukács megbukott. Az a fájó gondolat, hogy egyáltalán ismétlődhettek a júniusi pribék munkák az uralkodóház tudtával, más húrokat kezd pengetni talán mindenki szivében. Némelyikben talán pessimista húrokat, mely a köztársaság hymnuszát zengi, de másban jogos húrokat. És ez az, hogy a nemzet tovább ezt a Tisza kolompot rázni nem kívánja és nem engedi. Ha nem létezik már higgadt politikus, aki ezen szégyenletes állapotból kiragadandó a népet, a föelvek tisztességes fenntartásával megmutatná Tisza-Lukács hazafias mániájának az Ázsiába vezető kiutat, ha fensőbb helyen sem kívánják azt a sok igaz hü politikust a gyűléseken látni, ám nyúljon az ellenzék az utolsó fegyverhez, tegye a nemzet kezébe az önrendelkezés hatalmát és kötelességét, ne tegye ki magát továbbra a szégyenletes marakodásnak, mondjon le, de mind egy szálig. Legyen legalább az ő kerületeikben uj választás, egyenest feltéve a felteendőt, Tisza-Lukács távozásának szükségességét. Elvégre ilyen két ur lábát nem kötelességünk engedni, hogy belénk törülje. És akkor ha mer, mondjon le a munkapárt is. K. Gy. S. angol hidegvéredet és kifogástalan francia eleganciával viseled magadat: nagy vagy akkor, te ember és igazán tetszel nekem. Mikor egy Sokratesz megharagszik szolgájára s lelkének villamos feszültsége csak ily módon sül ki nyelvén: „megvernélek, ha nem volnék haragos", óh, ez imponál nekem. Mikor egy Theodosius halálos ellenségén ilyen szavakkal áll bosszút: „Caesar factus sum, evasisti", ez a hideg nyugalom valóban a teremtés királyaként mutatja be az embert, mert tud uralkodni azon, a mi a legnehezebb az egész teremtett világban: önmagán. Ilyenkor mutatja meg az ember, hogy van benne lélek, van benne akarat: ez a titokzatos erő, mely előbb vagy utóbb, de biztosan diadalt arat, ha az ember komolyan veszi önmagát s nem reagál mechanikus szükségszerűséggel minden külső behatásra, mint a békacomb a villamosáram irritálására. Amint a lapok írják, hatalmas villamosáram futott végig szeptember 24-én Budapest népének lelkén. Ragyogott az öröm az arcokon, tombolt a lelkesedés a szivekben, szikrázott a nemes harag a szemekben a bécsi demonstrációról hazatérő ellenzéki képviselők fogadtatásánál. De az indulatok legerőszakosabb viharzásában is fegyelmezte vérét a tengernyi népség. Megmutatta ez a Budapesten is ritkán látott nagy tömeg, hogy kardlapozó s vérengző rendőrség jelenléte, provokáló beavatkozása és ideges elhamarkodása nélkül is tud rendet tartani, tud önmagán souverain nyugalommal uralkodni, hanem a brutális erőszak akciójára kénytelen reagálni, hanem lelkének legbensőbb mélyéből fakadó spontán érzések élő Esztergom, 1912. szeptember 28. — Az utolsó fegyver. Tagadhatatlanul kényes téma a mai politikai helyzet, de vele szünet nélkül foglalkozni azért, hogy a magyarra hozott gyalázatot lemosni sikerüljön, a hazai lapoknak erkölcsi kötelessége. Valaha az volt az újságok hivatása, hogy riadót fújva tűzbe kergessenek milliókat e hazában, de a mai állapotok legkevésbbé sem alkalmasak erre, az áldatlan polgárháborúnak, de még a jövőbe is kiható elkeseredésnek elejét venni, ez a mai nemzeti szolgálat, melynek előharcosa keli, hogy a sajtó legyen. Bármennyire elitéljük is a szörnyszülött munkapárt fenegyerekének okvetetlenkedéseit, melyek hovatovább magukra veszik a rut pártpolitikus és sértett hatalmi vágy nemtelen bosszújának bélyegét, mert hiszen ha a nemzet rendelkeznék önmagával, akkor történelmünkhöz méltóbb módon tudna intézkedni, mondjuk más módot is találna, mint a nyakába nőtt Tiszák, bármennyire kárhoztatjuk azt a meggondolatlan hazafiságnak cimzett sovinizmust, melynek szive nem sajog annak láttára, hogy annyi nagyjainkat lázitja fel, kikre pedig e nyomorult nemzetnek egytől-egyig szüksége van, azért nem oszthatjuk tovább az ellenkező végletet sem, mely szenvedést és könyeket igen, de kibontakozást ugy látszik nem von maga után. Kímélni kell polgártársainkat, többé nem kívánhatjuk azt, hogy idős politikusaink, kiknek szive közepén van a parlamentarizmus, mint Apponyi, Andrássy, Zichy Aladár, stb. saját személyüket hurcoltassák meg fájó könnyek kíséretében abban a házban és azáltal, ahol örökké elévülhetlen érdemes szolgálatokat tettek e hazának és tehetnek is és talán az okvetlenkedö fenegyereknek is hajdani dicséretei közt. Ne tovább! Most már ezen erkölcsi elvnél fogva Tisza és Lukács megbukott. Az a fájó gondolat, hogy egyáltalán ismétlődhettek a júniusi pribék munkák az uralkodóház tudtával, más húrokat kezd pengetni talán mindenki szivében. Némelyikben talán pessimista húrokat, mely a köztársaság hymnuszát zengi, de másban jogos húrokat. „Lélek — a lélekhez." Imponál nekem a sirály nyugalma, midőn a legnagyobb viharban is ide-oda szálldogál a Duna hullámain. De még jobban imponál az ember, midőn a sirályhoz hasonlóan szárnyakat ölt, midőn kifeszíti az aeroplánok vitorlavásznát, rábizza magát a szelek szeszélyére s igazi uralkodói fölénynyel dacol viharral, hideggel, sőt még a királyi sassal is — mint Vedrinos tette a Pireneusokban — az ég felhői között. Ismerek azonban még a levegő megnyergelésénél is imponálóbb gesztust, még előkelőbb nyugalmat is. Mikor a szenvedélyek viharai dúlnak a kebelben, mikor az ösztönöknek sötét, fagyasztó felhői kavarognak a szivben, mikor az indulatok villámai cikáznak, mikor a nemes vagy nemtelen haragnak mennydörgései dübörögnek végig a lelken: és te mégsem veszted el fejedet, hanem megőrzöd angol hidegvéredet és kifogástalan francia eleganciával viseled magadat: nagy vagy akkor, te ember és igazán tetszel nekem. Mikor egy Sokratesz megharagszik szolgájára s lelkének villamos feszültsége csak ily módon sül ki nyelvén: „megvernélek, ha nem volnék haragos", óh, ez imponál nekem. Mikor egy Theodosius halálos ellenségén ilyen szavakkal áll bosszút: „Caesar factus sum, evasisti", ez a hideg nyugalom valóban a teremtés királyaként mutatja be az embert, mert tud uralkodni azon, a mi a legnehezebb az egész teremtett világban: önmagán. Ilyenkor mutatja meg az ember, hogy van benne lélek, van benne akarat: ez a titokzatos erő, mely előbb vagy utóbb, de biztosan diadalt arat, ha az ember komolyan veszi önmagát s nem reagál mechanikus szükségszerűséggel minden külső behatásra, mint a békacomb a villamosáram irritálására. Amint a lapok írják, hatalmas villamosáram futott végig szeptember 24-én Budapest népének lelkén. Ragyogott az öröm az arcokon, tombolt a lelkesedés a szivekben, szikrázott a nemes harag a szemekben a bécsi demonstrációról hazatérő ellenzéki képviselők fogadtatásánál. De az indulatok legerőszakosabb viharzásában is fegyelmezte vérét a tengernyi népség. Megmutatta ez a Budapesten is ritkán látott nagy tömeg, hogy kardlapozó s vérengző rendőrség jelenléte, provokáló beavatkozása és ideges elhamarkodása nélkül is tud rendet tartani, tud önmagán souverain nyugalommal uralkodni, hanem a brutális erőszak akciójára kénytelen reagálni, hanem lelkének legbensőbb mélyéből fakadó spontán érzések élő AZ „ESZTERGOM" TÁRCÁJA. szemek örömteljes hálaadásban egyesülhessenek az eucharisztikus kenyérben. (Msgr. Kirsch, Die eucharistische Feier der Urkirche . . .) Mások végig követték a századokon keresztül e szent áldozat szertartásait, az eucharisztia megőrzési módját a szentségtartókban. Mint foglalták már a régi keresztények e legszentebbet a legékesebbe és legdrágábba, aranyba, ezüstbe, elefántcsontba, turris eburnea — elefántcsonttoronyba, domus aurea •— aranyházba, melyek emlékét a szent Szűzre vonatkoztatva a lorettói litánia máig is megőrizte. Mások felkutatták az ezer és ezer szálat, mely e nagy szentséget összefűzi a történelemmel és a jelen élettel, társadalmi és tudományos életünkkel, az ifjúsággal, a hivek seregével, a papsággal, a szerzetekkel; ráhajoltak a világ e nagy szivére és hallgatták annak lüktetését, mint szállítja szét az erek millióinak hálózatán az életet és törekedtek a lelkeket és lelküket a kegyelem ez isteni életkeringésébe bekapcsolni. Majd az uj életerőtől uj lelkesedésre gyúlva, az eucharisztia szent palládiumát kivitették az utcákra, utakra, hogy imádásának és áldásának ne zárhassanak határt a templom falai, egy egész városon és az egész világ népein hullámozhasson az végig. E legtökéletesebb emlékek igézetében hangoztassa felénk szavát a szent Sión orma. Igy nevezték a régi keresztények — szent Sión, hagia Sión — Jeruzsálemnek már ősi tiszteletre méltó halmát, mióta azt az Üdvözítő utolsó vacsorájával újra és örökre megszentelte. A legszentebb eseményt megörökitő és folyton megújító templomot pedig méltókép elnevezték a „az összes templomok anyjának", mater omnium ecclesiarium, mely kifejezés onnét ment az idők múlásával a római lateráni bazilikára. A hagyomány szerint itt állott János, más néven Márkus, az evangélista anyjának háza, amelyben az első keresztények egybe szoktak gyűlni (Ap. csel. 12, 12). Az a ház, amelyben várták és vették a szentlelket (Ap. csel. 1, 13), a honnét először vitte ki Péter az evangéliumot diadalmas prédikációban a város tereire; ahol röviddel ezután a börtönből csodálatosan kiszabadított apostolt a hivek imádkozó körükbe fogadták. A szentírás szerint a háznak coenaculuma — étkező terme, vagy a régi keleti házberendezésnek és nyelvhasználatnak jobban megfelelőleg, fogadó terme szolgált ezen összejövetelek helyiségéül. Ezt a kifejezést azonban az evangéliumban is megtaláljuk, midőn az Üdvözítő a két városba küldött tanítványnak mondja az utolsó vacsorát illetőleg: És ő (egy szembe jövő ember) nektek egy nagy termet (coenaculum) mutat felterítve, ott készítsetek (Luk. 22, 12.). Önkéntelen felmerül a gondolat, hogy az azonos név az egy ugyanazon helyet jeleli. Ezt a sejtelmet azután egy régi keleti szokás bizonyosságra emeli. A coenaculum nevű fogadóterem, bár minden nagyobb házban berendezkedésszerűleg meglevő helyiség volt, de ez minden házban csak egy meghatározott társaságnak gyülekező helyéül szolgált, igy a rokonok, ismerősök, politikai pártfelek, Sión . . . Sionhoz. Mint a zsoltár (41, 8) mondja: abyssus abyssum invocat in voce cataractarum tuarum — az örvény az örvénynek kiált a te felhőszakadásaid zúgásában, úgy szeretném most megszólaltatni a messze jeruzsálemi szent Sión ormát, hogy zúgjon lelkesedést a mi magyar Sionunk felé. Ugy hiszem, hogy a gondviselés azáltal, hogy nekünk is juttatott egy Sion-hegyet, egyúttal megadta a rokonleiket, hogy a szent Sionról hangzó szót különösebben felfogadjuk s átérezzük. Az eucharisztikus kongresszus az egész katholikus világ lelkét ráirányította a mi Üdvözítőnk utolsó-vacsorai szent örökhagyására. Mélyreható tudományos kutatások keresztülvájva az évszázadok feledésén és homályán, eltörtettek a nagy történelmi tényhez, hogy az irodalmi emlékek nyelvén újra megcsendüljön és újra hallj ék az Urnák örökhagyó igéje; hogy halljuk azt a tudománynak emberi füleivei, mint váltják ezt valóvá az apostolok az első egyházakban, az evangélisták, szent Pál (Kor. I., 11, 24.); hogy azt tőlük vegyük és életünkké tegyük, mint egy szent Ignác, szent Irén és a Didaché hivei, kik imádkoznak az egész birodalom jólétéért, élelméért, terméséért, mert a birodalom legtávolabb fekvő helyein termett buzaszemek örömteljes hálaadásban egyesülhessenek az eucharisztikus kenyérben. (Msgr. Kirsch, Die eucharistische Feier der Urkirche . . .) Mások végig követték a századokon keresztül e szent áldozat szertartásait, az eucharisztia megőrzési módját a szentségtartókban. Mint foglalták már a régi keresztények e legszentebbet a legékesebbe és legdrágábba, aranyba, ezüstbe, elefántcsontba, turris eburnea — elefántcsonttoronyba, domus aurea •— aranyházba, melyek emlékét a szent Szűzre vonatkoztatva a lorettói litánia máig is megőrizte. Mások felkutatták az ezer és ezer szálat, mely e nagy szentséget összefűzi a történelemmel és a jelen élettel, társadalmi és tudományos életünkkel, az ifjúsággal, a hivek seregével, a papsággal, a szerzetekkel; ráhajoltak a világ e nagy szivére és hallgatták annak lüktetését, mint szállítja szét az erek millióinak hálózatán az életet és törekedtek a lelkeket és lelküket a kegyelem ez isteni életkeringésébe bekapcsolni. Majd az uj életerőtől uj lelkesedésre gyúlva, az eucharisztia szent palládiumát kivitették az utcákra, utakra, hogy imádásának és áldásának ne zárhassanak határt a templom falai, egy egész városon és az egész világ népein hullámozhasson az végig. E legtökéletesebb emlékek igézetében hangoztassa felénk szavát a szent Sión orma. Igy nevezték a régi keresztények — szent Sión, hagia Sión — Jeruzsálemnek már ősi tiszteletre méltó halmát, mióta azt az Üdvözítő utolsó vacsorájával újra és örökre megszentelte. A legszentebb eseményt megörökitő és folyton megújító templomot pedig méltókép elnevezték a „az összes templomok anyjának", mater omnium ecclesiarium, mely kifejezés onnét ment az idők múlásával a római lateráni bazilikára. A hagyomány szerint itt állott János, más néven Márkus, az evangélista anyjának háza, amelyben az első keresztények egybe szoktak gyűlni (Ap. csel. 12, 12). Az a ház, amelyben várták és vették a szentlelket (Ap. csel. 1, 13), a honnét először vitte ki Péter az evangéliumot diadalmas prédikációban a város tereire; ahol röviddel ezután a börtönből csodálatosan kiszabadított apostolt a hivek imádkozó körükbe fogadták. A szentírás szerint a háznak coenaculuma — étkező terme, vagy a régi keleti házberendezésnek és nyelvhasználatnak jobban megfelelőleg, fogadó terme szolgált ezen összejövetelek helyiségéül. Ezt a kifejezést azonban az evangéliumban is megtaláljuk, midőn az Üdvözítő a két városba küldött tanítványnak mondja az utolsó vacsorát illetőleg: És ő (egy szembe jövő ember) nektek egy nagy termet (coenaculum) mutat felterítve, ott készítsetek (Luk. 22, 12.). Önkéntelen felmerül a gondolat, hogy az azonos név az egy ugyanazon helyet jeleli. Ezt a sejtelmet azután egy régi keleti szokás bizonyosságra emeli. A coenaculum nevű fogadóterem, bár minden nagyobb házban berendezkedésszerűleg meglevő helyiség volt, de ez minden házban csak egy meghatározott társaságnak gyülekező helyéül szolgált, igy a rokonok, ismerősök, politikai pártfelek,